Népújság, 1961. november (12. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-05 / 262. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖS KISSiSlBAN BŐSZ JENŐ: mtf Ősz végén Valamit itt hagyott az ősz. — November csöppje hull, egykedvűn mossa a járdát; gyermek-éveim tisztaságát őrzik az út mentén a nyárfák. — Almalevél a vállamon, gondosan elidőzik — valamit itt hagyott az ősz, valamit itt hagyott az ősz 3gy másik őszig. — Látod, iöttömre mégis felém hajlik a fű — annyira ide nőttem én, mint beton, ha boldogan nehezül az úton; itt még az ág is fölébem féltő koszorút fon — annyira ide nőttem én, mint lerakódik a mész is estére tagjaimban, — ide vonszolom örömeim, gondom. mind, amim van; annyira ide nőttem én, itt mindig levetkőzhetek álarcaimból, mint anyja előtt a gyermek — máshol? Nekem még sohase hittek, néked is hazudnom kellett, hogy szavaim őszintének higgyed - s aztán bevallottam ezt is. November csöppje hull, egykedvűn mossa a járdát — gyermek-éveim tisztaságát őrzik az út mentén a nyárfák. Almalevél a vállamon, gondosan elidőzik — kedvesem, gyere, keressük meg újra, Valamit egyszer itt hagyott az ősz egy másik őszig ... MOLNÁR JENŐ versei: Ifjúság Vésd vagy vonó, toll vagy kalapács, pattogó szikra, igéző varázs: a hegy vajúdik, a folyam árad, tajtékzó hullám tépi a gátat: ugró lendület, feszülő erő, új világ, hit tör robajjal elő, mind atom, a kor hivő gyermeke, lelkünk csillagos éggel van tele. Ami elavult — menjen a sutba! Meglátjátok még, hogy a szavukra napfényre ér az út, s felfele visz: megindulnak a béna hegyek is. Otthonuk a föld. De vén már nékik, más kell, új, tágas útjait mérik. Hajnali köszöntés A fényre, fényre, fényre emberek! Kagyló ez a nap. Gyöngyöt rejteget, pattanjon szét az éjszaka odva, gyertek csak, gyertek fiatalodva! Tegnap tán olcsó lőrét Ittatok, harmatosak még az illatok. Harang is kondul, magasra csábít a hajnal kitűnő szép csillagáig. Nem kérdem ki vagy, állj ide mellém, megpihenünk tán egy virág selymén, hús áradások pehellyé mosnak, füttyentünk csak a pókhálós gondnak, menjünk, csak menjünk fél magasabbra, kezdjünk egy tiszta, szívből jött dalra! RAKOVSZKT JÖZSEF: Magány a forgatagban Míg itt ülök a kis pádon, köröttem lázas utcalárma, de rámhajol szép csillagom: az alkotás csendes magánya. S nem hallom már a lüktetést, Zúghat az utca száz motorja! Szívemben boldog ébredés ragyog, mint nagy. fehér vitorla. Hajózom már a végtelent.:. Ott ringok egy kis könnyű daliban, és nem vesz észre senki sem a kis pádon, az utcazajban; ANTALFY ISTVÁN: Remény se’ volt... Hol volt az élet, hol volt a világ? Romok alatt, lángoszlopok mögött... Félholtan, vérben, sírva felnyögött: — A halál inkább! Nem bírom tovább! Nem lelte férjét, fiát, asszonyát... Minden sarkon a halál röhögött... Meghaltak a vidám kis örömök, pokollá váltak kedves kis szobák... Remény se volt, hogy ez a föld még egyszer virágot, békét, életet teremthet, aki még élt, sóvárogta a rendet... • • oly soká jött, de jött a nap: az ember ember lett újra, és élet az élet, termett a föld kenyeret, békét, supct... KÓPIÁS SÁNDOR versei: Magyar falu, 19S1 Itt-ott még árnyak civódnak a fénnyel, de az ablakok már tárva-nyitva vannak; s míg szívem átszűri a hangulatokat, egy talpalatnyi jelent keresek magamnak. Egy kéz simogató, anyás melegét minden mosoly érezteti velem, mert a szemekből telkembe sugárzik a bizalommá szépülő érzelem. ... Megnőtt a föld s a büszkeség, a mezsgyék már alig kísértenek; az eke még karóba ütközik olykor, de könnycseppjük már nincs az emlékeknek. A töprengés tervekké oldódott, s igazgyöngyökké vált a verejték; a szó ma igazabb, tisztább, mint tegnap, s a csikorgást a fogak elfelejtették. A házak fegyelmezett, egyenes sorában törvényét az új rend megtalálja; a tetők s tornyok felett többé nem lebeg az éhezők kenyérért esdeklő imája. A kémények fekete betűket rajzolnak, ódát írnak korunkról az égre, s a színek tudatos harmóniájából a táj lelke felszínre törhet ma végre. A falu így válik világunk részévé, s vérét ereinkbe bocsátja bátran, mert az emberekben győz a felismerés, hogy helyük van a boldog, nagy családban. 4 kommunizmus építőihez Megtanultátok, hogy a végtelen haza micsoda erőt és szívet követel; a szándék útja nem kanyaroghat, s egyetlen kéz se késhet a tettekkel. A nagy akarat dialektikája energiát teremt, lázat s feszültséget; lelketekben a múlt küzdelmei emlékek örökmécseként égnek. A képzeletbeli körvonalakból új városok bontakoznak ki, s holnap malterszagú falakba ütközik, ha tervetekben kétkedik valaki. Föléje nőttök a meghódított tájnak, melynek legszebb éke: gyárak gyöngysora; kisimítjátok a hullámzó tengert, hogy győztes a vihar ne legyen soha. Kiolvasztjátok a makacs hegyekből a pirosán csorduló fémeket, hogy száz alakban szolgálva az embert, földet szántsanak és országot védjenek Parányi percekből bontjátok ki a jövőtökben rejlő gondolatot, Kitárjátok az ég bezárt kapuját, s üzenetet visz gyors rakétátok; közelebb hozzátok a csillagokat, s végül megszüntettek minden távolságot... KRECSMÄRI LÁSZLÓ: Egyszeri! szavakkal Egyszerű, csendes szavakkal szeretnék most hozzátok szólni, úgy, ahogy a téli estéken pipafüst mellett, tanyázás közben beszélget az ember ... Tudom, hogy ti nem szeretitek a nagy szavakat. Olyan az — mondjátok —, mint a húsvéti tojáson a cifraság: szép, szép, míg tettre nem kerül a sor, de utána már nincsen haszna semmi, mert ha a tojást feltöri az ember: a szem-ámító tarka-barkaság a héjjal együtt veszendőbe megy ... Egyszerű szóval sokat mondani, igazat és mindig okosat! — tudom, hogy ti már ezt várjátok tőlem, mert hozzátok csak így talál szavam. Ügy adom hát nektek én a verset, mint gyermekeinek anya a kenyeret. Ilyenkor mindig életemből kanyarítok le egy darabot s elétek teszem; kóstoljátok, hisz ti gyúrtatok ilyenné, bennem a magatok ízét érezhetitek, mert arcomon a ti izzadtságotok gyöngye ragyog homlokomra a ti gondotok ekéje szántja a ráncot s számat a ti jókedvetek derűje húzza mosolyra. Egy vagyok veletek mindenben, mindig. Barázdák földszagú szívéből nőttem s úgy simulok leikéhez e tájnak, mint kézfogáskor simulnak egymáshoz a csontkemény, kérges tenyerek... HATVANI DANIEL: Komor szivárvány szándékok sűrűsödnek izmainkban előbbre vinni azt mi az embernek való ami örömként nyílik szemeinkben ami gyümölcsként tárul asztalunkra az értelem fényes ajtaján belépve újra rendezem az összedobált tárgyakat ablakokat nyitok a napsütésbe hogy lepattogjon minden jég szemünkről és minden zugot járjon át a fény mossa friss eső poros napjainkat járja át az öröm levegő-áramlása hogy tájaink fölé nyújtsuk ki végre híd gyanánt mély a jövőbe ívéi életünket e komor szivárványt HARGITAI ISTVÁN versel: Igaz testvériség A versek fogadtak nekem Igaz testvériséget Az életük az életem Es nem kérek e végett Tőlük semmi szolgálatot És hűseget cserébe Elhagyatnak, ha megfogott Az idők messzesége... Az emberszívnek is elég, Ha benne megkötöttük Az öröm villanó tüzet S a bánatot mögöttük: A pillanat, a perc elég De ott ragyog az élmény —» Mely legszebb tán a föld s az ég SzámláJatlan mikéntjén. És egyre kevesebb a szó, Mit magunk közt kiejtünk Elmerülünk a hallgató Emlékkel, ami eltűnt — S profiljainkon azonos Vonások folytatódva Gyűrűznek ezüst záporos Hűvös hegyi folyókba... HEGYEK DICSÉRETE Oda vágyom megint, ahol Tűz ég a barlang ősi mélyén, S Venusnak udvarol a Hold Nevetve földi vőlegényén. Szúrós pokrócot húzva állig, Talpam a meleg járja általa S hallgatok hajnalbasadtáig — Együtt fekve jó cimborákkal. De sokáig tartson az éj S szemeim kerülje az álom. Ne jusson több: egy félkaréj Kenyér — jóízűen elrágom. Diána fejem megemelve, — Alatta friss falomb a párna — Pipámat megtörnöm, figyelve A jó barna vágott dohányra. Aztán, nem is tudom, mi kell Még, hogy egy égő gally parazsa Átnyújtotta tüzet, hiszen. Ez már a teljesség varázsa ** Felettem az ég megtelik Füsttel s oly könnyű lesz a lélek, , S legszebb verseket verselik A néma szájú hegyvidékek. 1SZLAI ZOLTÁN: Vörösfenyők Aranyló álmok csodafái Ágazó réztűk az égen át, Ma rátok gondolok. Az őszben Sárgulnak vén almafák. Vidékek, elérhetetlen végek, Fonnyadva pompázó messzi rétek, Kéken derengő tér előtt Merednek föl a rézfenyők. O, csurgó ősz, fanyar nedved lemossa Emlékezetünk agyonmart tükrét, Előtűnik egy régi, égi réteg (Talán egy volt s megélt öröklét) Es megpillantjuk a naptelt tájat, A roppant csöndben a vörös fákat, Amint nagy tűzben lassan égnek. FARKAS ANDRÁS: Jtt&LzklxálxCLH Húszban már az alapját elhelyezték, És hatvanegyben áll a büszke gránit, Fejet emel a felhők homlokáig, Dicsérve egy újuló eszme tettét. A kő nehéz, kétszáz tonnányi súlya Lenéz a térre és két utcavégre, Ahol a népek jönnek sok miértre Választ keresve és folyton vonulva. A gránit áll, az arc kemény, magasztos És mintha mindig újat szólana A mérnökhöz, munkáshoz és paraszthoz És mintha érces, nagy szava: Jövőbe lép az egykori szegénység, Ahogy az eszmét itt a köbe vésték.
