Népújság, 1961. november (12. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-05 / 262. szám

561. novpmber 5., vasárnap NÉPÜJSAG Illést tartott a KISZ egri járási végrehajtó bizottsága A járási KISZ-bizottság teg­nap délelőtti ülésén a nagyvis- nyói alapszervezet titkára — Tözsér Albert — számolt be az Ifjúság a szocializmusért-moz­galom jelenlegi helyzetéről, va­lamint a kiszisták ez évben el­végzett munkájáról. Ezután Jakab András, az eg­ri járási KISZ-bizottság mun­katársa ismertette a politikai oktatás megkezdése óta elért eredményeket. Utolsó napirendi pontként az egerszalóki alapszervezet mun­káját tárgyalta meg az ülés. A tanulás fut akna: lOVo-os béremelés Ebben az évben 450 előadást tartanak a megye mezőgazda- sági üzemeiben megszervezett munkásakadémiákon, szakmai továbbképzéseken. A szakmai tanfolyamokon az öntözéses kertészet, a szőlőművelés, gyü­mölcstermesztés és baromfite­nyésztés tudnivalóira tanítják meg a hallgatókat, részvevői, a tanfolyam elvégzése után tíz százalék^ béremelést kapnak. — A várható keresettöblet biz­tosíték arra, hogy a jelentke­zők komolyan vegyék a tanfo­lyamot. fáceÉ egyp&ficte... Csak egy percre zsongott a fülünkben a gong szerte- áradó hangja, aztán szétnyílt a függöny, s a művészi értékű régi templom újjászületett falai között elindult útjára ff Gárdonyi Géza Színház ideiglenes hajlékában az új színházi évad. Az elmúlt világban, ha egy-egy nagybirtok gazdája ott­hon tartózkodott, kastélyának büszke tornyára felkerült a zászló, s ez jelezte, hogy a kastély ura utazásáról, szórako­zásáról hazatért. Lengett a zászló a magasban, csattogtatta a szá­guldó szél, s tudatta ismerősnek és idegennek, hogy az úr otthon van. Jelképesen szólva, itt, a régi falak tetejéről is zászló lobog mostantól kezdve, s hirdeti a világnak, itt is itthon van a gazda: a szellemi élvezetekre vágyó érdemes közön­ség, a kultúrára, művelődésre szomjas nép. Igen — a nép, amely nemcsak a gyáraknak, bányák­nak, üzemeknek és a földnek lett az ura, hanem iskoláink­nak, és könyvtárainknak, művelődési házainknak, múzeu­mainknak és színházainknak is és otthon akarja magát érezni a kultúra várának tágas, levegős termeiben. Az egri állandó színház annak idején való megnyitásá­ra Eger nagy íróművésze, Gárdonyi Géza, köszöntőt írt. Legyen szabad idézni e sorokból, hiszen ő is azt kéri a színészektől, hogy emeljék fel az egri nép gondolatait, s játsszanak neki. „Játsszatok harcot, hogy lássák a békét, Játsszatok gyászt, hogy tudják, mi az élet, S játsszatok örömet, hogy gondjaikra Égi sugár derítsen szép szivárványt.” Ezt kéri a ma közönsége is színészeinktől, s azt, hogy a „művészet hattyúszárnyain'’ emeljék magasba érzéseit színészi alkotásaikkal, s akkor a felcsattanó taps az elisme­rés és a köszönet jelzése lesz alakításaik maradandó élmé­nyéért. Reflektorfény árad a színpadra, díszletek díszlenek s Thália templomában a költő álmát, a gondolat szépségét s az élet valóságát nyújtják felénk Thália papjai. ígérjük, hogy művészi produkcióikat lelkes tapsokkal fogjuk viszonozni. Megszólalt a gong. Elkezdődött a játék! . (Csg. L.) A mezőtárkányi huszonhatok FÉL ÉVSZÁZADDAL ez­előtt, 1910-ben, amikor az idilli ferencjózsefi idők jártak és egy hatosért ebédelni lehetett a vendéglőben és a felszínen örök béke honolt, mondom, fél évszázaddal ezelőtt, amikor már javában tartott a nagy kivándorlás Amerikába, egy október végi vasárnap nagy ünnep volt Mezőtárkányban. Nagy ünnep, amelyen — ha hinni lehet az egykori króni­kásnak —, részt vett a falu apraja-nagyja: 26 házat adtak át ugyanannyi zsellércsalád- nak, szegénynépnek, hogy ja­vítson a tekintetes vármegye a nem tekintetesek kegyetlen sorsán. Adjuk át a szót egy kicsit az egykori Egri Újság riporte­rének, aki sok jó szándékkal, de nagyon kevés politikai ér­zékkel írt tudósítást erről a „szép ünnep”-ről... „... A sze­génységet befödte (mármint a vármegye. A Szerk.) egy cse­réptetővel és négy fallal, adott hozzá négyszáz öl telket műve lésre és ezzel megvetette az ágyát a reménységnek, hogy a földhözragadt mezőtárkányi huszonhatok a gyarapodás út­jára léphetnek, vagyonkát szerezhetnek és vándorbot he lyett az otthoni munka ásónye­lét szoríthatják...” — így ír a terjedelmes cikk egy részé­ben az egykori krónikás, aki­nek emlékét megbántani de­hogyis akarom, s aki jó szán­dékában többet is elmondott, mint politikai állásfoglalása megengedte volna, de keve­sebbet is, mint jó szándéka akarhatta: éppen politikai ál lásfoglalása miatt. Az újság a kezembe kerül­vén és elolvasva a terjedelmes tudósítást, az iménti rész ra­gadta meg a figyelmem legjob­ban, amelyben holmi remény­ségről esik szó, amelynek itt ágyat vetettek. Vajon talpra állt-e a beteg reménység? Va­jon a gyarapodás útjára lé­pett-e a mezőtárkányi hu­szonhat család? Vajon jogunk van-e, fél évszázad távlatából még erre a jó tettre is azt mondani: úri huncutság volt, semmi más? VOLTAM MEZÖTÄRKÄ­NYON, megkeresni csak egyet is a huszonhat közül. Most nem akarom itt elmondani részleteiben is, hogyan töpren­gett a fiatal tanácselnök, míg összeszámolta, mennyi új ház épült néhány év alatt, kinek van televíziója, és kinek van autója, még azt sem, mit lát­tam a kirakatban, mert minek arról beszélni, hiszen mindez természetes. És ez a nagysze­rű, hogy természetes. Inkább assék arról szó, amit Balog Miklóséktól hallottam, akik a 26 ház egyikében laknak, a jő jussán, mert a házat még 3aloghné édesapja, Vince Sán- ior vette meg, aki néhány év múlva ment is a világháború­ja, hazajött onnan rokkantán ás szenvedte a háborút 21 kerek esztendeig, hogy már inkább megváltás volt számára a ha- ál, mintsem tragédia. Először is: a nagy jó szán- lék mögött nagyon is gazda­sági meggondolások vezették i tekintetes vármegyét. A iöggönyök mögött zajló poli- :ikai élet már a háborút ké­szítette elő, s a háborúhoz, a pénzen kívül legalábbis két iolog szükségeltetik: katona, aki öl, s akit megölnek, meg innivaló, amit meg kell ter­melni. S ebben az időben már le .'ötárkányból is megindult1 i nagy kivándorlás Amerika-1 ba: a nyomorból a remélt gaz­dagságba. De hát itthon most már kellett az olcsó munka­erő és kellett a majdani ka­tona is! A huszonhat családot így sikerült itt tartani... — De hogy közülünk valaki is vitte volna valamire? — gondolkodik Balog Miklós — ... Én ilyent bizony nem tu­dok... — Dehogynem, hát a Szabó Gazsi? — szól közbe a fele­sége... — Az ám, úgy van... Annak öt köblös földje lett... Az igen, no, az vitte valamire... — he­lyesel Balog Miklós, aki Ugyan nem jutott akkor házhoz, lé­vén még ugyancsak gyerek, de sorsa éppen olyan volt, mint a többi huszonhaté. Most arról tart előadást, egy kicsit megkerülve a többi dol­gát, hogy az ő apja megmond­ta: fiam, se nyáron, se télen ne menj a vasútra dolgozni. Nyáron odaégsz, télen oda­fagysz a vashoz! Beszél most arról is, hogy már 11 éves korában lóhajtó gyerek volt ő, aztán meg esz­tendős cseléd, emlékszik a múltra, neveket sorol, kl halt meg, ki szenvedett vele együtt, s közben nem tudok szabadul­ni egy gondolattól, ettől az öt köblös földtől! Három hold az egész! S az, akinek három hold földje volt itt, a nem szegény mezőtárkányi határban, az vitte valamire. Az vitte egye­dül valamire. Három hold a boldogság, a módosság, a befu- tottság, az a bizonyos remény beteljesülése, amelyet óvato­san, kicsit maga is tamáskod - va jósolt meg az egykori cikk írója! A tanácselnök, aki velem tartott, a búcsúzás után meg­kérdezte, akarok-e még vala­kivel beszélni? — Minek? — kérdeztem visz- sza és kicsit megrökönyödött arcát látva, megnyugtattam: — Nem sokat mondtak el Balo­gék, de nagyon eleget. A három hold mindent el­mondott a huszonhat mezőtár- kányi zsellérről. TALÄN MÉG ANNYIT, be­fejezésül: özv. Vince Sándorné, Balog Miklós anyósa, aki ötven évvel ezelőtt beköltözött ebbe a házba — persze, hol van az a ház már az akkoritól! — most 80-on jóval túl, szövetkezeti nyugdíjas. — De jó lenne még tíz évet élnem — ezt ő mondta. És most. Mert a nyolcadik évtized táján kezdett el csak élni, el- "dd'f csak megélt. Valahogy. egy a huszonhat közül! (gyűrte# El is határoztam, hogy soha! életemben nem tréfálom meg! az öregembereket. De másnap! délelőttre megoldódott a pus-< ka-ügy rejtélye. A Juhos fiú< visszavitte az öregnek. < — A lőcsoldalán találtam — i mondta az. í Az öreg azt se tudta, mit! tegyen örömé-! ben ... De! azért később! neheztelve ; szólt. < — Ismerem < az ilyesmit. < És hiába es-< küdözött neki a< legény, égre-* földre, faka-< lapra, koldus* nadrágszíjára,* csak nem hitteS el neki az öreg,* hogy bizony ős ártatlan. > — Mindegy} má’, üsse ka-} vies — szólott* később meg-* enyhültén —< majd egymás* után hármat* lőtt a puskájá-* ból. < A szőlőhegy* többször visz-* szaverte a dur-t ranásokat s aj szüretelők ne-< vetve állapítot- < ták meg, hogy megvan a pus-Si ka. S; Mi tagadás, én is örültem és?, talán a mai napig se tudta? .senki, hogj !,i tréfáltam meg? az öreget. >; WWVWAWMW/VvVWWWVWvV — Egy buta gyerek ilyenre nem képes — szólottám. Az öreg megértette a célzást és megfenyegetett. — Hej, ha bebizonyosodik — fenyegetett. — Nincs az a ha­talom, ami megakadályozza, hogy elnadrágoljalak..: — s azzal dühösen továbbállatt. Mi tagadás, már elfogott az izgalom... Ha az öreg jelent a csendőröknek, azok bizony nem sokat fognak velem ku­koricázni. Egész éjjel ner aludtam, már annyira féltem. na? De ki gondol arra, hogy ennyi kis idő alatt is meg­csalják az embert... Most fi­zethetek. A puska ugyanis a hegyköz­ség tulajdona volt. Erősen elkeseredve hagyott ott bennünket Barnóczki bá­tyám, és azzal búcsúzott, hogy jelenti az őrsre. Nekem meg, kimondhatatla­nul jókedvem kerekedett. Mindenkinek feltűnt a dolog, csak okát nem sejtették. Estefelé ismét felénk került a vén szőlőpásztor. — Megvan már a puska? — kérdezték. — Meg, ha a nyavalya kitöri — mérgelődött s egy nagy botot suhingatott jobbjában. Most már én sem állhatam meg, hogy bele ne beszéljek. — Szép botja van, Barnócz­ki bácsi — csúfoltam. Az öreg dühösen pillantott rám. — Majd kipróbálom rajtad, hogy milyen — morogta. Na­gyot nevettem. — Inkább a zsiványon pró­bálja ki, aki a puskát elvitte. A szőlőpásztor szeme hara­gosan izzott. — Csak te hallgass, jóma- dár! Bak Károlyék látták ná­lad a puskát. Mintha megcsíptek volna, úgv éreztem magam. De Béla bátyám védelmem­re kelt. — Ugyan, az nem igaz — fordult az öreghez — csak ug­ratják magát. Ez a gyerek egész idő alatt mellettem szedte a szőlőt. Persze, én sec hagytam magam. Nagyapám észrevette s arra nézett. — Mi baja van az öregnek? •— fordult édesanyámhoz. Én pedig buzgón nekiláttam a szedésnek. Sohasem voltam még ilyen jó szüretelő. A je­lenlevők megálltak a munká­val és az öreg szőlőpásztort nézték... Az pedig vadul fut- kározott ide-oda, s éktelen káromkodás közepette kereste a puskáját. Ezt persze akkor még csak én tudtam egyedül. A többiek értetlenül nézték az egészet. Mikor az öreg megúnta a keresést, feljött hozzánk. — Hej, Lajos bácsi! — szólt nagyapához lihegve. — Hát hallott má’ ilyet? — ... Ellop­ták a puskámat! — Micsoda? — állottak meg » szedők. — A puskáját? — Azt hát, hogy az ég sza­kadna rá, aki elvitte — átko- Zódott az öreg. En félénken pillantottam fel a halványkék őszi égre, de annak eszében sem volt rám­szakadni. .. Megnyugodtam... Nem így az öreg. ö magából kikelve ordított és húzatta össze a legerősebb görccsel a Zsivány kezeszárát. Az asszonyfélék alig tudták visszatartani nevetésüket, mindjárt gondolták, hogy va­lami tréfa van a dolgokban. Persze, arról álmodni rém mertek, hogy én követtem volna el ezt a merészséget. — Miért nem hozta magá­val? — szólt az öreghez Mal­vinka nénérn. — Iszen, iszen — jajveszé- feelt az öreg. - Ha tudtam /ó­masak lesznek arra, hogy fel­tárják a helyi lehetőségeket, érvényesítsék és kifejezésre juttassák a munkások, az egy­szerű dolgozók véleményét, így jártasságot szerezhetnek a ve­zetésben. Ha a dolgozók meg­értik, hogy jólétük emelkedé­sének egyetlen útja a termelé­kenység növelése, a költségek csökkentése, a legszigorúbb ta­karékosság, ha ezekre össz­pontosítjuk erőinket, akkor az ötéves terv célkitűzései nem­csak teljesíthetők, hanem túl is fogjuk azokat teljesíteni. Ha a szakszervezetek jobban tá­maszkodnak a megbízható szakemberek véleményére, ak­kor az üzemek és a megye ter­vét tudományos elmélyültség- gel elemezhetjük, jól előké­szíthetjük, sem a terveknél, sem a munkaverseny szervezé­sénél nem fog hiányozni a mű­szaki megalapozottság. Sok még a tennivaló az üzemi ta­nácsok, a munkaverseny, a munkásakadémiák, a különbö­ző szakmai és politikai előadás színvonalának emelésében. Természetesen, a szakszerve­zeti vezetők nem lehetnek egy­formán jártasak a különböző műszaki, gazdasági és politikai kérdésekben. De az emberek­kel való törődés, a dolgozók ügyes-bajos dolgainak lelkiis­meretes intézése minden szak- szervezeti dolgozó alapvető kö­telessége. Elsősorban akarnunk kell, de hamarosan el is kell sajátítani annak módját, hogy a szakszervezetek életében mindenütt érvényesüljön a kollektív vezetés elve. Nagyok és szerteágazók a mi feladataink, egyedül, egy ve­zető sem birkózhat meg azok­kal. A határozatok megvalósí­tásának mikéntjére kérjük ki a dolgozók véleményét. Vitassuk meg közös ügyeinket a társa­dalmi aktívákkal, a szakembe­rekkel és a dolgozók minél szélesebb rétegével. Vitázzunk, és ha kétségek merülnek fel, az alapvető elvi kérdésekben mindig tanácsot, eligazodást nyerhetünk pártunk dokumen­tumaiban. Adjunk helyet az egészséges, termékeny vitának, aztán határozzunk közösen és a helyes határozatokat mara­déktalanul hajtsuk végre. Ez jelenti a kollektív vezetést, a XXII. kongresszus szellemé­nek érvényesülését, ez biztosít­ja az előrehaladást. a technikai, a gazdasági bázis megteremtésének, élni tudja­nak a munkáshatalommal, el tudják sajátítani a vezetés módszereit. Minden szakszer- vezti bizottság, minden akti­vista azt magyarázza, azt ér­tesse meg, az emberekkel, hogy nálunk az állami érdek és a dolgozók önérdeke telje­sen egybeesik, egyet jelent. Mindnyájunk anyagi és kul­turális felemelkedését szol­gálja a párt politikája, az öt­éves népgazdasági terv. A párt meghatározta a célt, a kongresszus megmutatta a he­lyes utat, ezért a szakszerve­zetekre az a feladat hárul, hogy sajátos eszközeikkel a párt politikájának maradékta­lan végrehajtását szolgálják. Most, amikor az egész la­kosság, minden dolgozó jólé­tének kivívásáról van szó, ak­kor a szakszervezeti munka hagyományos elveit felhasz­nálva új kommunista formák­kal és módszerekkel kell gaz­dagítani a szakszervezeti moz­galmat. Az a feladatunk, hogy a dolgozók legszélesebb réte­geit bevonjuk a termelés, az államigazgatás és valamennyi közügy intézésébe. Egyszerű munkásokból nagy létszámú aktivistahálózatot kell nevel­nünk, akik ellátják a külön­böző társadalmi funkciókat. A népi ellenőrök, a társadalmi bíróságok, a népi ülnökök, vagy a szakszervezetek mun­kabizottságainak tevékenysé­gét csak kezdetnek tekintjük. A XXII. kongresszus beszá­molójából kitűnik, hogy a szakszervezetek feladatai olyan mértékben fognak bő­vülni, amilyen mértékben a szovjet társadalom a kommu­nizmus felé halad. Nálunk sem lesz ez másképp. Ezért mostantól kezdve fokozott fi­gyelmet fordítunk arra, hogy a szakszervezetet alkalmassá tegyük a dolgozók kommunis­ta öntudatra való nevelésére, az egyre szélesülű munkaver­seny szervezésére, a közügyek irányítására. Szakszervezeti bizottsága­inknak és a felsőbb szerveknek meg kell találniok a módját annak, hogy minél több, jól képzett műszaki és gazdasági szakembert vonjanak be a kü­lönféle bizottságokba. A mi munkabizottságaink így alkal­Vonaton, a munkahelyen, baráti körben és mindenütt, ahol két-három ember össze­jön, a kongresszusról esik szó A teljesség igényével aligha lehetne még szólni korunk legfontosabb okmányáról, de egy-egy részletkérdés oly sok gondolatot ébreszt, annyi tennivalóra serkent, hogy fel­tétlenül hasznos erről beszél­getni. Furucz Jánost, a Szakszer­vezet Heves megyei Tanácsá­nak vezető titkárát kerestük fel és megkértük, mondja el, hogy a kongresszuson ismerte­tett tapasztalatokat miként fogják hasznosítani megyénk szakszervezeti életében. Az SZKP XXII. kongresz- szusa, de a Magyar Szocialis­ta Munkáspárt VII. kongresz- szusa és az országgyűlés leg­utóbbi ülésszaka világosan bi­zonyítja, hogy a párt egyik legfontosabb feladatának a kommunista társadalom — nálunk a szocialista társa­dalom — anyagi és műszaki alapjainak megteremtését tart­ja. A Szovjetunió programja, vagy a mi ötéves tervünk vég­rehajtása mindnyájunk, min­den egyes munkás, műszaki és egyéb dolgozó erőkifejtését igényli. .Érdemes erőinket meg­feszítve dolgozni, mert most már biztosak vagyunk benne, hogy a Szovjetunió népeinek mai generációja már a kom­munizmusban fog élni, és mi is követjük őket. Már a követ­kező öt év alatt 250 000 lakást építünk, 300 000 fővel növek­szik a keresők száma, a reál­béreket 16—17 százalékkal emeljük. Egész sor szociális és jóléti intézkedést valósítunk meg, aminek következtében javul a lakosság életszínvona­la és további eredményeket érünk el népünk kulturális felemelkedésében is. Az SZKP XXII. kongresz- íszusán végigvonult a lenini el­vek maradéktalan betartásá­ért folyó harc, ezért arra kell törekednünk, hogy érvényesít­sük Lenin eszméit: — a szak- szervezetek legyenek a veze­tés, a gazdálkodás, a kommu­nizmus iskolái. A szocializmus műszaki és technikai bázisá­nak megteremtése nagy :el- adatokat ró a szakszerveze­tekre. Biztosítani kell a dol­gozók szakmai, politikai és ál­talános műveltségének emelé­sét, hogy részesei tudjanak lenni a szellemi felemelkedés, Az SZKP XXIL kongresszusa fényében s A szakszervezetek legfőbb feladata: a munkáshaíalom gazdasági és politikai erősítése Furucz Jánosnak, az SZMT vezető titkárának nyilatkozata

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom