Népújság, 1962. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-27 / 22. szám
1962., január 21., szombat NEPCJSAG 3 Hidak és árkok M ONDJUK EL fiainknak! Egyetlen emberöltő során nagyot fordult a világ, társadalmi formák változtak, életmódok, s maguk az emberek is. Nem is olyan rég még elképzelhetetlennek tartottuk az államot király, császár nélkül. Nem is olyan rég még Anglia és Franciaország iskolás gyermekei a gyarmatokat éppoly természeti jelenségnek ismerték, mint a Labrador- vagy a Golf-áramlást. A régi görögök óta törvényszerűnek hitték, hogy húszévenként legalább egyszer háborúnak kell lennie, s hogy a háború istentől való szükség, elkerülhetetlen. Néhány országban, ez ritkaságszámba megy ma már, van király, s azt, mint muzeális tárgyat kezelik, s mint ritka kuriózumot, úgy tekintik. Legtöbbjük azonban excímet visel, s rablott kincseivel a monacói hercegség vendégszeretetét élvezi, ahol már csak egyetlen szórakozás akad számukra — a rulett. Gyarmatok? Kis és nagy országok számoltak le a kapitalizmussal s törtek ki szabadabb levegőre, merev ideológiák harapófogóiból. Háború?! Kevés ember él már közöttünk, aki még harcolt az első világháborúban, és számuk napról napra kevesebb, s 1945 óta is sokak haja fakult szürkére, és felnőtt országunkban is egy olyan nemzedék, amely már csak hallomásból tud gyárosokról, bankárokról, nagy- kereskedőkről, amely már csak elbeszélésekből tudja: mit is jelent a háború! Mondjuk el fiainknak, hogy mit is jelent a háború!! Mondják el, akik saját bőrükön érezték. Mondják el, akik ma is őrzik a golyók-, szilánkütöttte sebek forradásait testükön. Mondják el, akik látták, hogyan hajtották el pisztolydurrogással a németek a teheneket, bégető birkákat. Mondják el, akik látták elvonulni német gép- pisztolyosok négyszögében a fiatal leventéket, akiknek vérébe injekciózták a hősiességet. (Nem voltak hősök! Csak áldozatok.) Mondják el, akik hallották a bakancsok trappját. Miért kell elmondani? H ogy ne lehessen ÚJRA háború! Mert ismét ránk szabadítják a veszedelmet a halál kalmárai, ha közönyösen szemléljük az eseményeket, ha nem teszünk legapróbb szolgálatot sem a béke védelmében. Két hete múlt, hogy Kennedy amerikai elnök üzenetet intézett a kongresszushoz. Sokan kételkednek abban, hogy ő valamennyire is komolyan venné az összkomfortos atomóvóhelyeket, amelyek reklámjaival tele vannak az amerikai képes magazinok, sokan kételkednek abban is, hogy ő valamennyire is ne hallgatna azokra a megmámorosodott fanatikusokra, akik fennen hirdetik: fel kell áldozni Amerika lakosságának jelentős részét (?) az állítólagos veszély állítólagos elhárítására. Ebben a kételkedésben — engedtessék meg nekem — egyáltalán nem hiszek. S épp az elnök kongresszusi üzenete figyelmeztet arra, hogy ne higgyek. Mit is „üzent” Kennedy? Elnökségének rövid ideje alatt 15 százalékkal növekedtek a fegyverkezési kiadások; Polaris atomrakétákkal felszerelt tengeralattjárókat gyártottak, s 50 százalékkal növelték a bevetésre kész nukleáris bombázógépek számát, de megkétszerezték a „Minutemann”- rakéták gyártását is. Üzente az elnök, hogy megkétszerezték a bevetésre kész hadosztályok számát, katonai erősítéseket küldtek Európába, nagyszámú katonát képeztek ki a gerillaharcra, ugyanakkor 70 hadihajóval szaporították a hadiflottát. Mit bizonyítanak ezek? Talán a békés szándékot?! Csak az őrült tételezhet fel ilyesmit. Szükségünk van a békére. A béke fennmaradásának pedig elengedhetetlen feltétele — a leszerelés, a fegyverek örök nyugvása. A fegyverek nem-léte! Kennedy szerint a leszerelés megvalósulása, a végleges fegyverszünet napja csak a messzi jövő ígérete. Valóban, csak a messzi jövő ígérete a leszerelés?! Valóban csak széplelkek álma, vagy diplomaták véget nem érő kanaszta-játéka a leszerelésről való tárgyalás?! Míg hagyományos fegyverekkel vívták a háborúkat, míg a háború végén lehettek győztesek és vesztesek, s míg a győztesek rablott területekkel gazdagodhattak, új piacokkal, új sarcokkal, új nyersanyagokkal gyarapodhattak, a leszerelés gondolatának megvalósítása nem volt lehetséges. De ma, amikor a modern fizika és technika vívmányai nemcsak előnyössé, de előnytelenné is váltak, amikor a két ellentétes világrendszer egy: formán rendelkezik pusztító eszközök garmadával, amikor egy új háborúnak már csak vesztesei lehetnek — elkerülhetetlen a harci eszközök megsemmisítése, a támadásra szító gondolatok elhessegetése. És nemcsak a haladó elmék humanizmusa, de az önmagát szerető emberek józan esze is követeli, hogy így legyen! Követeli, mert teljes egészében látja a veszélyt: a támadók ugyanúgy elpusztulnak, mint a megtámadottak: egy atomháború kirobbantásával az egész emberiség megsemmisülése lehetséges. jVAGYFOKŰ ŐRÜLTSÉG L' kell ahhoz, írja egyik béke-publicisztikájában Ehren- burg, a nagy szovjet író, világhírű békeharcos, hogy amíg az orvosudomány halad, az élettartam növekszik, addig „egyesek pusztító erejű pestis bacilusait tenyésztik ki, s igyekeznek az egész emberiséget rákbeteggé tenni”. Ha valaki tudja, hogy a sötét utcában felszedték a kövezetét, vízvezetéket, az elfolyó csapadék számára ástak mély árkokat — hogy nyakát ne törje, elkerüli a veszélyes zónát. Vagy ha már nagyon gátolja mozgásában mindez, maga is szerszámot fog és segít betemetni a gödröket. Így tesz a józan eszű ember! A megszállottak, a fanatikus ostobák nekiindulnak a sötét utcának, fittyethányva a veszélyre. Nyugat egyes körei is hasonlatosak az ilyenfajta meggondolatlan, a veszélyekkel mit- sem törődő emberekre. Különben mivel magyarázható cselekedeteiknek az a formája, hogy, bár a világ fegyverraktáraiban őrzött magfegyver elegendő egész földrészek elpusztítására, megmérgezésére, továbbfolytatják a fegyverkezési hajszát. Ügy tűnik, mintha egy ember számára keve- selnék az egy halált. Hát nem őrültség ez?! Földgolyónkon még •*- SOK a veszélyekkel teli „sötét utca”. Ügy gondolom, az ott ásítozó árkokat együttes erővel, közösen kell betemetnünk. S ha egy-egy árok az „eróziós erők” hatása következtében túlságosan mély már, s az árok partjai is messzire távolodtak egymástól — építsünk föléjük hidat. Szilárd vázú, acéltraverzű hidakat. Közös erővel akár az óceánok fölé is hidakat verhetünk. Igen, egyszer már egybe kéne forrasztani a szív szándékait, s a körben, szerte- széjjel heverő földrészeket... Pataky Dezső Szép ség ápolás Indiában A női szépség kritériumai a világ egyes részein mások és mások, de minden eszménynek megvannak a maga szabályai. A hinduk is ősidők óta tudatában voltak annak, hogy a szépség alapja az egészség, az összes szervek helyes működése, s az üdítő álom és bizonyos mértékű torna. Régen az indiai nők azzal fejlesztették kecses tartásukat, hogy nagy korsót cipeltek a fejükön. A szép arcbőr minden nő Annyi jót, szépet és izgalmasat hallottam már a békaemberekről, hogy elhatároztam, én sem leszek rosszabb náluk: békaember leszek. Nem űrhajós, nem sarkkutató, csak egyszerű, oxigénpalackos békaember, aki lemerül a vízivilágba és szemtől szembe nézi meg, vanna’z-e sellők a Balatonban. Sose lehet tudni, hátha igenis vannak. Már ez megéri! Az edzéseket megkezdtem, szerény, de biztos körülmények közepette, a fokozatosság elvének figyelembe vételével. Az eredmények, ha kezdetiek, de máris biztatóak. Tegnap teljesen tele engedtem a lavórt és beleálltam. A teli lavórba. Egyedül! S már nem merültem el! Jöhet a Balaton, s aztán az óceán! (- 6) álma. A sima, szép színű arcbőr azonban csak egyeseknek adatott meg; a többieknek naponta kell gondoznia arcát. Indiában mindig használta« olajat és zsíros anyagokat a bőr tisztítására, bár nem mosakodás céljaira. A régi Indiában igen népszerű volt az arc- pakolás: különleges olajos agyagot raktak az arcra és a nyakra. Ennek még hűtő hatása is volt a forró nyári napokon. Citrom és magnézium keverékéből készült kenocsot használtak a nyári nap könyörtelen sugarai ellen. Az orvos megkérdezte: — Más panasza nincs1 — Nincs. Nem elég7 — Semmi baj. Le kell fogy- inia. Tartson egy kis diétát. \Semmi édesség. Kerülje a zsí- \ros húsokat. Sok gyümölcs, ikevés kenyér. Hat-nyolc kilót lie kell adnia. Kérem keressen \fel három-négy hét múlva. A beteg odahaza tájékoztatja a feleségét az orvosi parancsról. Megbeszélték, hogy >az asszony az eddiginél sokkal |soványabban fog főzni. így is ftörtént. Sok rósejbni helyett > kevés, főtt burgonyát kapott, >hús csak kétszer egy héten ke- \rült az asztalra és az édességet kitiltották a lakásból. >Megkezdődött a szenvedések >korszaka és gyakran megtörtént, hogy a fogyókúra elitélt- >je libacombról és almásrétes- iről álmodott. Felesége azonban | szigorú volt és már nyolc nap imáivá mutatkoztak a betegen la súlyapadás szembetűnő jetiéi. ? — Telt-múlt az idő... Az asz- Sszony egyre gyakrabban néízett vizsgáló szemekkel férjéire. Egyszer meg is jegyezte: < — Mintha újra híznál. ... hogy Diem hatóságait teljesen elvakította a kom- munistaellenesség, s politikájuk ma már a semleges államok biztonságát is veszélyeztetik. Az utóbbi időkben főleg Kambodzsa ellen indítottak heves támadásokat, mert állítólag a kambodzsai határ mentén Viet-Kong kiképzőtáborok vannak. Igaz ugyan, hogy a határra delegált nemzetközi ellenőrző bizottság kiképzőtáborok nyomát se találta, de ez cseppet sem csökkentette a diemisták Kambodzsa elleni dühét. ...ha egyszer az imperialisták érdeke így kívánja! — zár — Szerényebben is Sehetett volna Az egyik járási vezető adomaként mondta el: — „Beszélgettem az egyik öreg tsz-taggal. Kérdem, mi újság náluk. — Tanulok — felelte az öreg. — Dicséretes dolog — mondom neki. — Mit tanul? — Tsz-akadémiára járok. Aztán ide figyeljen az elvtárs — lobbant fel az öreg szemében a derű szikrája —, aztán ha elvégzem becsülettel, ugye, nagyobb úr leszek, mint az agronómus?! — ?... — Hát csak azért gondoltam — folytatja, bajusza alá rejtve a mosolyt —, mert én a tsz-akadémiát végzem, az agronómusunknak meg csak technikumja van.” Még hozzátette, hogy milyen jóízűt nevettek az öreg csavaros észjárásán. — De a tréfa mögött egy kis komolyság is rejtőzött. Miért kellett ilyen nevet adni egy olyan tanfolyamnak, amely tartalmában ugyan sokat ad, tortájában mégsem éri el a szakmunkásképzés szintjét sem. Célja az, hogy felébresz- sze az emberekben az érdeklődést az agrotechnika újdonságai iránt, hogy a szakmunkásképző tanfolyamokra terelje az emberek figyelmét. Tematikájába belefér a legújabb mezőgazdasági tudományos módszerek ismertetésétől az irodalomig, minden. Nem is célkitűzésével, a nevével szállnék vitába. Mert az szerényebb is lehetett volna. A kevesebb ez esetben ismét csak többet jelentene, és közelebb is állna azokhoz, akikért szervezték, életre hívták az ismeretterjesztésnek ezt az új formáját. — d. — Látogatás egy egri szobrászművésznél a szolnoki művésztelepen megköszönje azt a szerető munkát, amivel létrehoztam a szobrot. Nagy eredményt hozott Szabó László életében a szolnoki művész-telep művészeinek múlt esztendő májusában a Műcsarnok nagytermében megrendezett budapesti tárlata is. Itt több munkával szerepelt a fiatal, egri származású szobrászművész. A Magyar Képzőművészek folyóirata, a Művészet is igen elismerően emlékezik meg munkáiról. — Ági leányomról készített vörösmárvány portrémat a budapesti tárlaton a Művelődés- ügyi Minisztérium vásárolta meg — vallja be, szerény mosollyal kísérve Szabó László. Sokfelé állnak már a harmincnégy éves egri szobrász- művész alkotásai, többek kö- - zött Székesfehérvárott, Pécsett,' Kiskőrösön. Sőt, kevesen tudják, Egerben is. Az Egér- Gyöngyös vidéki Állami Pincegazdaság ugyanis megvásárolta egy remek alkotását: egy szőlőfürtöt kezével facsaró fiatal leány faszobrát. Minden remény megvan arra, hogy egy új alkotása is kerül Egerbe. Ugyanis — mint ahogy már hírül adtuk — az Egészségház és a Gólya utcai lakótömb közötti terület rendezésre kerül a folyó év során és ide egy szobrot kívánnak az illetékesek elhelyezni. Előreláthatóan Szabó László keze munkája fogja díszíteni a város egyik új, modem lakótelepét. így él és dolgozik távol Egertől Szabó László szobrász- művész, a halk szavú felesége, négyéves kislánya és nyolcéves fia nyújtotta családi melegségben, s a nagymúltú szolnoki művésztelep sugallta művészeti légkörben. Sugár István (~f--&q,(^ákÚMCL — Tévedés — válaszolta zavartan a fér). Az asszony megcsóválta a fejét és arra gondolt, hogy nincs is miből híznia a férjének, mert csak villamosra kapott tőle zsebpénzt és a jóízű falatok tudvalévőén pénzbe kerülnek. Az üzemi (heti húsz forint) igazán nem idézhette elő a hízást. Arra gondolt, hogy hormonzavarról lehet szó. A negyedik héten a beteg újra megjelent az orvosnál és a gyomrára mutatott: — Jobban fáj, mint a múltkor. Az orvos jól megnézte betegét és szigorú hangon rászólt: — Nem csodálom. Maga kövérebb, mint volt! És a fogyókúra? A feleségével nem közölte, hogy diétás koszton kell élnie? — De igen. — Na és? — Szegény, mindent elkövetett, ő nem tehet semmiről. 0 is észrevette, hogy az első nyolc nap után újra hízni kezdtem, de nem mertem neki megmondani az igazságot. — És mi az igazság? Gondolom az, hogy dugpénzből házon kívül sokat költött evésre. — Egy fillért sem költöttem kosztra. Még a heti húsz forint ebédpénzt is megtakarítottam. Az intézmény ugyanis, amelynél dolgozom, kinevezett az üzemi konyhák ellenőrévé. Mindennap más és más helyre kell mennem és ellenőrizni. — Na és? — És minden konyha vezetője arra gondolt: nem árt velem jóban lenni. Remek sülteket és finom tésztákat tálaltak nekem. Az első napokban ridegen visszautasítottam, ellenőriztem a konyhát, de később már alig tudtam ellenállni. Tessék elképzelni: otthon leforrázott főzelék, néha egy kis szeletke hús, semmi édesség. És az üzemekben a sültek csodás szaga! Bevallom, elfogadtam az ízes ajándékebédeket. Szánom-bánom bűnömet, hiszen mindig becsületesen dolgoztam, sohasem fogadtam el a sápot. Ígérem, hogy holnaptól kezdve a leghatározottabban visszautasítok minden ételt és megbízatásomhoz híven, a legszigorúbban ellenőrzőm a konyhákat. Ezzel nemcsak egészségemnek, hanem a bennem bízó feletteseimnek is tartozom. Az orvos nemet intett a kezével: — önkritikáját nem fogadhatom el. Ismerem én a fogyókúrásaimat. Nem tudnak azok ellenállni. Ilyenkor a finom falatok úgy hatnak rájuk, mint egyesekre a kokain, vagy a morfium. A fogyókúrásnak nagyon gyenge az akarata. Csak egy orvosság van! Tessék, itt a recept — nyújtotta at a vényt. Ez állott rajta: — Még ma más beosztást kérni! PALÁSTI LÁSZLÓ az ízig-vérig művészkörnyezetbe, ahol kilenc festőnek és három szobrásznak van lakása és műterme — mondja. Az elmúlt 1961-es esztendő két nagyobb kiállítással, tárlattal gazdagította élményeimet — meséli. — Az év elején a szolnoki művészcsoport rendezett kiállítást, amelyen részt vettem. Itt mutattam be többi között a „Nyilazó fiú”-t, melyet egyik legjobb alkotásomnak tartok. A kiskőrösi iskola részére készítettem. Jól esett, hogy az iskola növendékeinek kis küldöttsége is felkeresett egy tanár vezetésével, hogy bágyadtan be a műterem ha- i talmas ablakán. Kisebb-na- : gyobb szobrok, elképzelések, : tervek pihennek szerte a műteremben és a körbenfutó pol- I cokon. Márványból, gipszből, j agyagból... i — 1960 őszén kerültem ebbe : A kis egri művészkdlónia szobrászainak egyik legtehetségesebbje, Szabó László, lakásgondokkal küszködött, míg csak a legilletékesebb művészi körök — értékelve tehetségét —, a szolnoki művésztelepen kifogástalan, nagy műteremmel kombinált lakást ; biztosítottak maga és család- j ja rendelkező- ; re. Legutóbb : Szolnokon jár- ■ va, felkerestük ; az egri szob- j rászművészt műtermében. Éppen a Kép- j zőművészeti Alap szobrá- I szati zsűrijét j várta, hogy az j egyik székes- fehérvári is- I kola részére j készített két éneklő fiút áb- | rázoló szobrát öntésre készen átvegye. — Szomorú szívvel hagytam ott Egert — mondja a fiatal művész, de úgy éreztem, hogy itt sikerül megkapnom mindazt a lehetőséget, ami a bennem kavargó érdeklődő elképzelések márványba, kőbe véséséhez, faragásához szükséges. Őszintén mondom: hiányzik Eger dombok-hegyek koszorúzta romantikus környezete, itt az Alföldnek egyik legtipikusabb városában, a Tisza-Zagyva partján. De lélekben továbbra is egrinek érzem magam és oly jólesik, ha néha-néha a szolnoki utcán egri arcot ismerek fel. Ügy érzem, hogy a szolnoki művésztelepen is sikerül egrinek maradnom ... Január ólomfényei verődnek
