Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-12 / 215. szám

1*«1. szeptember 12., kedd

NÉPÚJSÁG

S

Amit a kalandok kedvelői is mesiértenek

TÜRK FRIGY]

Ezzel kapcsolatban emlékez • tetni kell rá, hogy 1959 végér Eisenhower, az Egyesült Államok akkori elnöke bejelentet- ■ te: „az amerikai kormány 1960. január 1-től fenntartja magának a jogot, hogy bármely időpontban nukleáris kísérleti robbantásokat hajtson végre". Ezen a héten pedig Kennedy elnök közölte, hogy — „válaszként” a szovjet bejelentésre —, az Egyesült Államok szeptember folyamán föld alatti atomrobbantási kísérletekét hajt végre. Erről a „válaszról” elegendő megjegyezni, hogy az amerikai atomerő bizottságnak egy 1959-es tanulmánya szerint egy közepes méretű nukleáris fegyver kipróbálásához szükséges üreg elkészítése legalább egyévi munkával jár, mert több mint tízmillió tonna földet kell megmozgatni, más szóval: nem tíz napja, hanem legalább egy éve elkészítették az augusztus 31-i szovjet kor- mánnyilatkozatra a „választ”.

Az efféle r.avaszkodások azonban senkit sem tévesztenek meg. A szovjet kormány pontosan tudta, hogy Washington csak a legmegfelelőbb lélektani pillanatra vár, hogy „megfélemlítő hatású” nukleáris kísérletsorozattal támasz- sza alá a német béke rendezésének megtorpedózását célzó diplomáciai lépéseit. A Szovjetunió ennek elébe vágott, s ezzel hatástalanította a német kérdés körül felkavart háborús csinnadrata „diplomáciai" szerepet.

A szovjet döntés barát és ellenség számára egyaránt világos helyzetet teremtett: a barátok — és ezt a belgrádi értekezleten részt vevő államok többségének állásfoglalása is tanúsította — megértették a szovjet lépés indítékait és szükségességét. Azoknak pedig, akik a Szovjetunió békés kezdeményezésére katonai mozgósítással és a fegyverkezési hajsza fokozásával válaszoltak, meg kellett érteniük, hogy a szocialista világ el van szánva a német kérdés rendezésére, s ettől semmiféle katonai fenyegetéssel sem tántoríthatja el. Azok a nyugati körök, amelyek a megfélemlítés politikájához folyamodtak, most saját csapdájukban vergődnek. Ez a szovjet döntés minden bizonnyal arra készteti majd a nyugati kormányokat, hogy az „erőpolitika” újabb zsákutcájából a tárgyalóterem felé keressék a kiutat. Ha más nem, hát az erőviszonyok rideg tényei megértetik majd a kapitalista hatalmak felelős köreivel: a koegzisztencia számukra az egzisztencia egyetlen lehetséges formája.,.

Aránylag fiatalon, 56 éves korában halt meg Türk Frigyes, városunk szerelmese és krónikása. Az egri születésű Türk Egerben végezte iskoláit, majd egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, ahol görög és latin nyelv tanítására nyert tanári oklevelet. Tanulmányai végeztével az egri reáliskolában vállalt rövid Ideig tanári állást, de mindjobban elhatalmasodó neuraszténiája miatt visszavonult a Ve- reskút utcai (Bartakovics utca) kis földszintes házba, ahol széleskörű irodalmi munkásságot folytatott, festett, zenélt és Eger környékét, a határt járta szeretettel és tanulmányozta a környék flóráját. Természetimádatában nemcsak a virágok pompázását és hasznosítását figyelte meg és dolgozta fel írásaiban, hanem a határban dolgozó népnek, a parasztságnak a föld iránti szeretetét, munkabírását és munkakedvét. Határjárásainak eredményét „Határjárás Eger körül” című összegyűjtött elbeszéléseinek kötetét 1912-ben adták ki barátai. Ezen munkája „Flóra” címen folytatásban már megjelent a „Hevesvármegyei Tanügy” 1899. évfolyamában, majd Kolacskovszky János külön is kiadta a szerző rajzaival.

A Flóra, illetve a Határjárás Türk Frigyes mély humanizmusáról, emberi nagyságáról és a természet végtelen szeretetéről tanúskodó

írások. Ezen írások ismeretében sok-sok egri diák ismerkedett meg a természet szépségeivel és vált a természet rajongójává.

Türk Frigyes munkásságában — ha nem is volt irodalmi téren számottevő — jelentősebbek az Egerre vonatkozó történeti tanulmányai, értekezései és jellemrajzai. Ónálló munkái közül említésre méltó: Homérosz (1895), Muzsikaszó (1897), Ovidius 1898), Flóra (1900), Titus Livius (1903), Egervára (1906), stb.

Eger városának és a vármegye régi történetének Türk Frigyes volt a legalaposabb ismerője. Eger két nagy kutatójának, Kantira Kabos történetkutatónak és Bartalos Gyula régészeti kutatónak munkálkodásában önzetlen segítőtárs. Mindent, amit Eger város múltjának megismeréséért, vagy fejlődéséért tehetett, soha el nem mulasztotta. Eger város tanácsának megbízásából hozzáfogott a város monográfiájának megírásához, de csak a város műemlékeinek megírásáig jutott el. E munka végzése közben halt meg 1911-ben.

Eger városáért végzett önzetlen munkálkodásával érdemeket szerzett arra, hogy halálának ötvenedik évfordulójáról megemlékezzünk.

Okos Miklós

Hazaadja-e a fizetését a nagyfiú?

még tataroztatjuk a házat és a húgomról is gondoskodnom kell. Természetesen édesanyám velem marad.

A harmadik.

N. KAROLY, 20 éves, apja nyugdíjas bányász, a nyugdíj elég arra, hogy feleségével megéljenek. N. Károly gépkezelő a bányánál. Keresetére szülei nem tartanak igényt. Saját elképzelése szerint öltözködik, van motorja, és több mint 20 ezer forintja a takarékban. Házat akar építeni és csak azután nősülni. Szülei egyetértenek vele és erejükhöz mérten — ezt ígérték — támogatják az építkezésben.

És végül még egy példa.

K. F. 23 éves, és most költözött el szüleitől. Az ok? Az apja szerint: „Mert egy csavargó, aki nem érdemli meg, hogy egy fedél alatt legyen velünk”. A fiú szerint? Képtelen vagyok apámmal élni. Apám soha nem törődött velem, mindene a második feleségétől való fia, a mostohatestvérem, öcsém 17 éves. Eddig még nem dolgozott, ő á kedvenc. Én hazaadtam a keresetemet, de nem láttam belőle semmit. Ráköl- tenek mindent. Én 50 forint zsebpénzt kaptam hetente, ebből fizettem az ebédet az üzemben — még azt is felhányták, amit megettem. Szeretek dolgozni, szeretnék öltözni, országot látni, éppenúgy, mint barátaim. Ezért voltam kénytelen otthagyni apámat és a magam lábára állni. Most albérletben lakom, két hónapja költöztem el és azóta már egy 1200 forintos öltönyt és több apróságot tudtam vásárolni magamnak.

Amint a példák mutatják, nem is olyan egyszerű eldönteni, hogy is a jobb. Több tényezőtől függ az, mikor helyes: a fiatalok „leadják-e”, vagy „ne adják le” fizetésüket. A legfőbb tényező a nevelés. Milyen a család, ahol nevelkedett: takarékosságot, vagy pazarlást látott a szüleitől, hogyan és milyenre formálták jellemét. Ha a gyermeket növekedésével párhuzamosan szoktatják — a család közös ügyeihez, feltétlenül növekszik felelősségérzete és nem igyekszik kibújni a család gondjai alól, hanem törekszik annak minél gyorsabb megoldására. A nevelés akkor konkretizálódik főleg, amikor felnő a gyerek. S a példákból láthattuk: kikristályosodik a jó és megmutatkozik a rossz nevelés hatása.

VÉGEREDMÉNYBEN a

szülőtől, annak nevelésétől függ: hogyan alakuljon a családi kereset, családi jövedelem megosztása. Ha olyan embert nevelt, nyugodtan „önállósíthatja” még a családban, hisz akkor is a család, a kis közösség úgy él, ahogy a család minden egyes tagjának érdeke megkívánja. S ha baj van a neveléssel? Az „eredményt” F. Sándor esete megmutatta.

(M

— ÉN NEM! Én egy fillért nem kérek a gyerektől. Amióta az első keresetét hazahozta, ő rendelkezik vele. Azt vásárol magának, amit akar, oda teszi a pénzét, ahová akarja.

— Nálunk a gyerek hazaadja a fizetését. Közösen, vele is megbeszélve osztjuk el, együtt döntjük el, mire költünk, mit vásárolunk belőle...

Mint látjuk, kétféle gyakorlat van előttünk: a felnőtt, de még a családban élő gyermek „leadja”, illetve „nem adja” le fizetését. Egyik esetben a szülő így érvel: „Legyen önálló, szokj a meg, hogy a maga gazdája.” A másik pedig: „Jobban ragaszkodik a kis közösséghez, a családhoz, ha részt vesz annak közös gondjaiban. Ez egyáltalán nem csorbítja önállóságát, sőt növeli felelősségét, ha olyan foptos dologban, mint a család gondjainak megosztása, részt vehet.”

Kinek van hát igaza? Mert érv, mind az egyik, mind a másik gyakorlat mellett bőven szól. íme néhány esetet, példát a vita mérlegébe, hogy segítsen a helyes út megtalálásában.

F. Sándor, 24 éves, katonai szolgálatát letöltötte, kőműves. Havi fizetése 2500—3000 forint között van. Keresetével szabadon rendelkezik. Apja és öccse szintén dolgozik, s bár ők ketten keresnek háromezer forintot, nem tartanak igényt Sándor keresetére. Sándor minden hónap elsején „lead” anyjának 800 forintot, ennyiÚtirány: Eger VÁ-Berva

Egy forduló az 1-es járattal

CSENDESEN szitált az eső, amikor reggel 6,55-kor befutott Egerbe Füzesabony felől a személyvonat. Ilyenkor sokan jönnek a környékbeliek, ki vásárolni, ki dolgozni. Az állomás előtt már ott áll a helyijárat I-es számú kocsija. Az útirány: Eger VÁ—Berva. Aki távolabb lakik az állomástól, vagy távolabb van a munkahelye, felszáll a buszra, amely nemsokára megtelik. Hét óra van. Ványi Géza, a kalauz megnyomja a jelzőcsengőt, és a busz már indul is. Magyart Lajos biztos kézzel vezet a megszokott úton. Már több mint egy éve jár ezzel a kocsival, s eddig komolyabb balesete nem történt. A kalauz a jegyeket kezeli, szorgalmasan lyukasztgat és felvilágosítja a kérdezősködőket. Egy öreg néni nagy bőröndöt hozott magával. Segítek neki elhelyezni. Elmondja, hogy a fiának hozott egy kis hazait, aki a gimnáziumban tanul. Már a Lenin úton vagyunk. Diákok mellett haladunk el. Bejáró tanulók, mindennap megteszik ezt az utat, kétszer is. A színházi megállónál sokan leszállnak. A következő állomás a Pedagógiai Főiskola előtt van. Bervai dolgozók és asszonyok szállnak fel, akik bevásárolni jöttek Egerbe, már a hajnali órákban.

MEGVITATJÁK a tojás árát és panaszkodnak az időjárásra.

A Csiky utcai megállónál felszáll egy régi ismerősöm, T. Nagy Sándor. Most tudom meg tőle, hogy a Bervában dolgozik. Tavaly szabadult fel, géplakatos tanuló volt. Jól keres és meg akar nősülni. A társaságában jött fiatal munkást is bemutatja: Bóta József műszaki dolgozó, szintén a Finom- szerelvénygyárban.

— Már öt éve dolgozom ott. Érdekes munkakör, én szeretem. Csak ez az utazás minden este és reggel, oda-vissza, ezt nem tudom megszokni...

Felnémeten leszállnak az asszonyok a vásárolt holmival. Most már minden utast ismer a kalauz, elbeszélgetnek, viccelődnek.

— Érdekes szakma ez — mondja később, amikor a Fi- nomszerelvénygyár előtt vártunk az indulásra. — Naponta se . ember utazik a járattal, mir;d :r>ás és más. Dolgozó parasztok. diákok, kicsik és nagyok. Nem sok munkám van velük, de ehhez a kevéshez Is kell emberismeret. Én június 15-től járok ezen a vonalon, megszoktam, megszerettem.

— Van adminisztrációs munkája is?

— Igen. Mindig le kell jegyeznem " idői, indulást, érkezési, várakozást, azon kívül

a jegyek számát. Naponta tízszer fordulunk, oda-vissza, sok

az utas, elég nagy számokkal dolgozunk. Ma például eddig pontosan 304 utasom volt.

Gyors fejszámolást végeztem Naponta tíz forduló, az körülbelül háromezer utas. Június 15-től egymilliószáztizen- nyolcezer utas fordult meg „a keze alatt”.

Hét óra harmincöt perc. Indulunk visszafelé. Kevés az utas, az éjszakai műszak dolgozói vonattal mentek haza.

— Majd az ötös lakótelepnél nézze meg, mi lesz — mondja Géza bácsi. A megállónál egy sereg kis gyerek várakozott. Felnémeten járnak iskolába, bervai dolgozók gyermekei. Vad indián üvöltéssel csörtetnek befelé, és latolgatják a lehetőségeket az iskolában.

— Vigyázni kell rájuk — mondja Géza bácsi. Reggel nem sok baj van velük, de délben, amikor visszafelé jönnek, annál több.

FELNÉMETEN kiviharzik a gyermeksereg, új utasok szállnak be, más-más céllal. Egerben már a nyolc óra ötvenes vonathoz készülők veszik igénybe az egyes kocsit. A vasútállomásnál megpihen egy kicsit a motor, aztán kezdődik minden elölről. (k. g.)

vel járul hozzá a lakás fenntartásához, de ez a fizetés a kosztért, a mosásért is. A fiatalabb fiú — ő teljes egészében hazaadja a keresetét — sokszor tiltakozik, mert a bátyja nem adja haza, neki pedig le kell adnia a fizetését, de az apja — energikus, ötvenéves villanyszerelő — gyorsan lezárja a vitát: majd ha leszerel a katonaságtól ő is — mármint a kisebbik fiú — a maga gazdája lesz.

SÁNDORNAK tehát „kutyabaja”, jól keres, előkelő idegen módjára él a családban. Nem érdekli a család kisebb-nagyobb problémája. Ha anyja „megszorul” hónap közben, kölcsönkér Sándortól, Sándor, ha van neki, ad, de elsején szigorúan lefogja az 50-est, vagy százast a nyolc- százból. Volt rá eset, hogy nagyobb vásárlása volt a családnak, de Sándort hiába kérték, „nem szállt be”, mondván: én legubáztam becsülettel a nyolc darab pirosat, nekem nincs pénzem. És bizony ez a „nekem nincs” elég gyakran hangzik el, többször előfordul, hogy volt pénz, nincs pénz. Mert Sándor nem jól bánik a pénzzel, túlságosan sokat költ szórakozásra, italra, előfordult már kétszer is, hogy ruháját elitta, és a szülőknek kellett felruházni. Az anyja megfenyegette, hogy ha még egyszer előfordul, hogy elissza a pénzét, elzavarja a háztól. Azóta is előfordult. Nem is egyszer és F. Sándor maradt.

Ennyit őróla.

És most egy másik példa. Korban — de csak ebben — hasonló F. Sándorhoz. Esztergályos, egyik bányatelepünkön lakik. Apját gyermekkorában elvesztette, hármasban maradtak édesanyjával, húgával. Ipari tanuló volt, itt szerezte szakmáját. Ahogy nőtt, anyja úgy igyekezett belenevelni, ő a férfi a háznál, ő a felelős mindannyiukért. Mindent megbeszélt fiával, gondot, örömet megosztottak ők hárman. Most 2000 forintot keres, dolgozik a húga, az édesanyja két éve már nem dolgozik, Fizetésüket mindketten hazaadják. Lakásuk szépen berendezett, mindhárman ízlésesen öltözködnek, a 18 éves lánynak megvan a bútora, a kelengyéje, a fiúnak Pannónia motorja van. Az italt szereti, de nagyon mértékletesen iszik, a motorozás és a sport miatt, meg aztán, ahogy mondja: édesanyám nem szívleli, ha iszom!”

— A fiam? Mit mondhatnék a fiamról. Rendes gyerek. A fizetését pontosan hazaadja, nem mulatozik. És bárhová elmegy, amire megígéri, hazajön, mert tudja, hogy nyugtalan zagyok, ha nincs itthon — ezt mondja az édesanya.

És a nősülés?

Erre már a fiú válaszol:

— Van még időm! Előbb

a fegyveres leszámolás gondolatával kacérkodó nyugati köröket: számítási hiba esetén < világ legerősebb katonai hatalmával kerülnek szembe. Ej a jelentősége és célja annak s felelősségteljes döntésnek amelynek értelmében a Szovjetunió felújítja atomfegyverkísérleteit.

Azokat pedig, akik ma Nyugaton szovjet „hitszegésről” harsognak, nem árt emlékeztetni legalább három tényre:

1. 1955-ben a Szovjetunió javasolta az atomfegyverkísérletek azonnali betiltását, noha az amerikai—angol nukleáris fegyverkísérletek száma akkor még negyvenszeresen meghaladta a szovjet kísérletek számát. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a Szovjetunió nem katonai előnyök megszerzése végett törekszik a fegyverkísérleti tilalomra, a Nyugat ezt a javaslatot visszautasította.

2. Amikor a Szovjetunió 1958 őszén egyoldalúan beszüntette atomfegyverkísérleteit, még mindig 153 amerikai —angol nukleáris kísérlet állt szemben az 55 szovjet kísérlettel. A Szovjetunió tehát ekkor sem törekedett holmi számszerű egyenlőségre az atomfegyverkísérletekben. A szovjet javaslatra az Egyesült Államok és Anglia újabb hidrogénbomba-robbantásokkal

válaszolt.

3. 1958. október 2-án a TASZSZ iroda közölte: miután a szovjet atom- és hidrogén- fegyverkísérletek egyoldalii megszüntetésére az Egyesült Államok és Anglia minden korábbit meghaladó kísérletsorozattal válaszolt, a szovjet kormány elhatározta atom- fegyverkísérleteinek folytatását. A szovjet atomfegyverkísérletek kényszerű felújítása 1958 őszén rendkívüli erővel húzta alá az Egyesült Államok és Anglia felelősségét. A világközvélemény egyértelmű ítélete elől az angolszász hatalmak sem térhettek ki: 195*. október 31-én Genfben tárgyalóasztalhoz ült a három atomhatalom képviselője. A mai helyzetre is alkalmazható tanulság kézenfekvő: akkor is — csakúgy, mint most — a Szovjetuniónak bizonyságot kellett tennie róla: nem „gyengesége” készteti a tárgyalások útjának keresésére. A szovjet diplomácia — megfelelő erővel párosítva és a világközvéleménytől támogatva — most három éve kivívta az atomcsendet.

üzt az atomcsendet azóta többször — az ismételt figyelmeztetések ellenére — megtörték a francia atomrobbantások és küszöbön állt az amerikai atomfegyverkísérletek felújítása is.

A z atomfegyverkísérletek ** felújítását bejelenti szovjet kormányközlemény közzététele óta eltelt tíz nap rendkívül nyomatékosan elő térbe állította korszakunk egyik kegyetlen realitását. Nevezetesen azt, hogy az imperializmus — legbenső törvényeinek megfelelően — a világpolitika porondján végső soron egyedül csak az erő nyelvét érti. És bármilyen haragos szónoki villámokat is szórnak időnként a hideg- és melegháború apostolai, az elmúlt másfél évtized történelmi fejlődés vonala egyértelműen azt bizonyítja, hogy ezt a nyelvet még a legvérmesebb amerikai tábornokok és szenátorok is megértették, ha sorsdöntő választás elé kerültek.

Ma pedig sorsdöntő és elodázhatatlan kérdés: — sikerül-e a tizenkettedik órában megakadályozni, hogy tömeg- pusztító fegyvereket adjanak a Bundeswehr revansvágytól égő hitlerista tábornokainak kezébe? A szovjet kormány — és személy szerint Nyikita Szergejevícs Hruscsov — nem azért figyelmeztetett szinte valamennyi megnyilatkozásában a német militarizmus veszélyére, mert ez a NATO-or- szágokban is „hatásos propaganda ..S nem azért, mert a Szovjetuniónak félnivalója van a bonni revansistáktól. Nem. Speidelnek, Heusinger- nek és társaiknak tudniuk kell, hogyha a Bundeswehr erőszakhoz folyamodna, akkor a nyugatnémet militaristák az újabb háborús kalandnak még a következő óráját sem élnék meg. De ez háború lenne, termonukleáris világháború!

A szovjet kormány, a szocialista diplomácia minden egyes lépése ezzel a reális veszéllyel számol, ehhez méri kimeríthetetlenül türelmes tárgyalókészségét. Ezért figyelmeztet rá a legnagyobb nyomatékkai: Nyugat-Német- ország, a NATO-ban elfoglalt helyzetét felhasználva, háborút provokálhat, belesodorhatja ebbe szövetségeseit, és az egész emberiséget egy pusztító háború szakadékába taszíthatja. Ezért szólítja fed a szovjet kormány a nyugati hatalmakat, hogy tegyenek végre pontot a második világháború után, kössék meg végre a békeszerződést a két német állammal, s egyszer s mindenkorra küszöböljék ki a német militarizmus újabb háborús kalandjának lehetőségét.

És aligha kell különösebben bizonygatni, hogy a német békeszerződés egyengetné az emberiség legátfogóbb problémájának, az általános és teljes leszerelés megoldásának útját is. E két kérdés szoros összefüggésére Walter Lipp- mann, az ismert amerikai publicista 1959-ben, a genfi külügyminiszteri értekezlet idején, félreérthetetlenül rámutatott. A New York Herald Tribune 1959. május 31-i számában megállapította: „Adenauer tudja, hogyha sor kerülne valamilyen megegyezésre, például Berlinre vonatkozóan, ez enyhítené a feszültséget és akkor a közép-európai fegyverkezés korlátozásáról folyó tárgyalásokból is születhetne valami pozitív eredmény. Ez azonban az atomfegyverkezés beszüntetésére vonatkozó megállapodásra is vezethetne”.

Az atomnagyhatalmi ábrándokat kergető Adenauemek, Washington, Párizs és London befolyásos köreitől támogatva, 1959-ben és 1960-ban is — sikerült zátonyra juttatnia a német békerendezésről megindult tárgyalásokat. Ugyanezek az erők juttatták zsákutcába az atomfegyverkísérletek tilalmáról tárgyaló genfi értekezletet és utasították vissza az általános és teljes leszerelés érdemi megvitatását. _ És ugyanezek a hidegháborús erők most fülsiketítő kard- esörtetéssel válaszolnak a szocialista világnak arra az crő- feszitésére, hogy a német békeszerződés megkötésével elhárítsák a legfőbb akadályt az általános nemzetközi enyhülés és békés kibontakozás útjából. übben a helyzetben, tü- ^ relmes tárgyalókészségének ismételt kifejezésével egyidejűleg a Szovjetunió kénytelen volt figyelmeztetni