Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-09 / 6. szám

IMS. január 9., kedd NfPÜJSÍG s A gépállomás legjobbja: Kovács István j A KIS MAKLARI ház kony­hájának ajtaján mái' harmad szór zörgők, s egyre erőseb­ben. Bentről rádióhang szűrő­dik ki, zene, de egyéb semmi. Nincs mit tenni — gondolom —, be kell nyitni. Vagy van benn a lakásban valaki, vagy nincs. Ha nincs, másfelé for­dulok keresni. A félhomályos konyha söté- tebb végén valami reccsen a köszönésemre, aztán az ágyról felemelkedik egy középmagas munkásruhás férfi. — Kovács Istvánt keresem —, mondom, s barátságos mo­soly a válasz. — En vagyok. — Gyorsan szabadkozni kezd, amiért al­vás közben leptem meg. ■>- Ne haragudjon — mond­ja. — Nemrégen érkeztem ha­za a gépállomásról, ' területet mértünk. Gondoltam, mig vissza kell menni az éjszakai műszakra, néhány órát al­szom. A szokásos puhatolózó kér­dések következnek: mióta traktoros, mióta házas, gyerek van-e, miért nincs, felesége dolgozik-e, melyik jobb, az éjszakai, vagy a nappali mű­szak? Az első kérdésekre még kurtán felel. Tizennégy éves korában lett gépállomási dol­gozó — most tíz éve —, három esztendeje házas, még nincs család, mert „nem jött el az ideje”, az asszony a Bervá- ban dolgozik. Az utolsó kér­désnél azonban jobban megol­dódik a nyelv: — Nem is tudom, melyik a jobb, azért mégis az éjszaká­zás. Nincs annyi kieső idő. Most három gép egymás mö­gé áll, s hajtjuk egymást. Egész éjszaka legfeljebb egy-két cigaretta elszívására állunk meg. Nappal több idő megy el feleslegesen — mond­| HALLGATOM vei, aztán kikívánkozik belő­lem: — Tudja, hogy eddigi mun­kája alapján maga a Füzes­abonyi Gépállomás legjobb taktorosa? Elcsodálkozik. Nem tudta. Jegyzetemből olvasom a szá­mokat, amelyeket a brigádve­zetője diktált: — Az UTOS-gép, amellyel dolgozik, eddig 2417 hold ta­lajmunkát végzett ebben az évben. Ebből Kovács István egymaga 1669,38 hóldnyi talaj- munkát végzett el. A többit a váltója. Ennél jobb eredmény nincs jelenleg a gépállomá­son. Felcsillan a szeme az öröm­től, de nem szól, csak bólint, hogy annyit tudott, milyen sok munkát végzett ebben az év­ben a gépe, meg azt is, milyen nagy az ő eredménye, de ar­ról, hogy ez elsőséget hozott 17gy téli hajnalon meg- halt özvegy Balog Sán- domé, született Jámbor Etel­ka — élt 64 évet. Érdekes, hogy a hajnal órája milyen kedves a halálnak: mintha csak szövetséget kötött volna az idővel, hogy a nappal a munkáé, az éjjel a születésé, de a hajnal — az enyém. Most hát temetik a megholtat, nagy-nagy tisztességgel, mert dolgos asszony volt, amíg bír­ta, rendes, amíg élt, s hátra­hagyott szép háza miatt em­lékezetes is, amíg lánya él. A temetési menet olyan, mint valami fekete kígyó, amely fél letérni a megtapo­sott útról, nehogy belevesszen a hóba. Lassú és messziről nézve nagyon ünnepélyes. Legelői alacsony, aszott, kis emberke viszi Krisztus ke­resztjét, bütykös kezei való­sággal ráfagytak már a fára, hogy színre éppen olyanok, mint a meztelen, megfeszített festett teste a kereszten. Mögötte templomi zászlókat ingat a fagyos szél, s néha zúzmarát is szór, mint tömjént a füstölőbe, némelyik zászlóra. A zászlók már kopottak, fa­kultak, de kiolvasható rajtuk még szépen a könyörgés, hogy irgalmazzon az Ür a szegény megholt lelkének. Ennyi zász­lótól, s minden zászlón ennyi könyörgéstől kizárt dolog, ihogy meg ne essen a szíve a mennybéli úristennek, a az 6 számára, fogalma sem volt. — Mondja, mi az ami hajt­ja, ami mindig jobb és több munkára ösztönzi? — szakí­tom meg egy újabb kérdéssel a csendet. — A pénz — vágja rá egy pillanatnyi gondolkodás nél­kül. Nem akarom elhinni, hogy csak az. A traktoros mégis erősködik: — De higgye el, így van. Három éve vagyunk házasok, s nézze meg mire mentünk. Van konyhabútorunk, a múlt vasárnap fizettük ki a hízót, most meg a szobabútor kicse­rélésére kerül sor. E2 mind az együttlétünk eredménye. Benne van az én munkám és a felségem keresete is. Körülnézek a konyhában. Valóban szép a bútor, zomán­cozott a tűzhely. A rend, a tisztaság, jólétről, megállapo­dott, kiegyensúlyozott életről beszél. Mégsem tudom hinni Kovács István előbbi állítá­sát. beszélgetünk, lé­nyegtelennek tfl­TOVABB nő dolgokról. Még az is szóba jön, hogy szülei Füzesabony­ban laknak, s maga is ott élt, amíg meg nem házasodott. — Nem messze volt tőlünk a gépállomás — mondja várat­lanul. — Egy barátommal még tizennégy éves korunkban mindig kijártunk lesni a gépe­ket, hogyan dolgoznak. Na­gyon tetszettek a traktorok. Naphosszat elnézegettük, ha találkoztunk valahol eggyel. Hiába szidott érte édesapám. Akkor határoztuk el, hogy traktorosok leszünk. S az is vagyok. Barátom meg az üzemanyagos gépkocsi veze­tője ... A pénz szeretető, az köny- nyű indok. Egyszerű kimon­dani. Sokkal nehezebb a má­sik, a belső érzések, indító okok megmagyarázása. Sok ember nem is tud erről be­szélni. Kovács István azonban ezzel a kis visszaemlékezéssel szinte mindent elmondott. A gép szeretete, ez vonzotta akkor, ez tette a gépállomás legjobbjává most. Az első, nehezen megszüle­tett vallomás után most már könnyebb a beszélgetés a gép­ről, a hűséges, szorgalmas munkatársról. Már nem is NEM ARRÓL kell közbevető kérdés, a trak­toros mondja magától: — Jó gép az UTÖS. De jobb lenne egy műszakban dolgozni vele, mint kettőben. Megmon­dom miért. Én nem akarok senkit megbántani, de úgy ér­zem, ahogy elbeszélem. Ebben az évben már a negyedik vál­tótárssal dolgozom. Egyik gyakorlottabb volt, a másik kevésbé. Az egyik ..gyilkolta” a gépet, a másik valamennyire vigyázott rá. Amikor váltás­kor felültem a traktor nyere­gébe, sohasem tudtam bizto­san, milyen állapotban van a motor. Arra gondolhattam: hátha túlságosan megerőltette, s baj lesz, vagy nem vett ész­re valami kis hibát, s lehet, hogy néhány óra múlva na­gyobb lesz belőle. Ez így, se­hogy sem jó. Én olyan va­gyok, hogy szeretem ha min­dig pontosan tudom, milyen a gépem, mit várhatok tőle, mit végezhetek vele. van szó, ______________ hogy ellenzi ma gát a két műszakot. Azt tudja: szükség van rá, s fon­tos a jobb, a több munka ér­dekében. A gép féltése beszél csupán belőle. Az UTOS- traktor féltése, amely munka­társ, s hozzá olyan, amelytől sok minden függ. A gyors és jó szántás a füzesabonyi Pe­tőfi Tsz földjein, a terv telje­sítése, túlteljesítése, a pénzes boríték vastagsága — s ami talán a legfontosabb, ebből kö­vetkezően, a traktoros jó, vagy rossz kedve. Kovács István ugyanis még ezt is mondta: — Mi kell a jó munkához? A hibátlan gépen kívül úgy érzem más semmi, csak aka­rat. Ha ez van, akkor megy minden. — Most az elsőség tudatában milyen is lesz az éjszakai mű­szak? Nem kell kérdezni. Elég nézni a méltatlankodó arcot, s meghallgatni a megjegy­zést: — Ej, csak ne esett volna ez a nagy eső! Lehet, anélkül fordulhatok haza, hogy akár tíz percet is dolgozhatnék ... EZ A BOSSZANKODAS ­azt hiszem —, mindennél töb­bet mond a gyerekfejjel trak­torossá lett, s a ma legjobb Kovács Istvánról. Weidinger László Tanuló tsz-tagok A tsz-akadémiák mellett ebben az évben 36 ezüstkalá­szos tanfolyamot szerveztek, 1060 részvevővel. Jelentős eredmény, hogy a tanfolyamok részvevőinek 30—35 százaléka nő. Több helyen szerveztek az idén állattenyésztői, elsősor- baromfitenyésztői tanfo- A hevesi járásban há­ban mot. roméves baromfitenyésztői tanfolyamot szerveztek, a hallgatók a harmadik év vé­gén szakmunkás-vizsgát te­hetnek. Gyöngyösön egy első éves és egy második éves tan­folyamot szerveztek meg s a napokban megkezdik a tanu­lást az egri járás termelőszö­vetkezeti tagjai is a baromfi- tenyésztői tanfolyamon. ... hogy a trierí Frigyes Vilmos Gimnázium repre­zentatív külsőségek között ünnepelte fennállásának négyszázadik évfordulófát. A jubileum szónokai megem­lékeztek az iskola híressé vált növendékeiről; beszéltek vegyészekről, kelmefestők­ről, írókról, színészekről, ki­sebb és nagyobb tehetségek­ről egyaránt, de Marx Ká­rolyról, aki szintén itt ké szült fel egyetemi tanulmá­nyaira, egy szót sem szóltak. Tálán az igazgatóság s a miniszteriális vendégek nem ismerik Marxot? Nem hallot­tak róla? Igaz, az 1835-1836-Os tan­év tanárat sem jósoltak túl nagy jövőt a társadalmi problémák iránt már akkor is élénken érdeklődő zseni­nek. Ez persze nem akadá­lyozta meg a marxizmus diadalmas terjedését — mint ahogy a trieri ünnepi szóno­kok feleiékenysége sem. — zár — "J ( Sose gondoltam volna, hogy hálával tartozom Góliátnak. Igen, a budapesti óriásbálnának. Na és természetesen az is­kolának, amely meg­tanította fiamat ol­vasni, s aki ezek után el is olvasta, hogy óriásbálnát mu­togatnak Budapesten Góliát néven. Rend kívül alapos és sok­oldalú tájékozatlan­ságot eláruló kérdé­seket tett fel nekem a bálnát illetően, amely nála. érthető, de hogy én sem tudtam lényegében sokkal többet erről a szelíd fenevadról, ezt ezek után nem tűr­hettem. Rövidesen ha nem is bálnaszakértő, de leg­alábbis bálnaismerö ember lettem. Ezek után elővettem fia- amat és hozzákezd- tem az előadáshoz; A bálna a halcsontos cetek egyik család­ja, lényegében... — Apu, mi az, hogy ballisztikus rakéta? — kérdezte fiam, ügyet sem vetve balneoló­giái tudásomra. Értem. Tanulhatom a ballisztikát. Még jó, hogy van B-betüs lexikonom. (- ó) Nyolcvan éves lenne az „átkozott költő": Somlyó Zoltán — A föld megnyitja óriási torkát és szétnyílnak minden tengerek. A levegő a szárnyait kibontja; minden tiétek, sápadt emberek!... 1919-ben, a Tanácsköztársa­ság alatt írta azt a „Vörös zászlókkal” című versét Som­lyó Zoltán, amely fenti sorok­kal kezdődik. Nem véletlen, hogy az akkor már nem fiatal költőt mélyen megihlette a győztes forradalom, hiszen már egészen fiatalon, a század ele­jén, majd a meginduló „Nyu­gatiban is olyan verseket írt, amelyekből dac és lázadás su­gárzott és mély együttérzés a „sápadt emberek”, a nehéz sorsúak, a küszködök iránt. A Kosztolányi Dezsővel, a Babits Mihállyal bensőséges barátság­ban levő, de igazában az Ady Endre költészetének vonalához kapcsolódó Somlyó élete vé­géig, 1937-ig a szegények és üldözöttek költője, vagy aho­gyan ő írta, „a bánatosak és megnyomorítottak trubadúrja” volt. Az éppen nyolcvan eszten­dővel ezelőtt született és hu­szonöt éve meghalt Somlyó Zoltán nem költői nagyságá­ban, sem eszmei, forradalmi tudatosságában nem érte el példaképét, Ady Endrét, de egyben-másban előre jelezte még a nagy proletárköltőt, Jó­zsef Attilát is. Tisztelte „a külvárosok kemény népét”, de eggyé sohasem tudott olvadni velük. Volt bizonyos elavult romantika, korszerűtlen „bo- hémság” is költészetében, bár élete utolsó éveiben metsző gúnnyal illette saját „hamis legendái”-! Am tragikus ver­gődéseivel, eszmei ellágvulá- saival együtt is jelentős költő volt, akinek egyes versei — például az 1911-ben íródott „A szűk könyök-utcán ..az 1937-ben született „Kukorica­haj” és a fentebb idézett „Vö­rös zászlókkal” is — kora leg­szebb magyar költeményei kö­zé tartoznak. Az elmúlt évek­ben több szép verses-regénye látott napvilágot és reprezen­tatív antológiákból sem hiá­nyoznak e küszködő életű, so­kat nyomorgó „átkozott költő” — így nevezte egy versében és kötet-címében is saját magát — versei. Érdekes és értékes színfoltja Somlyó Zoltán a „Nyugat” első — a „nagy nem- zedék”-nek nevezett — generá­ciójának. Neve és műve fenn­marad irodalmunk történeté­ben. (A. G.) Rubens a padláson 1961-ben kilenc mesterművet találtak Világhírű mesterek ismeret­len művei után kutatni esetleg kifizetődőbb foglalkozás, mint aranyat ásni. Bizonyítja ezt az elmúlt év is, amelyben körül­belül egymillió dollár értékű festményeket találtak. De nem­csak festményekre bukkantak a kutatók. A Burlington Maga­zine már januárban közölte, hogy találtak egy ismeretlen Dürer-rajzot. Júniusban pedig hírül adta a világnak, hogy Rembrandt két ismeretlen raj­zát fedezték fel. A párizsi Arts című folyóirat decemberben közölte, hogy Castelfranco­ban freskót fedeztek fel, ame­lyet Giorgione, vagy Lotto al­kotott. Leningrádban viszont Bemini terrakotta-önarcképét fedezték fel. A legjelentősebbek az újon­nan felfedezett festmények voltak. Szinte detektívregény- be illő például a Malmöben fel­fedezett Goya-kép története. Állítólag 1808 körül Napóleon katonái Spanyolországból lop­ták el és Franciaországba hoz­ták Goya egy képét, amely fia­tal lányt ábrázol, piros muffal és sárga kabátkával. A képet több, más lommal együtt tíz dollárért egy ószeres vásárolta meg. Több ország képszakértői megvizsgálták a feltűnő fest­ményt, s megállapították, hogy Goya műve. Értéke 200 000 dol­lárra tehető. Egy svájci magánggyűjtőnél megtalálták Murillo egyik leg­szebb festményét, amely pa­rasztfiút ábrázol. Olaszország­ban egy kapucinus kolostorban véletlenül felfedezték Dürer egyik Madonna-képét, egy né­met templomban Hans Bal- dung Grien oltárképet talál­tak. A vatikáni képtárban fel­fedezték Poussin „Gideon győ­zelme” című festményét. Kétes a múlt évi Rubens- lelet hitelessége. Egy Chanont nevű francia faluban állítólag Rubens-képet találtak, amely­nek értéke körülbelül 200 000 dollár — feltéve, hogy a kép eredeti! Az állítólagos új Rubens- festménynél kétszerte értéke­sebb az udinei székeshegyház- ban felfedezett „Keresztrefeszí- tés” című mű, amely Tiepolo alkotása. Angliában rábukkantak Ja­copo Bassano és Caravaggio egy-egy művére. A londoni Nemzeti Galéria múlt év köze­pén hitelesítette Giorgione egyik képét. A tavalyi felfede­zések száma tulajdonképpen tízre emelkednék, azonban Siorgione képét már 1933-ban negtalálták, csak közel har­minc évbe telt, amíg sikerüli oebizonyítani a kép eredeüsé­Falusi temetés megholt Jámbor Etelka esen­dő lelkén. De ha mégis ma- kacskodna, majd szót ért véle földi szolgája, aki fekete kö­penyben, fején a fekete sap­kában, stóla alá dugott kézzel lépdel, s bár meg sem tudná mondani, hányadik temetés ez életében, van azért szívében szánalom, de... Miért ilyen hidegben kellett a szerencsét­lennek meghalnia — futkos benne a gondolat, s akárhogy akarja száműzni a kegyelet kaján gúnyolóját, a hideg hű­séges segítője a nem illő gon­dolatnak. Aztán fekete kendős asszo­nyok jönnek, kezükben gyer­tya van, amelyik már régen lángját vesztette, s van, ame­lyik tartója mélyén pislogva melegíti a csontos asszony­kezet. Az asszonyok énekel­nek és a jajgató női hangra, a halottaskocsi mögött ballagó férfiak köréből rábrummog néhány basszus hang. gy megy, kanyarog a te­metési menet a halot­tasházból a temető felé, dö­cög Szent Mihály hintája, mögötte, előtte baktatnak az emberek, aki teheti, zsebre du­gott kézzel, s mert hosszú az út a temetőig, beszélgetnek is. Ki így, ki úgy, ki erről, ki ¥ arról, de természetesen a ha­lottról, akinek kitelt az ideje. Azazhogy: — Még a nyáron kapált is szegény Etus — így egy fél­kabátos, kucsmás ember, egy városi formaféléhez. — Az... Még féléve sincs. Ilyen az élet — bölcselkedik a városiféle, aki éppúgy ide­való a faluba, mint társa... — Ilyen. Ma táncolunk, hol­nap halunk... De már akkor is beteges volt. Azt mondja a lánya. Jobb is lett volna sze­gény Etusnak akkor meghal­nia. Ebbe a hideg földbe. Fa­gyos. A sírásónak is elege le­hetett... — Nem a... Csak a teteje... enyhe ez a január... Mintha nem is akarna tél lenni... Az­tán egykettőre itt a tavasz... — A mákot — mondja a kucsmás — a mákot, emlék­szem, 1930-ban-e, vagy 32-ben, még február elején elvetettem. Lehet, hogy most is így lesz... C folyik a csendes dis­^ kurzus, hogy mikor jó a korai vetés, és hogyha gyenge a föld fagya, rög­tön hozzá kell kezdeni, meg hogy a szövetkezet meglehető­sen fizet, pedig tavaly megkés­tek a munkával... — Majd kétmázsás volt.,, De hát már Etus néni lelkem meg se kóstolta, pedig vittem át neki... Már akkor láttam én, hogy nem sok időt ér meg... — ezt egy kerek képű, fiatalos asszony suttogja. — Kétmázsás? Az szép, jó sok zsírja, meg szalonnája lehet. De kell is nektek. Négy gyerek, meg az ember... Bi­zony, kell ennyi — csökken­ti a kétmázsás hízó jelentő­ségét egy hasonló korú, prém­galléros asszony, akinek csak kendője árulkodik falusi vol­táról. — Ez a második... Az első se volt kisebb — húzza fel pisze orrát a négygyermekes asszony, aztán felkapja fejét, hogy idáig jutott az előttük éneklők erősödő hangja... — Uram, irgalmazz — ének­li a két asszony... — Fázom... — Átöleljelek? — Ennyi ember előtt? — Tudja itt mindenki, hogy te, meg én — méltatlankodik a fiú... — De temetésen... Nem il­lik, na — békíti a lány, aki maga bújna legszívesebben a fiú karjai közé... — Etus nénéd már nem iá­zik — vált gyászolóvá a fiú arca. — Elég tag m — tör ki a lányból a tárgyi-; lagosság, a fiatalság könyörte-; len igazsága, aztán lassan a; fiú keze után nyúl. Legalább; a kezük ne fázzon. ... és baktat tovább a teme-; tési menet... ; A sor végén, füles fazék- ^ kai a kezében, a má-' síkban rózsafüzérrel, barna: kabátos asszony kocog utol-' sónak. ; — Hát te, Juli? — fordul; hátra egy nagybajúszú férfi. ; — Beléptem már a sorba...; mondok egy rózsafüzért sze-; gény Etus néni leikéért... Ál-; dott jó asszony volt, megér-; demli... ; — Kijösz a temetőbe is? —; kérdi a bajszos... ; — Nem érkezem, Andris; bácsi... Jóska kettőkor sich-; fába megy és még csomagolni; kell neki... A gyerek is megy; úttörőbe... A tanácshoz is be; kell még mennem, az igazo-! lás miatt... Annyi a dolgom,! De mondok egy rózsafüzért...! ...és a temetési menet ka-! nyarog tovább, ahol Etus néni! végső nyugodalmát leli. Az! egyik házon a televízióanten-í nán vadgalamb topog fázós< lábbal. Döcög a fekete kocsi.í Halkan, illedelmesen beszél-< getnek az emberek a halál ko-< esi ja mögött, a pap háta mö-< gött. Krisztus keresztje mö-< gött — az életről, a holnap-< ról. í QfUfké Gésa \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom