Népújság, 1962. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-03 / 28. szám
1962. február 3„ szombat népújság 3 Páncélszekrények ínsernacionáléja Romáin Rollandtól kölcsönöztem ezt a címet, ö érzékeltette ezzel a sajátos kifejezéssel: a népeket nyomorba döntő imperializmus mennyire egyetemes, nemzetközi hatalom. Egyetemes, nemzetközi? Rolland idejében ez igaz volt. Ma ezen az egyetemességen egyre nagyobb) repedések tátonga- nak. S nemzetköziségük amolyan „kánya a kányának nem vájja ki szemét” filozófiából ered. Támogatják, segítik egymást a veszélyben — a pénzért; a tőke létérdeke ez a fajta „szolidaritás”. Mert egyre nehezebb helyzetben vannak az imperialisták, erejük egyre tehetetlenebb, hogy az események alakulását önmaguk számára tegyék hasznossá. Apámat még arra tanították: a fő erő — a pénz, s konkur- rencia nélkül nincs haladás! Azóta egész sor kis és nagy országban szüntették meg a termelőeszközök magántulajdonát. Odaát, Nyugaton, ma is a pénz az igazi hatalom. Plutus tartja kezében a láncot, amely megköti a társadalom testét, amely nem enged meg semmiféle más nagyságot maga mellett. A pénz az államok feje, amely — páncélszekrények rekeszeiben halmozódik. Pénz... megvásárolnak ezzel mindent: emberek lelkiismeretét, bizalmát — még reménységét is. Megvásárolnak eszményeket, hogy aztán bálványokká aljasí tsák, e e bálványok védelmében gyilkoljanak. A pénzzel bátorságot is osztanak. Elég ha csak a nyugatnémet szociáldemokratákat tekintjük: míg háttérbe szorítva érezték magukat, vad, baloldali ellenzék voltak, mikor érezték, hogy rájuk is „számítanak” — sutba dobták ellenzékiségüket. S azok az NSZK-beli szocdem- vezetők, akiknek nem volt bátorságuk, hogy saját hitükért meghaljanak — most elég bátrak ahhoz, hogy mások hitéért adják oda életüket; hiszen az ő hangjukat is erősen hallani a revansot, követelők között. A páncélszekrények interna- cionáléja' számára nincsenek országhatárok, nemzeti válaszfalak. Az imperialista szándék felüti fejét mindenhol, ahol csak bizniszt szimatol. S ahol csápjait kiterjesztve tenyész- tetten virul: az értelmiségiek, a sajtó, a politikusok — igen, még az államfők is, e tragikus A legilletékesebbhez íordult... „Azonnal intézkedjék, hogy megjavítsák és kellőkép helyreállítsák az uptoni utat; szörnyű állapotban van!" Egy dorseti lakos (Anglia) fenti sorai rendkívüli mértékben meglepték Róma polgár- mesterét. Válaszában megkérdezte a levél íróját, miért éppen őhozzá fordult ebben az ügyben. A viszontválasz postafordultával megérkezett Angliából: „Elfelejtette talán, hogy több mint ezer évvel ezelőtt a rómaiak építették ezt az utat?” — AZ EGRI Lakatosárugyár egy présgépet szeretne beszerezni. Tárgyalásokat folytatnak a Technoimpex-szel egy nagy teljesítményű lemezolló, élhajlítógép, csőhajlitógép és különböző forgácsoló gépek beszerzésére. A növekvő feladatok megkövetelik a géppark fejlesztését. HATVANI REFLEKTOR Egy hiányos újításról A város közönsége örömmel és megelégedéssel fogadta azt a rég várt újítást, ami a csúszós utak síkosságát, következésképpen a közvetlen balesetveszélyt elhárítja: teherautók jelennek meg az országos főútvonalon, mely a városon keresztül kígyózik és salakkal szórják be a hótól, jégtől csúszóssá vált betont. Nem lehet kétséges, hogy ilyen ke. rülményeik között jóval kisebb — legalábbis a város belterületén — a közvetlen balesetve. szély. Az elmúlt évek során ilyen megelőző intézkedéseket nemigen lehetett Hatvanban tapasztalni, s ezért újításszámba megy. Hogy mégis miért hiányos? — Mert jó lenne, ha a gyalogjárókat is megszórnák egy Ids salakkal, ahol a gyalogosok bizony gyakran elvesztik egyensúlyérzéküket és váratlanul közeli ismeretségbe kerülnek a talajjal. Ügy gon dőljük, ezt a hiányosságot min. den nehézség nélkül meg lehet szüntetni, csalt azt kérjük, hogy minél előbb, — mielőtt komolyabb baleset serkentene intézkedésre! , Életveszélyes A Kossuth tér 9. szám előtt» a MAVAUT-megálló büféskocsija mellett nemrégiben létesített csatorna betonlappal van letakarva. A betonlap azonban ide-oda billeg, s így fordulhatott elő, hogy néhány nappal ezelőtt az egyik hivatal dolgozója gyanútlanul rálépett, s lefelé kezdett süllyedni. Lélekjelenlétének köszönhető, hogy csupán kisebb sérüléseket szenvedett. De gondoljunk arra, hogy vannak kevésbé elővigyázatosak és gyerekek is. Mielőtt láb-, vagy nyaktörésről adhatnánk hírt, arról szeretnénk írni, hogy az illetékesek az életveszélyes csatornafedőt sürgősen megjavíttatták. (r) AZ ÉLET MARGÓJÁRA Az „amerikai párbaj” Nyugaton még mindig dívától, s habár büntelőtörvényköny- vünk is megemlíti, s szigorú börtönbüntetést helyez kilátásba azok számára, akik előre meghatározott módon, kölcsönösen megegyezve, a sorstól kívánják függővé tenni, hogy kettőjük közül melyik váljék öngyilkossá, nálunk ennek a bűncselekmény-fajtának gyakorlati jelentősége már nincsen. láttam a mennyországot — Hévízen van A nagykökényesi termelő- ** szövetkezetek zárszámadása végén, a „hivatalos” rész befejeztével hamarosan jó hangulata kerekedett mindenkinek. Itt-ott egy kicsit spicces emberekkel is találkoztunk. Egy csoport közepén pedig ismét megjelent az az idősebb tsz-tag, aki már a közgyűlésen kiment néha az utcára „szellőzni”. Megbocsátható „bűn” ez ilyenkor, egy szorgos, eredményes év bezárása napján. Hallgatják is a jó hangulatú tsz-tagot a körülötte állók és nagyokat nevetnek tréfáin. Az egy idő után hirtelen elhallgat és merően nézni kezdi az előtte álló, hozzá hasonló korú társát. — Hát neked miért nincs pohár a kezedben? Miért nem iszol? — szegezi mellének a kérdést. — Én nem iszom, bátyám, tudja, hogy nem szoktam... majd odaát, a másvilágon ... — Másvilágon? — csodálkozik el a kérdező. — Ugyan, hadd el... Én már láttam a mennyországot is... — És milyen? Mondja már el, ha látta — kotnyéleske- dik közbe valaki a fiatalok közül. A z előbb még oly tréfás kedvű ember, mintha megütközne a kérdésen. Elkomolyodik, maga elé néz és úgy válaszol: — Hogy milyen? Azt kérdezed, öcsém? Gyönyörű... A nyers őszinteség jegyé- ben közölte velem B. Imre, hogy az irigység olykor a legjobb népnevelő agitátor, vagy amit akarok. Kissé megrendültén fogadtam e kijelentést, s lelki szemeim előtt megjelent a legjobb szakszervezeti bizalmi, a legkiválóbb párt- csoportbizalmi, szeminárium- vezető és üzemegységvezető, amint lángpallossal tiltakozik, illetve védekezik az ilyen önkényes analógiák ellen. Aztán lábhoz teszik a lángpallost és éppen olyan kíváncsian bámulnak B. Imrére, mint én. Várják a magyarázatot. — Hogy érti ezt? — kérdeztem nyugalmat színlelve, hadd lássa B. Imre, hogy hozzászoktam a nyers őszinteséghez, sőt igénylem. Mert csak így érdemes beszélgetni és nem köntörfalazni. Néhány perc múlva önkritikusan voltam kénytelen elismerni, hogy meghökkenésem értelmetlen önámítás. Igaza van B. Imrének, az irigység olykor szempillantás alatt képes megváltoztatni, illetve jó útra téríteni embereket. Titoktartásra kért Imre, minek vegyük örömét azoknak, akik szentül hiszik, hogy általuk lett fontosabb szorgalmasabb, jobb dolgozója a gyárnak. Még talán írásban is rögzítették ezt a csodával határos eredményt. Maradjon az utókor számára úgy, ahogy megírták. A tények ettől úgysem változnak. B. Imre valóban pontos lett, szorgalmas, lelkiismeretes. í' veken át hiába kérlel-*-J ték, nevelték, szidták és büntették. Lepergett róla minden. Nem erőltette meg magát, csak a sportpályán és a vendéglőben. A pályán mértéktelenül drukkolt, a vendéglőben mértéktelenül szórakorének köszönheti, hanem a kor szellemének, társadalmunk erkölcsi arculatának. Ma még mutatóban akad csak néhány olyan gyár — a szocialista országokon belül — ahol pl. a bérfizetések új módon történnek. Kirakják a pénzt az asztalra, a listával együtt, s a dolgozó kiszolgálja önmagát. Nincs borítékozás, csoportosulás. És nincs hiány sem. Mindenki annyit vesz a pénzből, amennyi megilleti. A múltkor olyan üzemben jártam, ahol nem használnak lakatot. Bíznak egymás becsületében, s a tolvaj zavarba jön. Elveszti biztonságérzetét, bátor fellépését. Hallottam olyan gyárról is, ahol a bélyegzés nélküli munkakezdéssel kísérleteznek, nagyszerű eredménnyel. Nemcsak a technika tudománya fejlődik, erősödik szédületesen, hanem az ember is. Nemcsak a rossz példa hat, egyre inkább a jó példa uralja a terepet. Kivételek persze akadnak jócskán. De azért előreballagnak ezek a kivételek is és nem hátra. A tempó lassú ugyan, olykor bosszantóan lassú. S ez is a körülményiek miatt. Túlságosan is elnéző, barátságos és türelmes velük szemben a kollektíva, a gyár, a társadalom. Ha egyszer belegondolnának a fegyelmezetlenek, a lusták, a kényelmesek, ha mindenki hozzájuk hasonlóan, félvállról venné a munkát, a fegyelmet, mi lenne akkor? A/r ilyen kár, hogy nem ér- zékenyek ezek az emberek a becsületre legalább olyan mértékben, mint B. Imre. Bizonyos, hogy előbb- utóbb raituk is végigcikázik maid a Mismerés. Persze, az sem mindegy, hogy mikor. Balia Anna Gyönyörű szép... Hévíz. Hévízen van, öcsém... Jót nevet megint mindenki, de aztán néhányan, mintha később kezdenék el ízlelgetni, mit is mondott társuk, töprengve, valahova messzire néznek. Nem tudni, mi járt a fejükben, de az látszott, mindany- nyian érzik: a tréfa mögött itt most valami nagyon komoly mondanivaló lapult meg. Mert így van valahogy: ez a tsz-tag, akinek tréfáin olyan jókat mulatnak pohárral a kezükben — nem is csoda, ha Hévizet tartja a mennyországnak. Szegény ember volt világéletében, míg a tsz-ben most már úgy „felvitte isten a dolgát”, hogy egyszer elmehetett Hévízre is üdülni. Számára ez volt a mennyország, amit szegény ember el nem érhetett, ha három élete volt is. Kápráztató, gyönyörű szép éden- kert, amely nemrégen leszállt a földre. Benyithatta a kapuját, útjait taposhatta, kényelmét élvezhette maga is, miközben a gyógyító víz egészségét helyreállította. (weidinger) Ez az úgynevezett „amerikai párbaj” régi keletű, s Magyarországon is volt precedens arra, hogy fehér és fekete golyókat kevertek össze, s valaki, aki kihúzta a „halált”, becsületbeli ügyének tartotta, mihamarabb végezni önt magával. A felszabadulás előtt nem is nevezhettük elvétve előforduló furcsaságnak. Ma nem csörtetünk már kardokat, S hogy van, amit a szerencsére bízunk? A sorstól teszünk függővé? — istenem... igazán ártatlan dolgok. Mert elítélhetjük-e vajon a futball- bírót, amikor 20 fillérest dob az égnek,— „fej, vagy írás!” — s választják a kaput. Vagy megszóljuk-e gyermekeinket, ha eldugnak markukban két kis almát, s azt mondják: „Válassz! Melyik jut neked?” — S ha kedvez a szerencse, jobban jár a másik ... Egyszóval előfordul, hogy „játszunk” "a sorssal és a szerencsével. — Mert mi más lenne a lottó? (s még fizetni is kell érte!) De az aztán mégsem helyes, hogy szerencsénkre, vagy sorsunkra bízzuk, vajon sikerül-e ott megállni* ahol kellene, vagy úgy befordulni az utcasarkon, ahogyan szeretnénk. A „vagy-vagy” — törlendő a szótárból, kedves gépkocsivezetők. Az úttest nem pást, még futballpálya sem, s nem lehet meglottózni a sikert! Ott nem lehet párbajozni „amerikai módra” — mert olyan csoda is előfordult, hogy mind a két fél feketét húzott! (rőczey) A REMÉNY ÓRÁI Mióta Az ember tragédiájának ismert sorai elhangzottak, én is bízva bízom, hogy egykoron ott állhatok a Parnasszus csúcsán, s nevem zengésétől lesz hangos az újságok háza- tája. Manapság egyre inkább táplálják bennem ezt a reményt. Már küzdeni sem kell oly keményen, mint egykoron, anélkül is feltehénkedhe- tik az ember a csúcsra. Mert a Parnasszus kapuja sarkig kitárult, s nemcsak a magyar filmek szerzői járnak ki és be rajta, de bármely földi halandó, aki ismeri az ábécé egynéhány betűjét. Bár az alkotmány nem írja elő a dolgozók pamasszusi belépőhöz való jogát és a szakszervezet sem biztosította még mindennapi Pegazusunkat, azért nagy haladást értünk el az utóbbi évek alatt. A dilettánsok hada elkeseredett rohamra indult a költészet csúcsai ellen. S nem sikertelenül! örömmel halljuk, hogy eposzt ír a szövőlány, epigrammát csihol a favágó, daktiluszokkal kel és fekszik a gépkocsivezető, lábuk alá teszik a nyilvánosság zsámolyát, hadd lássák, nem holmi kispolgár lép manapság a Pegazus kengyelébe, de igazi eposzt alkotó dolgozó. Minden bizonynyal ezt vallja a sokak által olvasott Délután Utáni Hírlapunk is, amely imigyen ad kóstolót a Parnasz- szusra igyekvők egyikétől, aki 14 oldalas verses eposzával kívánt a csúcsra tömi. „Váratlanul toppant be a ház úrnője, amikor Richard csókja Edit kezét érte, Richárd odalépett az úrnő elébe, s tőle Edit kezét azonnal megkérte.” Ennyit az eposzból leközöltek az irodalmi oldalon. Biztató kezdet! Ez remélhetőleg elég bátorítást nyújt a dilettánsok további elkeseredett rohamainak, most már bízunk benne* hogy kedvünkért* akik még nem jutottunk fel a Parnasszusra, néha- néha szemellenzővel illetik a Pegazus pókos paripáját, amely így nem láthatja, iá kapaszkodik fel nyergében a hőn óhajtott csúcsra. Fel hát,, barátaim! Ütött a remény órája, sarkantyúz- zuk meg bátran gebe Pegazusunkat. A nyilvánosságot majd biztosítja a Délután Utáni Hírlap. K. S. meg akar ölni... nem tűr meg maga mellett szabadon kibontakozó nagyságot”. Az öntudatra ébredt népek szabadságvágya, függetlenségi akarata az a szabadon kibontakozni akaró nagyság, ami nem tetszik a gyarmattartó hatalmaknak. A páncélszekrények nem se- bezhetetlenek — a kapitalizmus pozíciói gyengülésének folyamatát nem lehet megállítani többé. És késleltetni sem lehet ezt a folyamatot. Nyugaton ma embereket ölnek a pénzért. Nekik csak egy istenük van — az arany. A szocialista társadalom, amely az ember érdekében született forradalmi harcok árán, az idő vajúdó méhéből — nem ismeri az arany fétisét. Azok számára, akiknek legfőbb céljuk a profit, és erkölcsi parancsuk a biznisz, esztelen ségnek tartják ezt. Megérjük még, hogy Lenin szavai megvalósulnak: „Ha majd világméretekben győztünk, az aranyból a világ néhány legnagyobb városának utcáin, azt hiszem, majd illemhelyeket fogunk építeni”. Ez lenne az aranynak a „legigazságosabb”, legtanulságosabb szemléltető felhasználása, azoknak a nemzedékeknek számára, akik tanúi voltak, miként gyilkoltak le népeket, miként tettek nyomorékká milliókat a pénzért, az aranyért — Mammon őrültjei... Paíaky Dezső bábok — akarva-akaratlan az ő eszközei. Elég a közeli napok eseményeit vizsgálni, hogy bőséges példatárat állíthassunk össze mindezek igazolására... A Punta del Este-ben ülésezett Amerikai Államok Szervezetének külügyminiszteri tanácskozásán az USA, Mammon istennel szuggerálja — és szug- gerálhatja — „társaira” saját Kuba-ellenes politikáját, akaratát, mondván: „ha javaslatomat támogatjátok — fizetek”. És a szervezet tagállamainak miniszterei — pénzszagot érezve — mindjárt nagyobb hajlandóságot mutatnak, mert szükségük van a dollárokra, ingadozó gazdasági rendszerük erősítéséhez. És Kongóban? Amerikai sugallatra, amerikai dotálással szerveztek provokációt a Gi- zengát támogató katonaság és a központi kormány katonái között Stanleyville-ben, hogy később ezt a provokációt Gi- zenga „zendülésének” minősítve elszigetelhessék Lumumba leghűségesebb utódját, aki a kongói egység megteremtésének legigazabb harcosa, hogy — megint csak amerikai sugallatra — látványos pert készítsenek ellene. Miért szükséges ez a kavarodás az Egyesült Államoknak? Hogy a kavarodás mögött nyugodtan egyezkedhessenek a szeparatista Csomóéval, új pozíciók szerzésére! Hogy közben, ez aljas mesterkedések miatt — a felszított viszálykodásban — emberek pusztulnak?! Ez az imperialistákat nem érdekli — ők a pénzen, profiton kívül minden más iránt közömbösek. Formálissá tenni a kivívott függetlenséget, vagy teljesen megfosztani a kongói népet függetlenségétől, a tőke hatalma alá vonni az országot — ez az amerikaiak szándéka. Érccé, csengő aranyokká változtatni a feketék szenvedését, örömét, verejtékét — ez az amerikaiak szándéka. Piszkos és megvesztegethető „üzletféllé” álacsonyitarú Kongót — ez az amerikaiak szándéka. És vajon Algériában, Angolában nem a „páncélszekrények intemacionáléja” áll az elnyomást megelégelő népekkel szemben?! Romain Rolland írta Au-dessus de la Melée — Kavarodás fölött című, harcos humanista megnyilatkozásában: „az imperializmus... mindent le akar igázni, vagy munkával. S létrejött az a verseny, amit nem a szocialista öntudat irányít, hanem a virtus. Magánügy ez a verseny, kizárólag magánügy. Nem tudom, ilyenkor ml illik: komolyan viselkedni, vagy harsányan nevetni. B. Imre komoly is, nevet is és azt állítja, hogy határozottan jobban érzi magát, mint axinak- előtte. Ilyen az élet. Az egyik ember az irigységre, a féltékenységre érzékeny, a másik emberre a logikus számok hatnak, a tervek, egyéni és országos szinten. Mondjam azt B. Imrének, hogy mégis csak az utóbbi eset a tipikus? Bólintana rá és elfordulna tőlem, miért is fogadott bizalmába. Nincs más hátra, mint tanácsot kérni tőle. Mit javasol a fegyelmezetlen dolgozók megtérítésére? Akikre nincs hatással az irigység, a féltékenység, de a szívre, értelemre apelláló agitáció sem rendíti meg őket túlságosan. Legalábbis ez ideig nem. Tmre megigazította sapA káját, hümmögött és semmi okosat nem tudott tanácsolni. Maradjunk tehát a hagyományos módszereknél. Érveljünk, vitázzunk, neveljünk: rendre, tisztességre, egyéni példamutatás alapján. Mert azért B. Imrét sem pusztán a Cimbora féltékenysége lendítette ki a flegmából. Hanem a környezet is, a körülmények is. Hogy észrevette a Cimbora időszerűtlen, és haszontalan híglelkűségét, nem egészen érzékeny idegrendszezott — néha. Ezt hozzá kell tenni az igazság kedvéért, mert nem volt rabja az italnak, csak barátja. Saját bevallása szerint többször késett a munkából, mint ahányszor késett a busz. S gyakran megelőzte az óramutatót a műszak vége felé. Előbb csinált műszakvégét, mint illett volna. Különben érti a szakmát, ügyesen kezeli a gépet, ügyesen fogja a szerszámot. Ezért is kínlódtak vele annyit. Csak egyvalaki ölelgette vállát, a fura Cimbora» akinek az volt a kedvenc szokása, hogy állandóan a szomszédját leste és csípős megjegyzéseket tett arra, aki nem kereste fel a mellékhelyiségeket óránként. Egy alkalommal Imre is belefeledkezett a munkába — véletlenül. S jött a Cimbora. A hátbavágás, és a szel- lemeskedő megjegyzés közé szorult félmosoly végigcikázott Imre idegrendszerén. O, hát így vagyunk! — állapította meg egy szemvillanás alatt a diagnózist. Irigy a cimbora, féltékeny! No, várj, csak, majd megtáncolta tlak. Azóta Imre kárörvendően pontos, nem késik, nem siet az óramutatója. Dolgozik kettőzött erővel. A szakszervezeti bizalmi ragyog, a pártcsoport- bizalmi úgyszintén, a kollektíva büszke: megneveltek egy pemahajdert. LI olott a Cimbora tette — *-*• ismétli nyers őszinteséggel B. Imre. Az ember megérzi az irigységet és képen vágja. Ki így, ki ügy. Imre a A fegyelmezetlen megtérése
