Népújság, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-26 / 227. szám
4 NÉPÜJSÁG 1961. szeptember 26., kedd Alapos lecke . .. Szombat délben . . . Diákok, 16— 17 éves fiúk, lányok zsivalyától hangos a vár alatti Dobó utca. Lehetnek nyolcán—tízen. Kirándulók, gondolja az ember, azért olyan ri- csajosak, feltűnést keltőek. Odaérnek a Fáz Ha Henrik utcához, megállnak, szótagolva olvassák az utca nevét és idétlenül röhögnek. S akkor az egyik fiatal lány, talán — önmagának és — másoknak tetszelgő pózában, „jópofán” kiáltja: — ..Nahát, ilyen hülye nevet se hallottam még életemben!” Egy ősz hajú, idős — ételhordót cipelő — bácsi szólt a röhögő társaságra, felháborodva: — ,.Nem tanulták az iskolában, nem hallottak róla? Milyen iskolába járnak maguk, talán faiskolába?I” A ricsajozók megszeppennek, s az idős bácsi kioktatása után, hogy t,Fazola alapította az első magyar vasgyáratcsendben, hallgatva el- Icullognak. (kyd) — MAMMUTCSONTVÁZ- RA bukkantak Váraszón, ahol hoinokásás közben került elő az értékes lelet. A bejelentésre az egri Dobó István Múzeumból kiérkező szakértők megállapították, hogy a mammutlelet a jégkorszakból való. — FELNÉMETEN is megszervezték a dolgozók iskoláját az új tanévben. Az általános iskola VII. osztályába húszán jelentkeztek, többségükben termelőszövetkezeti tagok. — ÉVEK ÓTA komoly úttörőmunka folyik az Isten- mezeji Általános Iskolában. A csapat tagjainak nincs otthona, ezért elhatározták, hogy úttörősarkot rendeznek be egy osztályban, s foglalkozásaikat itt tartják meg. — TEGNAP . országos állatét kirakodóvásárt rendeztek Egerben. — A NAGYMŰLTŰ pa- rádsasvári üveggyári énekkar Újraszervezés alatt áll. A lelkes kórustagok Bánfi Endre hívására már jelentkeztek, de várja az énekkar a fiatalok jelentkezését is. — 1962—65. KÖZÖTTI időben Eger város négy termelőszövetkezete összesen 240 hold gyümölcsös telepítését tervezi. Ebből a jövő év folyamán már 40 hold almát, öt hold fekete ribizlit, 10 hold őszibarackot és 15 hold bogyós növényt telepítenek. — MEGKEZDŐDÖTT a vadászidény a Mátrában. Hét nyugatnémet vadász érkezik a vadászatokra, akiket kényelmes vadászházak várnak erre az időre. — A HALMAJUGRA1 Béke Tsz ez ideig 57 százalékra teljesítette ez évi áruértékesítési tervét, már 85 hízott sertést, tíz hízott marhát, és 110 bárányt adtak el az államnak. Tizenötezer nyolcszázötven forint és 36 gyéréig, POR AZ VAN BŐVEN, ahogy bekanyarodunk a Tárná mentén a pusztafogacsi útra. Azazhogy nem is vagyok benne olyan biztos, hogy jó úton járunk, mert amikor útbaigazítottak bennünket, olyan szélesen mutatott körbe a néni a szerte pirosló tanyai házak felé, hogy most már ideje lesz újra tájékozódni! Sebaj, a hidat már megtaláltuk, s a gyönyörű nyárfasort is, nem lehet messze az iskola. Kanyargunk a tanyák között, ahol egy kicsit olyan délben, mintha teljesen kihalt volna az élet. A lakosság, a termelőszövetkezet tagjai valóban nincsenek itthon, hiszen olyan szoros most a munka, hogy elkel minden kéz. Íme, az iskola. Éppen tiz- percre kongattak ki, s ahogy kiözönlött az udvarra a gyereksereg, egyszeriben elfelejtette az ember, hogy tanyán van. Mert ezek a gyerekek már nem mezítlábas és „eresz alá állós” gyerekek, hanem mai fiúk és lányok, akik öntudatosak, így viselkednek, így tanulnak és így nézik az életet Harminchat gyerek jár ebbe a kis iskolába a környező tanyákról. Harminchat gyerek, akik közül csak akkor marad otthon egy is, amikor beteg. Munkára? Legfeljebb szabad időben. De első az iskola. Első. Most valóban eltaláltam a szót, bár előbb még a gyerekekre értettem, most azonban mór tudom, hogy maga az iskola is első, mégpedig az Országos Takarékpénztár értékelése szerint a kis iskolák kategóriájában a takarékosságban első helyezést elért iskola udvarán állok, s az ország legtakarékosabb gyerekei vesznek körül. — MOST KAPTUK az oklekább gyűjtjük, aztán egyben költjük el — mondja Katona Jancsi, aki valóban jól befektette 1700 forintját — kerékpárt vásárolt — Minek az ide? — kérdem. — Hogy minek? Három kilométerről járok iskolába! Sokkal később kelhetek és sokkal hamarabb érek; — mondja a fiú. — Én is kerékpárt vettem — csatlakozik Éliás Éva a beszélgető csoporthoz. — Méghozzá hajlított vázasat és nikkelezettet; — szól közbe egy cseppség, akinek még biztosan csak vágyálma a kerékpár. — Van ám itt másféle vásárló is — mutat körbe a tanító néni. — Én már nagyon régen szerettem volna kicserélni a régi kis rádiónkat és most végre sikerült — lép mellém Túri Margit, akinek 1245 forintja volt a takarékban. — Őrsvezető vagyok és nekem nagyon sóidat segít az Űttörő Híradó, amit rendszeresen hallgatok. — Én fényképezőgépet vettem; — furakodik előre egy kislány. — Én télikabátot kapok — dicsekszik Tilicki Kati. Se vége, se hossza a kívánságlistának, amikor egy szőke fiú szólal meg: — Hogy el ne felejtsük, a gyűjtött pénzünkből voltunk kétnapos túrán a Mátrában. Itt állt meg értünk az autóbusz és nagyon érdekes volt végigutazni a hegyekben, hiszen nálunk olyan sík a vidék, mint az asztal lapja. — És az idén mi lesz a bélyegekkel? — kérdem. — Ami tavalyi Bekerül a lapunkra és jövőre újra tervezgethetünk; — válaszolják. — Nagyon lelkesen gyűjtik a gyerekek a pénzt — mondja Nagyfejeőné, amikor befelé haladunk a lakás-irodába. — A szülők is szívesen adnak minden jó feleletért a gyerekeknek, no meg az apróbb- nagyobb munkákért is, így egyrészt megszokják azt, hogy ha valaki dolgozik, akkor keres is, másrészt megszokják a takarékoskodást, ami nem kis dolog, hiszen az életben számtalan tragédia adódik az eladósodásból, s a takarékosság olyan, mint a reggeli mosdás, — meg kell szokni, hogy nélkülözhetetlenné váljék. AZ ■ ORSZÁG legtakarékosabb kis iskolája. Ízlelgetem a címet és arra gondolok, hogy a takarékosság előfeltételét a szocialista mezőgazdaság teremtette meg, hiszen most már van miből adni a tanyák lakóinak, van miből takarékoskodni a tanya gyermekeinek. Ahogy távolodunk az iskolától, még egy kép öt- lik hirtelen az eszembe. Az úttörő-seregszemlén ez a kis iskola kitett magáért. Tíztagú harmonika-zenekaruk kivívta a zsűri legmagasabb elismerését. A hangszereket is tavaly vették. Egyszerre. (A) velet! — dicsekszenek a gyerekek és már húznak is befelé, nézzem meg, mi díszeleg a falon. — Mi az a nagy összeg, amivel ezt kiérdemeltétek? — 15 850 forint — jön a válasz, hiszen mindannyian tudják, mert a pénz ugyan „maszek”, de a dicsőség közös; — Az átlagunk 451 forint — magyarázza Nagyfejed Edéné, aki már lassan tíz éve tanítja szorgalmasan a gyerekeket. — Hogyan sikerült ennyi pénzt összegyűjteni? — Hát mire költsük el? Cukorra? — kicsit lenézően csücsörít a „cukor” szóra. — InEGRI VÖRÖS CSILLAG Milliók keringője EGRI BRODY Horgász a pácban EGRI KERTMOZI Kopogd le a fán GYÖNGYÖSI PUSKIN Vigyázz, nagymama GYÖNGYÖSI SZABADSÁG Tájfun Nagaszaki felett HATVANT VÖRÖS CSILLAG Egy katona, meg egy fél HATVANI KOSSUTH Alba Regia HEVES Hazatérés PÉTERVÁSÁRA 80 nap alatt*a Föld körül FÜZESABONY öngól Pétervásárán este 8 órakor: SZERESS BELÉM Feldebrőn este 7 órakor: SZÁZHAZAS LAKODALOM 1961. SZEPTEMBER 26., KEDD: JUSZTINA 95 évvel ezelőtt, 1866. szeptember 26-án halt meg CARL ALMQUIST svéd író, a svéd irodalom egyik legeredetibb tehetsége. írói működése igen sokrétű volt, írt regényeket, novellákat, költeményeket és jelentős tudományos működése is. Liberális és antiklerikális beállítottsága miatt emigrálnia kellett. Egyéniségét és életfelfogását tekintve Strindberg előfutára. Legismertebb műve a Királyné ékszer című regény. 170 évvel ezelőtt, 1791-ben ezen a napon született THEODORE GÉRICAULT francia festő, a francia romantika fiatalon elhunyt mestere. Jellemzőek a szenvedélyes ecsetvezetésű arcképei és állatképei. CARL ALMQUIST Főműve: a Medúza tutaja című. ÉRDEKES TALÁLMÁNYOK ÉS FELFEDEZÉSEK: 95 évvel ezelőtt, 1866-ban készítette WERNER VON SIEMMENS német mérnök a dinamóját és ennek bevezetésével kezdődött el a magasfeszültségű villamosáram gyakorlati alkalmazása. Megjegyezzük, hogy a magyar Jedlik Ányos fizikus már ezt 16 évvel megelőzve, 1850-ben megszerkesztette dinamóját teljesen ilyen elvek szerint, találmánya azonban az akkori Magyarország elmaradott viszonyai között nem válhatott közkinccsé. Siemmens első dinamóját a müncheni Deutsches Museum-ban őrzik. A torpedót, ezt a szivar alakú, víz alatti lövedékfajtát, mely az egyenesben és meghatározott mélységben futást szabályozó hajtóművel van ellátva és összsúlya 1200—1600 kg, 95 évvel ezelőtt, 1866-ban ROBERT WHITEHEAD angol mérnök találta fel. Idámtól - Évától Idősebb bácsi nyitott be a rendelőbe. Az új orvos eddig még nem találkozott vele. — Nyugdíjas lehet — gondolta. — Biztosan a szivével lesz valami baj ... A bácsi elfogó- dottnak látszott, de amint leültette az orvos — beszélni kezdett: — Higgye el, doktor úr — mondotta —, jólesik, ha elmondhatom, mi fáj. Amikor himlőm volt, az is rossz volt nagyon, de az semmi kérem, ehhez képest. A skarlát sem volt kutya, de legalább nem fájt. Egyszer megharapott a kutya, az fájt, nem mondom, hanem ebcsont beforr. ahogy mondani szokták... Hanem ez! És beszélt, beszélt, beszélt. A váróban pedig gyűltek a betegek, egyre türelmetlenebbül várakozva. Valald már azt állította, hogy az orvost sürgősen beteghez hívták... És a bácsi csak beszélt, beszélt. Igaz, hogy haladt azért, haladt. Lassan elhagyta már gyermekkorát és derűs ifjúsága is mögötte maradt, most katonáskodásának nehéz évei következtek: — Akkor kezdett el fájni, a Doberdón... És azóta minden ősszel és tavaszszál ... De mint a veszett... majd- mitmondtam... úgy fáj. És tessék elképzelni, amit az ángyom ajánlott, az sem volt jó! Csak fájt. Az orvos nem szakította félbe, nem akarta megbántani. De végül is mentőötlete támadt: megfogta az öreg pulzusát és rákiáltott: — Egy szót se többet, bácsi- kám! Minden szó veszélyes lehet1 A bácsi csodálkozó szemeket meresztve hallgatott cl. — Csak arra felelhet, amit kérdezek! Mi a panasza? Mi fáj, bá-: csikám? A bácsi kicsit sértődötten válaszolt, mint aki azt mondja, hogy már beszélni sem hagyják az embert. — Tetszik tudni: a tyúkszemem, de az nagyon! Tyúkszemtapaszt szeretnék... ha lehetne, külföldit. s. WSAAAAA XXXII. A sűrű bozótból most egy kis bundás állat ugrott ki. Kis méretével, heves mozdulataival és hosszú füleivel kissé a földi nyúlra emlékeztetett. A kis állat egész testét világoskék-szürke árnyalatú, hosszú szőr borította. Nagy, gömbölyű, mattfekete színű szemei közel voltak egymáshoz, ami kétségtelenül szűkítette látókörüket. A kis állat hosszú ugrásokkal elérte a tóparti homoksávot és váratlanul hátsó lábaira ült. Fülei lekonyultak és hátához lapultak. Testét összehúzta, mint aki nagy ugrásra készül. Am a tárgy, amely megijesztette, mozdulatlan volt és a kis állat lassacskán megnyugodott. Fülei feálltak, fejét kissé oldalt billentette. Ügy tűnt, hogy fülel, de köröskörül csend honolt. A bokorból most újabb két hasonló kis állat ugrott ki és az elsőhöz csatlakozott. Ekkor éles hang hallatszott. Láthatatlan rúgó pattant és az űrhajó testén halk csörömpöléssel félrehúzódott a nehéz ajtó. Prémkezeslábasba bújt ember jelent meg, fején sisakot viselt. A fémlétra nagy zajjal hullott a „földre”. A kis állatok felugrottak helyükről és villámgyorsan eltűntek a bokorban. Az ember, akitől megijedtek, nem használta a létrát, hanem a kétméteres magasságból könnyedén leugrott a „földre”. Öt követte egy másik, hasonló öltözetű ember. — Ezek az állatok, — mondta az első — nem tölünk ijedtek meg, hanem a zajtól. Még soha nem láttak embert és nem tanulták meg, hogy félni kell tőle. De prémjük színe a növények színére hasonlit, amelyek közt éltek. Ez azt mutatja, hogy a Marson van valaki, aki vadászik rájuk és aki elöl rejtőzniük kell. Máskülönben védőszínük nem alakult volna ki. — Igaza van. A „nyulak” nem egyetlen lakói a bolygónak. Fel kell kutanunk ellenségeiket. — Óvatosnak kell lennünk, Ki tudja, milyen lények lakják a bolygót. — Tegnap semmit nem láttunk, Szergej Alekszandrovics. — A vadállatokat elijesztette a zaj, amelyet a terepjáró ösz- szeszerelésével csaptunk — felelte Kámov. — De ahol ilyen „nyulacskák” élnek, ott „farkasoknak” is kell lenniük. Hogy aztán azok mifélék, egyelőre nem tudjuk. — Az óvatosság nem árt — szólalt meg Pajcsadze. Az oxigénálarcok szorosan lezárták az arc alsó részét, de a beszerelt hangerősítők lehetővé tették, hogy kiabálás nélkül beszélhessenek. Kámov lement a létrán, öt követte Melnyikov, filmfelvevőgéppel a kezében. Vállán két önműködő puska. Átadta őket Pajcsadzének. Az expedíció tagjai puskákon kívül pisztolyokkal is fel voltak szerelve. Mellükön bőrtokban távcső és fényképezőgép függött. — Amint filmre vette elindulásunkat, — szólalt meg Kámov, — menjen vissza az űrhajóra és figyelmeztesse Konsz- tantyin Jevgenyijevicset az utasításomra. Ismétlem: az űrhajóból csak végszükség esetén szabad kiszállni. Ha ez mégis bekövetkezik, csak maga hagyhatja el az űrhajót. Belopolsz- kij egyetlen másodpercre sem távozhat a rakétából. Ha estig nem térnénk vissza, ne induljanak keresésünkre. Ha megszakad az összeköttetés közöttünk, kapcsolják be a rádióirányzót és egészen addig legyen bekapcsolva, míg a terepjáró vissza nem tér. Ha mégsem térne vissza többé, a pontosan kijelölt időben repüljenek vissza a Földre. * — Parancsát végrehajtjuk, Szergej Alekszandrovics! Szerencsés utat! — A sötétség beálltával gyújtsák meg a fényszórót, — tette hozzá Kámov. — Felderítő utunk az estébe nyúlhat, és a fényszóró fénye után köny- oyebben találjuk meg az űrhajót. Hát akkor a viszontlátásra! Kezet szorított Melnyikov- val és a terepjáróhoz indult. Pajcsadze már a kormányrúd- nál ült. — Még valami — fordult vissza Kámov, — Még ma hívja elő a filmet. Nagyon kíváncsi vagyok, sikerültek-e a „kisnyulak” felvételei. — Meglesz, Szergej Alekszandrovics! Melnyikov elmosolyodott az álarc alatt. Biztos volt abban, hogy az űrhajó ablakából lefényképezett „nyulacskák” jó] sikerültek. Ez a kis mulatságos jelenet nagyon érdekes lesz majd, amikor a földi mozikban levetítik: marsbeü állatkák természetes viszonyok között! Kámov beszállt a gépbe, magára zárta a légmentes ajtót és kinyitotta az oxigénpalack csapját. Amint a levegő összetétele és a légnyomás megfelelő volt, a terepjáró belsejében, levette gázálarcát. Aztán Pajcsadze is. Melnyikov, kezében a filmfelvevőgéppel — néhány lépésnyire állt tőlük. Az űrhajó ablakán Belopolszkij arca látszott. Pajcsadze elfordította a fogantyút. A terepjáró teste alig észrevehetően megremegett: a hatalmas erejű motor hangtalanul működni kezdett. — Indulás, Arszén Georgije- vics! — mondta Kámov. A terepjáró lassú menetben az űrhajót körül vevő növények tömör falához ért. Pajcsadze nem akart beléjük gázolni. — Sajnálom őket, Szergej Alekszandrovics! — Forduljon kissé balra — felelte Kámov. — Azt hiszem, amott van egy kis rés. Nem érdemes összetiporni az űrhajó környékét. Csúnya látvány lesz majd az ablakból. — Elnevette magát. Pajcsadze a jelzett irányba fordította gépet. Valóban találtak egy átjárót, amely kellő irányba vezetett. A homokos út, mintha csak maga is invitálta volna a terepjárót: induljon el rajta. A terepjáró, egyre jobban növelve gyorsaságát, elszáguldott nyugatnak. Melnyikov abbahagyta a filmezést és a gép után nézett. Még mindig fülébe csengtek Kámov szavai: „Ha a terepjáró nem tér vissza többé repüljenek vissza a Földre.” Ha nem tér vissza... Nem, ez nem történhet meg! Visszatér! ... Vissza kell térnie! Felsóhajtott és lassan visszatért az űrhajóhoz. Belépett a kijárati kamrába, felhúzta a létrát és megnyomta a gombot. A külső ajtó becsukódott. Tíz másodperc múlva kinyílt a belső ajtó, áteresztette Melnyikovot, majd ismét becsukódott. Az újságíró levette gázálarcát és átment az obszervatóriumba. Az űrhajó most kihaltnak tűnt. Két legkedvesebb társa nem volt itt. Az idegen, ismeretlen világ titokzatos messzesége, az ismeretlenség felé száguldanak. Belopolszkij még mindig az ablaknál állt. — Még látom őket — mondta. Messze a bozótok csúcsa fölött a terepjáró gyorsan zsugorodó, fehér teteje látszott. Aztán felvillant egész teste és eltűnt a szem elől. — Most aztán várhatunk — mondta Belopolszkij. — De holnap rajtunk a sor. IFolytalfri||