Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-02 / 207. szám
4 NÉPÚJSÁG Cikksorozat. Bretagne mai szemmel Mint valami harapni ké- tziilő száj, úgy ível Bretagne és Normandia félszigete, középütt a St. Maló-i öböllel — Anglia felé. Persze, ez csali a térkép „játéka”, de e játék mögött évszázadok véres és kegyetlen harca, politikai cselszövések, kalózháborúk, megmérgezett királyok, máglyára küldött ártatlanok és a nép, az észak-franciaországi nép hallatlan nyomora és szenvedése húzódik meg. A százéves háború és Jeanne d’Arc megége- tése, a hugenották elleni harc, Waterloo, hogy csak néhány állomását említsük az évszázados francia-angol ellentéteknek, nem beszélve a „béke időszakában” is mindkét részről államilag „jóindulattal” a Smaragd-parton pihennek, üdülnek a párizsiak. Mármint a kispénzűek. Mert akiknek több jutott az új frankból, azok mégis inkább Nizzát, a Földközi-tengert keresik fel. S most itt vagyunk, itt vagyok. , Itt, hivatalosan ugyan a La Manche csatorna partján, voltaképpen az Atlanti-óceán habjai futkosnak lágy hullámokban fel a partra, vissza, újra fel, soha egyetlen pillanatra meg nem szűnő, el nem fáradó lendülettel, mint a végtelen idő metronómjai. Állok, habfehér testtel, egy szál fürdőnadrágban, hívogat a tenger zöldezüst színe, szirénes zsongása, hív és én megyekőt lépést és ijedten visszafordulok. Mert csodálatos ez a tenger, bűbájos szép a part fövenye és bár fúj a szél, a nap is süt. De a víz... mintha frizsiderbe dugnám két didergő, meleg vizekhez szokott lábamat. Nem irigylem a halakat, amelyek állítólag jól élnek a vízben ... Visszalépegetek hát, lélekben búcsút intve a haboknak, és élvezetüket a szememnek adva át a testem helyett. Üdvözöllek, óceán, üdvözöllek tenger, de csak karlengetéssel. En nem akarok hős lenni. Milyen nevetséges egy náthás hős! Körülöttem ezrek és tízezrek, balra egészen fel St. Malóig, a kalózvár városáig látok el a parton, jobbra ugyan egy kiugró sziklacsúcs elzárja a kilátást Cancal felé, de ott is újább ezrek és tízezrek he- verésznek a napon, fürödnek a tengerben, — megszokták már. Ide Paraméba — ez is fürdőhely, lényegében összeépülve a kalózok városával — is sokan jönnek el, dacolva a ságot hirdeti, s ezen a vidéken valóban, mintha egy kicsit megállt volna az élet. Nemcsak azért, mert itt van még népviselet, hogy a halászok mindennap ugyanúgy futnak ki hálót vetni a halaknak, mint évszázadok óta mindig és a mesébe illő Monte Saint Michelle kősziklára épült, imolyan régen majd kétezer bre- tagne-i paraszt tüntetett, vonult fel traktoraival, mert a mezőgazdasági termények ára, enyhén szólva is alig-alig áll arányban az ipari termeléssel, és az ipar áruinak áraival. Igaz. Bretagne gazdag vidék, mint Hollandiában, itt is, ha kisebb mértékben is, folyik a harc a tenger ellen — a föl dekért. S a győztesnek gazdagon, néha egy évben kétszer is fizet a meghódított föld, igen intenzív az állattenyésztés, s az évszázadokkal bennünket megelőzött francia ipar lehetővé tette a mezőgazdaság gépesítését. És mégis! Vitorlások a St. Malo-i Mkötő ben. a bretagne-i parasztok. Jártunk Moidryben, egy negyven hektáros paraszt, Chauvier Armand, Bretagne egyik legjobb gazdájának gazdaságában és megfordultunka „St. Josef polder”-ben, amelynek 120 hektárját egy bérlő művelj, illetőleg viszonylag kis létszámú alkalmazottjával müvelteti meg. Velük beszéltünk és tőlük hallottuk: — Nehéz, nagyon nehéz a munka és bizonytalan az élet — Chauvier Armand fejtegette ezt, aki tizenhét tehenet nevel, vagy húsz disznót hizlal, s bízik benne, hogy el is tudja adni. Ha nem? összébb a nadrágszíjat és bízni, hogy a legközelebbi vásáron talán sikerül. A 120 hektáros bérlő évi 40 ezer új frankot fizet a Párizsban székelő társaságnak, amelynek tagjait nem is ismeri, akkor, amikor 5 centiemért adja el a burgonya kilóját. Ugyanez a burgonya Párizsban 50—80 centime között kapható. Sok közbeiktatott kéz, s szemlélt kalózkodást — a másik fél hajói ellen. St. Malóban, a kalózok várában hatalmas szobor, kirobbanó, robosztus alak mutat ujjaival a ködös Albion felé, s akiben még kétségek lehetnek a szobor céljait illetően, annak elég feltekinteni a középkori vár ormára, ahol ma már csak az idegen kedvéért inkább, mint egyszerűen tradícióból ott leng a kalózok Zászlaja. Ez az öböl, a két félsziget talán legszebb és egyben legizgalmasabb része Franciaországnak, ahol gyakran ült véres tort a történelem, ahonnan rendre elindultak az ellenforradalmi törekvések, s amely talán még ma is legbigottabb része a nagy kultúrájú országnak. De miért írok most Bretagne-ről, egy olyan cikksorozatban, amelynek ép- penséggél Párizs városa adta a címet? Nos, semmiképpen sem azért, vagy, hogy inkább nemcsak azért, mert erre is jártunk, hanem mert bár vagy félezer kilométerre van a francia fővárostól, de sorsa — történelmi és jelen gazdasági sorsa is — nyilvánvalóan elválaszthatatlan Párizstól. S elválaszthatatlan abban is, hogy nyáron, itt, ezen a pazar szépségű középkori emlékekkel gazdagon tűzdelt tengerparton a Cote d’Emeraude-on, kereskedelem és penziósok modern kalóz-hadtestével, rendszerint úgy, hogy egyszerűen sátrat ütnek a tengerparton. S aztán elkezdődik a pihenés. Megfőzik az ebédet, vacsorát, s aztán fürdenek, alszanak, megint fürdenek, megint alszanak. Pihennek! A jó magyar ember ennyi idősebbek is! — a suhanó autók, robogók legalább a máról beszélnek itt végig a tenger partján. De, ha egy kicsit elhagyod a tengerpartot, a penziók fényeit, a suhanó vitorlások si- rályos képét, akkor nem keli már aggódnod, hogy itt megállt az élet, hogy itt minden minden kéznek kötelessége, hogy kimarkolja a maga jussát. S még jó, ha elkel a burgonya A földön többet is lehetne termelni, a jó bretagne-i, vagy normandiai föld a szorgalmas parasztok munkáját szívesen hálálja meg, — de ha nem kell több zöldség, hús, burgonya, búza — mint amennyi. Szükség a bőségben! Ottjártunkkor intézett ezerötszáz északvidéki képviselő feliratot a kormányhoz, hogy segítsen, tűzze a parlament ülésének napirendjére az itt élő parasztság helyzetét, amely évről évre tarthatatlanabbá válik. Azóta úgy hallottam, hogy a képviselők kérése meghallgatásra talált, ami a napirendretűzést illeti. De mit hoz a napirend tárgyalása? , Arany-Bretagne, de csodálatosak is fényeid; így néz ki St. Michelle, az immáron ezredéves, egyetlen sziklára épült, középkori templom-váj-. De lehetetlen észre nem venni, hogy napról napra nőnek az árnyak is; S nem a idő alatt ötször berúgott már, —- ha már egyszer pihenni van. Nem igaz? Különben jó, hogy a tenger mellett nagy az idegenforgalom. A tenger az örökkévalóa múlt történelme és semmi a jelen története. A bretagne-i paraszt sorsa a ma Franciaországának nehézségeit példázza. Mindenki emlékszik még, hogy nem is középkor, hanem nagyonis a jelenkor árnyai tolakodnak elő. (Folytatjuk.) Gyurkó Géza 1961. szeptember 2., szombat 1961. SZEPTEMBER 2., SZOMBAT: ISTVÁN Szeptember 2-a a VIETNAMI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG nemzeti ünnepe: 1945-ben ezen a napon ragadta magához a hatalmat a Viet Minh párt, megdöntötték Bao Dal császárságát és az Indokínai-félsziget északkeleti részén megalakult a köztársaság, melynek első elnöke és miniszterelnöke HO SI MINH lett. Vietnam. Hanoi: városrészlet. 110 évvel ezelőtt, 1851. szeptember 2-án született RICHARD VOSS német író, legsikerültebb alkotásai a magyarul is megjelent olasz tárgyú novellái. 275 évvel ezelőtt, 1686-ban szabadult fel BUDAVÁRA a törökök alól, 145 évi rabság után. Az ozmán birodalom európai hegemóniájának véget/vető harcot európai egyesült hadsereg vívta meg, amelyben a magyarok harcoltak a legvitézebbül. Petneházy Dávid ezredes érte el elsőnek a várfalat és tűzte ki a magyar lobogót. 55 évvel ezelőtt, 1906-ban ezen a napon PETROZSÉNYBAN a sztrájkoló román, magyar és német, bányamunkásokat a katonaság megtámadta, az összeütközés következtében 200 bányász megsebesült. fááÉ egyjieJírfe... Csak egy percre nézz be, kedves Olvasó, az iskolák kinyílt kapuján, s látni jogod a mozgalmas, zsivajgó életet, amely a mai nappal megkezdődik a nyári szünet alatt csendes és ma visszhangos folyosókon, a néma tantermekben s a tágas iskolaudvarokon. A tanév kezdetének napjain benépesülnek az egyszerű kis falusi iskolák, s a városok modernül berendezett tanügyi intézményei, s az iskolavárosoknak — így Egernek — utcáira új, derűs szint hoznak kéthónapi vakáció után a környék s a távollabbi vidékek beözönlő diákjai. A fiatalság örök varázsa ragyog az arcokon s a nagymúltú város ódon utcái szinte megfiatalodnak e ragyogástól. Jókedvű, életerős fiúk lépkednek frissen s lányok szőke, barna haját libbenti a szeptemberi szellő. Régi barátságok újulnak meg s újak köttetnek. „Non scholae, se vitae discimus” — mondja a régi latin közmondás. „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.” S most mindinkább és fokozottabban érvényesül ez, hiszen az új oktatási forma, amely az elméleti tudás mellett a hasznos gyakorlati ismeretek elsajátítására és azok alkalmazására épül fel — hangsúlyozottan s aláhúzva igazolja a közmondás valóságát. Könyvekkel, füzetekkel, író- és rajzszerekkel telnek meg az iskolatáskák, s a könyvekben foglalt tananyagnak az év folyamán a diákkoponyákba kell átvándorolni. Ezért tanulnak fiataljaink, s ezért munkálkodnak lelkiismeretes ügybuzgalommal iskoláink nevelői, az „új ember kovácsai” is. (Csg. L ) Mozik EGRI VÖRÖS CSILLAG Legénylakás EGRI BRODY A szép Inkeri EGRI KERTMOZI Az énekes csavargó GYÖNGYÖSI PUSKIN Pedro kapitány vidám hadjárata GYÖNGYÖSI SZABADSÁG Holnap felnőtt leszek HATVANI VÖRÖS CSILLAG Álomrevü HATVANI KOSSUTH Csutak és a szürke ló PETERVASARA Kenyér és rózsák HEVES Fűre lépni szabad FÜZESABONY Megmérgez a családom Karácsondon este 8 órakor: Szeress belém Dormándon este 8 órakor: Százházas lakodalom EPTEM3BER Nem szívesen ejtjük a nevét. Benne érezzük a közelgő ősz ezernyi, rejtélyes zizzenését, az elmúlás fájó gondolatát, a búcsú hangulatát a röpke nyártól. A Nap is lustább már, mint néhány héttel ezelőtt. Később kúszik az égre, s mintha erőtlenebbé váltak volna sugarai is, — és délután, hogyan siet, hogy mielőbb nyugodni térjen. Kisétálok a parkba. Mintha kissé megfakult volna a fű zöld színe, s a tarka virágok lassan szirmukat hullatják. Ittolt elsárgult falevél hull elém, szomorú hírnökei ezek az aranyossárga levélkék a nagy léptekkel közelgő ősznek. Némelyik bokor már félig megkopaszodott, s a minap vettem észre, hogy madárkák húztak fenn az égen V-alakban dél felé. SZEPTEMBER. Tervezgetünk, hiszen közelegnek a hosz- szú, őszi esték. Ha még nem is ürültek ki a kertmozik és a szabadtéri színpadok, már kabátkákat és pulóvereket viszünk magunkkal az előadásra, hiszen az esték sokszor hűvösek mar. A nyomdák egyre több plakátot és műsort nyomnak, új színházi évad kezdődik, lassan bekényszerülünk majd a tetők alá. Lassan megüresednek az üdülők és egyik napról a másikra megtelnek az iskolák padjai napbarnított arcú, vi- dám diáksereggel. Az első napok még a nyári élmények felelevenítésével telnek, de azután jön a komoly munka. — Vannak, akik úgy térnek visz- sza az iskolába, mint régi ismerősök, a legkisebbek most ismerkednek az új környezettel, ami később, érzésünk szerint is, második otthonuk lesz majd. Kocsik, autók gördülnek a pinceablakok elé. Valaki felszól az emeletre: „Meghoztuk a téli tüzelőt!” — Bizony, ma már erre is gondolnunk kell. SZEPTEMBER. Hajtunk egyet a naptárban és megyünk tovább. A langyos szél megelé. gedetten simogatja a betakarított kenyeret, szerényen nyújtja át ez a kilencedik, a nyár utolsó, illatos virágcsokrait. (rócztnf Felvonulnak és tüntetnek máron évezredes várnak beillő temploma, ott Normandiá- ban már, méltóságteljes őrzője a letűnt évszázadoknak. A nyüzsgő, mozgó, sétáló emberek, szerelmes fiatalok — és
