Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-09 / 6. szám

4 NÉPÜJS ÁG 1965. lanHÁr 9., kedd fi sas Különben . . . A gőzfürdő melegében kel­lemesen telnek a percek. So­kan tolongnak a zuhanyoknál, a medencében, s a szerteszéj- jel lerakott szappanok, mint a verebek ülnek a párkányokon, (mivel szappantartó nem léte­zik). Ilyenkor aztán könnyen előfordul, hogy a boldog szap­pantulajdonos félrenéz s már hűlt helye van „vagyonának”. Szombaton is így történt, de a gyors visszapillantás eredmé­nyeként a tolvajt még sikerült utolérni egy tízéves fiú sze­mélyében. A fiú éppen apjá­hoz vitte a zsákmányt, ahol már három szappan is sorakozott. Felháborodásomra az apa ne­vetve, s mentesen minden fel­háborodástól így válaszolt: — Nagy lókötő ez a fiú. mindent összeszed, amit meg­lát. De különben jópofa. Különben ... K. E. — VASÁRNAP délelőtt a megyei főkapitányság közle­kedésrendészeti alosztálya a KRESZ-szel kapcsolatos is­mertető előadást rendezett a hivatásos gépkocsivezetők ré­szére az egri Városi Művelő­dési Házban.- JANUÁR 12-ÉN az egri művelődési házban a Tan- könyvkiadó Vállalat vitát ren­dez a reform során megjelenő Ötödik osztályos biológiai tan­könyv felett. A vitán részt Vesznek a szakfelügyelők, a tanulmányi felügyelők és né hány kiváló, szakos nevelő. — AZ EGERCSEHI Bánya­üzemben a műszaki vezetők is tanulnak. Az üzem mérnö­kei a Nehézipari Miniszté­rium szervezésében, rendsze­res mérnök-továbbképzésben vesznek részt. Ugyanakkor ez évben is gondoskodnak vil­lanyszerelő, lakatos, vala­mint vájár szakmunkás to­vábbképző-tanfolyamok be­indításáról, amellyel a dol­gozók általános és szakmai felkészültségének színvonalát kívánják javítani. műsora t Egerben délután 3 és este 7 6: A lampionok ünnepe Egerbocson este 7 órakor: A tisztességtudő utcalány -- A művésznő hintója Három év múlva az Egri Dohánygyár mérnöke EZERKÉTSZÁZ hallgató. Ennyien laknak a budapesti Műszaki Egyetem kollégiumá­ban. S közülük egy — egri. Már a harmadik év vizsgáira készül, amikor felkerestem a könyvek mellett. Nem érti, miért is keresem én, az egri újságíró, s amikor meghallja, hogy írni akarok róla, nem tiltakozik, de nem is örül ne­ki. Körülbelül úgy néz rám, mint aki azt gondolja magá­ban: „ha ez a munkája, csi­nálja”. Aztán beszélgetni kez­dünk arról, hogyan is került Kovács László, az Egri Do­hánygyár ösztöndíjas gépész­mérnök hallgatója Budapestre. Közgazdasági technikumot végeztem, 1956-ban érettségiz­tem. Három napig voltam szabad, aztán azonnal meg­kezdtem a munkát az egri For- gácsológyárban. Hogy ott mit csináltam? Sok mindent, ami­vel egy kezdő közgazdászt meg lehet bízni. Három évig ott tevékenykedtem, aztán szinte egyik napról a másik­ra állt be életemben a for­dulat. Egyszer, régen, járt már édesanyámnál egy újság­író — mert ő a dohánygyár­ban dolgozik már 15 éve, s akkor valami jó teljesítmé­nyéért keresték fel —., nos, akkor beszélgetett vele arról, hogyan is neveli ezt a három árván maradt csemetéjét. Tő­lem is megkérdezte, mi le­szek, ha nagy leszek. „Termé­szetesen, mérnök” — válaszol­tam akkor én. Aztán az évek teltek, mi hárman, édesanyám keresetéből nem nagyon gon­doltunk az álmok megvalósí­tására. A húgom férjhez ment, az öcskös ipari tanuló lett, én meg leérettségiztem. De, amint már mondottam, jött a válto­zás. Édesanyámat behívatta az igazgató és a személyzeti fe­lelős, hogy mi lenne a véle- kapok az egyetemtől, ösztön­ménye arról, ha a fiát egye­temre küldenék. ő is, meg én is majdnem elsírtuk magun­kat az örömtől. Mégiscsak megvalósul az álmom! TELEFONHOZ hívják Ko­vács Lászlót, s míg odajárt, szétnéztem a hatalmas folyo­són, ahol 1200 diák tapossa a négy és fél kilométer hosszú futószőnyegeket. A diákszobá­ban barátságos meleg, nagyon halkan szól a vezetékes rádió, csak éppen hogy hozzájárul­jon a hangulatossághoz. A négy ágy szép rendben — lá­nyoknál sem lehetne különb —, a falakon szőnyegpapír, s a szoba központja egy te­lezsúfolt, szép könyvszekrény. No, de már jön is, hogy foly­tassa, amit elkezdett. — Aztán ismét egy napom volt arra, hogy 1959. szeptem­ber 1-én megjelenjek az egyetemen. Azóta itt vagyok. Nehéz volt az első esztendő. A közgazdasági technikum nem éppen erre készített elő, s a hároméves kiesés is sok zavart okozott. De azért tü­zelt a bizalom, hogy a do­hánygyáriak várnak rám, hogy méltónak tartottak arra. hogy évekig fizessenek ösztöndíjat nekem, s hogy várnak tőlem valamit, no, meg az is nagy lendületet adott, hogy végtére is ott vagyok, ahová vágya­koztam. Most már éppen a „félidőben vagyok”, a nehe­zén túlestem. Aztán arról beszélgetünk még, hogy hogyan él, hogyan tartja a kapcsolatot a dohány­gyáriakkal. — Ez egy nagyszerű kollé­gium! Minden itt van, min­den megvan benne, amire egy egyetemistának szüksége le­het. Az ellátásomról csak ennyit — ebédet és vacsorát Egy tízesztendős kislány óriási színpadi sikere A párizsi Theatre Hébortot- ban hetek óta minden este telt házak előtt játsszák William Gibson amerikai szerző „Csoda Alabamában” nevű érzelmes darabját, amely Helen Keller süketnéma asszony életéről szól. A közönség estéről estére viharos ünneplésben részesíti a darab egyik szereplőjét, a tízéves Claudine Maugey-t, aki a gyermek Helen Kellert ala­kítja. Az egyik neves párizsi kritikus, aki egyébként nem szokott túlzásokba esni, a be­mutató után így írt a kis Clau­dine-ről: ,,Ő a harmadik cso­dagyerek, akit Párizs megis­mert: az első a kis Mozart volt, a második Roberto Benzi.” Claudine Maugey egyébként egy külvárosban lakó takarí­tónő gyermeke, akinek még öt testvére van. A család igen nagy szegénységben élt, s csak most, Claudine keresetéből tudtak rendes lakáshoz jutni. Esténként a kislány több mint egyórás utat tesz meg a Met­rón, hogy eljusson a színház­ba. ö az egyetlen párizsi „sztár”, akinek még taxira sem telik! díjat a gyártól, másra nincs szükségem. Minden szünetet otthon töltök, akkor bent dol­gozom a gyárban. S ha ha­zajövök, akkor mindenki se­gít. Tavaly, húsvétkor is kazá­nokat kellett rajzolnom és igen sok segítséget adtak hoz­zá a dohánygyári szakembe­rek. Milyen az eredményem? Biztos közepes. Jobbat nem tudok elérni, de ez minden tárgyból biztos, ezt vállaltam és ezt tartom is.. Még beszélgettünk néhány egri dologról, elmondtam, amit tudtam, ami érdekelte, hiszen nem tudott „szabad- ságoskodni”, mert komoly, erős vizsgák előtt áll és benn tanul a kollégiumban. ÉS AMIKOR elbúcsúztam tőle. arra gondoltam, hogy milyen boldogság lehet egy fiatal, az élet elébe induló em­ber számára ez a megbecsülés, ez a bizalom, amellyel tanulni küldi egy nagy gyár. A lépcső tetejéről visszaszóltam neki: — Akkor három év múlva, az Egri Dohánygyárban, mint fiatal mérnökkel ismét talál­kozunk! Cs. Ádám Éva 165 évvel ezelőtt, 1797. január lén született FERDINAND RANGEL orosz admirális, rkkutátó, aki 1820—1824-es /ekben beutazta Szibéria ;zaki-Jeges-tengernél levő írtjait és ez útja során 1823- ,an felfedezte az Északi-Jeges- engerben Kelet-Szibéria part­jai előtt fekvő, 4700 négyzet- ki lométer területű, gleccserek­kel. és tundrákkal borított, róla elnevezett Vrangel-szigetet. 205 évvel ezelőtt. 1757. január 9-én halt meg BERNARD LE BOVIER FONTENELLE francia iró és filozófus, á felvilágoso­dás egyik előharcosa. Descartes természetfilozófiáját védelmezte műveiben, amelyekben a könnyed irodalmi stílust sikeresen alkalmazta filozófiai kérdések tárgya­lásánál is. Érdekes találmányok Es felfedezések: Európában az első Enciklopédiát, a tudomány és a természet terén az addigi ismereteket 1885 évvel ezelőtt, i. u. 77-ben PLI- NIUS római tudós gyűjtötte össze. Megjegyezzük, hogy ez idő­pont előtt a régi kínaiak már rendelkeztek hasonló jellegű mun­kával. Nyugat-Afrika partjait SIERRA LEONÉT (Oroszlányhegység) 500 évvel ezelőtt. 1462-ben portugál hajósok fedezték fel. Ezen a területen ma a hasonló nevű állam, 72 ezer négyzetkilométernyi területen fekszik, fővárosa Freetown és lakosainak száma 2 mil­lió 100 ezer fő. FERDINAND VRANGEL A TIT LÄMYA Az igazgatóság titkári szobá­jában fél tizet mutatott a vil­lanyóra, amikor Ilonka, a sze­mélyi titkárnő nyolcéves kis­lánya belépett az ajtón. — Mi történt? — kérdezte ijedten a titkárnő. — Miért nem vagy az iskolában? — Anyuka, ne haragudj ... Elaludtam... — De hiszen már ébren vol­tál, amikor én eljöttem? — Igen, de úgy gondoltam, hogy még öt percig ágyban maradhatok. És csak kilenckor ébredtem fel. — Hallatlan! És miért nem mentél elkésve az iskolába? A kislány meggyőző hangon válaszolta: — Anyuka, te nem ismered a tanító nénit. Tegnapelőtt a Korponai fél órát késett. Hogy az mit kapott! Nem mertem el­menni. Féltem... — Pedig az lett volna becsü­letes, ha elmégy és őszintén be­vallód, hogy elaludtál. Még mindig elmehetsz. A kislány elpityeredett: — Nem mehetek, anyuka. A táskámat sem hoztam el. Csak a második tízpercben érkeznék. Félek... — No jó, maradj itt. De hol­nap megmondod a tanító néni­nek az igazat. Azt, hogy el­aludtál és nem mertél bemen­ni az iskolába. — Anyuka, nem lehetne azt mondani, hogy beteg voltam? — Persze, hogy nem. Az ha­zugság lenne. Hazudni soha­sem szabad! Az igazat fogod mondani. Most ülj le a kerek asztal mellé és olvasgasd a ké­peslapokat. A kislány szót fogadott. La­pozgatni kezdte a várakozók részére odakészített külföldi idegenforgalmi prospektusokat és a kéthónapos képeslapokat. Közben a titkári szobában megélénkült a forgalom. Az igazgató többször becsengette Ilonka mamáját, néhányszor ö maga jött ki, a titkárnő gyak­ran letagadta az igazgatót és még gyakrabban közölte a te- lefonálókkal: megnézi, szobán belül van-e az igazgató. Ilonka lopva felpillantott a képes prospektusokból és cso­dálkozva vette tudomásul, hogy anyja milyen gyakran téved- azt állítja, hogy az igazgató szobán, vagy házon kívül van, meg azt, hogy értekezletet ve­zet, holott egyedül ül a szobá­jában. Még jobban elámult, amikor az egyik személyesen jelentke­ző ügyfélnek azt mondta, hogy az igazgató külföldön van. Az pedig egyenesen elké­pesztette, hogy a mamája egy esetben a hivatalsegédet a te­lefonhoz intette és odasúgta neki, hogy mondja: ő maga nincs itt. Délfelé a titkárnő közölte Ilonkával, hogy az üzemi étke­zőbe mennek ebédelni. A kislány letette a képes­lapot és követte anyját a fel­vonó felé. Ebédnél Ilonka megjegyezte: — Tudod, anyuka, azért nem ébredtem fel, mert nagyon szépet álmodtam. — Mit álmodtál? — Azt, hogy titkárnő vagyok. Tudod, hogy mindig, ha kér­deztek, mi akarok lenni, azt szoktam mondani, hogy az, ami anyuka. — Ha felnősz, te is lehetsz titkárnő. És akkor álmod majd valóra válik. Ilonka megrázta a fejét: — Már nem akarok titkárnő lenni. — Miért nem? — Mert a titkámönak min­dig hazudnia kell. És az nem jó. Láttam, hogy te se szeretsz hazudni. Amikor azt mondtad, hogy az igazgató bácsi nines itt, mindig sóhajtottál utána egyet. Palásti László MIHÁLY-bWR KÄROLV 41. Bizony, már elég későre járt az idő, amikor Gazsó a falu túlsó végén levő nyilvános- házba érkezett. No, nem volt még öreg este, de a légiósok­nak a faluban másként mérik az időt. Este kilencig minden­kinek vissza kell térnie az erődbe, mert kilenc után ide­genlégiósnak nem tanácsos a faluban tartózkodni... Négyen-öten türelmetlenked­tek már az előszobában, amint Gazsó belépett. Gyorsan elvé­gezte a vizsgálatot, közben el­nézést kért a késésért, sürgős kórházi munkára hivatkozott. A fiúk hamar lecsillapodtak. Az ügyeletes részére fenn­tartott szobában kis ideig csend volt. Aztán a légionis­ták szállingózni kezdtek. Ek­kor újból be kellett menniök az ügyeleteshez, hiszen távo zás előtt is kötelező volt az egészségügyi vizsgálat. Fél kilenckor már egyetlen légiós vendége sem volt a nyilvánosháznak, így Gazsó i9 hazafelé indult. A Nap már lebukott, erősen sötétedett. Az este csendes, az utca néptelen volt. Egyszerre néhány falubeli tűnt fel az utca végén. Amint Gazsó mellé értek, mélyen meghajoltak és anyanyelvükön köszöntötték a légióst. 1 Gazsó értetlenül bámult a bennszülöttekre. Nem értette mi ez, hiszen a vietnamiak még a fejüket is elfordítják, ha idegenlégióssal találkoznak. Kissé szokatlan volt ez az üd­vözlés', sőt kellemetlen is le­hetett volna, ha az esetet nem kívánatos tanú látja... Még az ágyban is ezen gon­dolkozott. S valahogy... igen... Egy kicsit jólesett neki, hogy üdvözölték... Jólesett, hogy nem fordultak félre és nem köptek egyet, mint szokták... Reggel korán és frissen éb­redt. Az éjszakai utolsó őr­szem álmosan gubbasztott a kórház kapujában, amelyen éppen Ti-ti kanyarodott be. A lány hozta a hajózsákot is. Amikor Gazsót meglátta, örömmel sietett feléje. . — íme, itt van a tiszta ru­ha — mondta mosolyogva. — Egyetlen éjszaka alatt el­készítetted? — Igen... Nagyon nagy örömmel csináltam — óvato­san körülnézett, majd halk hangon folytatta. — Apám könnyebben van Üdvözle­tét küldi __ — Köszönöm. Egyébként le­het, hogy a napokban, holnap, vagy holnapután ismét lesz „szennyesem”. — örömmel viszem el és mosom Id ... — Ti-tikém... Ma jelentettem az orvoskapitánynak, hogy a német helyett veled akarok együtt dolgozni. Sok a munka, kell a segítség... A kapitány azonnal elfo­gadta a tervet. Még jobb is, ha Ti-ti kerül oda, mert rég­óta ismeri a kórház rendjét, munkamenetét, ezenkívül ügyes, szolgálatkész. Ha vi­szont a századból hoznak egy légionistát, ki tudja, mikorra tanulja meg a munkát?!._ Ettől kezdve Ti-ti és Gazsó mind gyakrabban dolgoztak együtt. Kezdték őket együtt megszokni, s megszokták azt is, hogy a lány hazaviszi a fiú ruháját, mossa, vasalja, s Gazsó mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki... Néhányszor együtt látták őket a faluban is... A hír hamarosan eljutott az orvoskapitányhoz, de maga is észrevette már, hogy beosz­tottja és a vietnami lány sül- ve-főve együtt vannak. Meg­értőén, pajzánul mosolygott... Gazsóék nem is nagyon bánták, hogy így magyarázzák kapcsolatukat. Egy bizonyos fokig kedvezett nekik. Az or­vos és az erőd parancsnoka elkönyvelték, hogy az 57 081- es nem a nyilvánosházba jár egy kis szerelemért, hanem közelebb megtalálta azt... Gazsó mindennap lejárt a sebesülthöz. Egy hét eltelte után Nao Ting — Ti-ti apja — nagy nehezen már fel tudott kelni. Körülbelül három hét múlva érkezett el az idő, hogy a seb teljesen begyógyult és a beteg elhagyhatta ágyát. Nao Tin$ mosolyogva állta szoba közepén, amikor Gazsó belépett. Apja mellett pedig a lány, Ti-ti. Arca sugárzott a boldogságtól, amikor a fiú megérkezett. Gazsó olyan boldognak érez­te magát, mint még soha, mi­óta betette a lábát a légióba. Meggyógyított egy embert, szinte a másvilágról hozta vissza... És ez az ember a szeretett lány apja... A jól végzett munka öröme kavar­góit benne a szeretettel, a meghatódottsággal... Egy könnycsepp tolakodott elő szeméből, de hirtelen letö­rölte. fogsz. Te nagyon sokat tettél értünk. Most nemcsak ma­gamra és Ti-tire gondolok ... Értünk, vietnamiakért... Meg­gyógyítottál egy parancsnokot és egy csomó gyógyszert, köt­szert szállítottál a szabadság- harcosok részére... Nem tu­dom, ismered-e te a mi orszá­gunkat, népünket, sorsunkat, s nem tudom, megérted-e né­pünk erőfeszítését, szabadság- vágyát, de tevékenységedből, magatartásodból ítélve: em­ber vagy „I becsületes em­ber ... Elhallgatott, s a nyakában lógó kis tarsolyból pici amu­Naio Ting eléje lépett. — Megértem, ami most tel­kedben végbemegy — mondot­ta lágyan, tisztán franciául. — Hiszen a légióban olyan kevés a szép emlék. Tudom, erre a percre, míg eism emlékezni lettet vett elő. Körülbelül ak­kora lehetett, mint egy ing­gomb. Az amulett kis Budd- ha-szobrot ábrázolt. Nao Ting Gazsó felé nyújtotta. — Ez a kis Buddha meg­véd téged száz veszélyen át. s hazasegít hazádba, ha te is úgy akarod. Én tudom, hol a te hazád, és jól ismerem a fajtádat. Tudom, nálatok most igazi élet kezdődik... új élet... Nos, azért, hogy nem ellen­ségként jöttél Vietnamba és mivel gyógyszerrel segítetted a szabadságharcosokat, ma éj­jel Bá-Kán körzetében egyet­len fegyver sem fog megszó­lalni. Pedig a fegyverek mind­addig nem hallgatnak el, amíg ki nem verjük innen az idege­neket... De ma éjjel, a te tiszteletedre csönd lesz... A ma estét nem felejted el. Ar­ra kérlek, holnap is gyere élj két jó barátom szeretne veled megismerkedni... Gazsó délután boldogan vé­gezte kötelességét a kórházban, s ugyancsak ragyogott a szeme a mellette serénykedő Ti-ti- nek is. A vacsora idején a fiú az ágya szélén ült. A lány belé­pett, letette a vacsorát, utána leült az asztal mellé. Szeme ragyogott, amint a fiúra né­zett. Kis idő múlva kedvesen megkérdezte: — Mondd, szereted te a ci­gányzenét? Gazsót ugyancsak meglepte a kérdés. Hogy kerül ez ide? Ilyesmiről még soha nem esett szó közöttük. Cigányzene ... Űristen, mikor hallott utoljára és mikor fog hallani megint?... És egyáltalán, fog-e hallani? Hogy szereti-e a cigányzenét? — Igen — felelte elérzékei nyülve —, nagyon szeretem: — És melyik a legkedvesebb nótád? Gazsó önkéntelenül is elmo­solyodott. Ilyesmit firtatni itt, az őserdő közepén, Vietnam­ban .. ; A lány melléje lépett és pa­pírt, ceruzát adott át neki. > (Folytatjuk}

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom