Népújság, 1961. május (12. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-28 / 124. szám

1981. május 28., vasárnap

NEPÜJSAG

5

A betű szépsége — a betű igazsága

Ezekben a napokban a könyvesboltok, a tereken, utcákon felállított sátrak megtelnek ér- ■ deklődőkkel. Rövid ünnepi beszédek hangzanak el, az emberek válogatnak, vásárolnak az idei termésből, a jelenlevő írók, költők pedig dedikálják könyveiket.

Ünnepet ülnek a könyv barátai városokban, falvakban, s üzemekben egyaránt.

Azt mondják, a könyv, mint hűséges jó barát, végigkíséri az embert egész életútján. Sok igazság van ebben a mondásban. Még háromévesek sem vagyunk, amikor édesanyánk keménykötésű, összehajtható, szép, színes képest ad kezünkbe. A betűt még nem értjük, de róka-komát, cirmost és társait már felismerjük a képeken. Aztán jön az első iskoláskönyv, majd kezünkbe adják a mesekönyveket, s lapjaikról elénk tárul a csodálatosan szép mesevilág.

Telnek az évek, s a kis iskolásból felnőtt lett, de a könyv megmaradt segítőtársnak, jó barátnak. Tanít, nevel, megismerteti velünk a letűnt századok történelmét, a távol élő népek életét, szokásait, kultúráját. S viszi hírünket a nagyvilágba.

S van hír, sok jó hír a mi országunkból. De most maradjunk csak a könyveknél. Igaz, könyvekről beszélünk, a 72 kiadást elért Petőfi-kötetről, a két és félmillió példányszámú Móricz-regényekről, a 120. kiadáshoz közeledő (Gorkij-mű- vekről, Jókai, Mikszáth, Dickens, Tolsztoj, Balzac regényeiről és a többiekről, a mai magyar és világirodalom legjobbjainak alkotásairól, de egy nép felemelkedését, tudásszomját és kultúráját értjük alatta. Sőt! Gazdasági lehetőségeit is.

Régen is voltak könyvek, jó könyvek, s ki is adtak jó néhányat. Csak éppen kevesen olvasták a nyomtatott betűt és százezreknek módjuk sem volt vásárolni a könyveket. Ma már az ünnepi könyvhéten mintegy kétmillió kötetből válogathatnak az érdeklődők, és az emberek meg is vásárolják a

könyveket. Egy egész ország olvas, egy egész nép költ könyvekre. És ez csaknem szó szerint igaz. Csak a mi kis megyénkben az iskolai könyvtárakon kívül 300 községi és üzemi könyvtár kínálja a jobbnál jobb könyveket, több mint 300 ezer kötet. Negyvenezer, könyvtárba iratkozott olvasót tartanak számon a statisztikusok, s az elmúlt évben egymillió könyvet kölcsönöztek ki. És egy-egy könyvet többen is olvasnak a családban, sőt még a szomszédok is.

De nemcsak az állam költ sokat a könyvekre, áldoznak erre a dolgozók is. Nem ritka a házikönyvtár, az 50—100 kötetes, s hogy ezek száma gyorsan szaporodik, ezt bizonyítják a könyvesboltok, könyv- terjesztő vállalatok bevételei.

Jó barát lett a könyv. Ott találjuk a vonaton hazafelé utazó gyárimunkás kezében éppen úgy, mint a falusi házak asztalán. Az emberek felismerték az írói alkotások szépségét, az olvasás gyönyörűségét, de a betű igazságát is. Ezért ma már a könyv nemcsak szórakoztat, hanem betölti ismeretterjesztő szerepét is. Szólni kell a könyv ünnepén egyre javuló könyvkiadásunkról is, amely az utóbbi években az igényeket figyelembe véve jelentette meg az írók, költők alkotásait. Nagyszerű szerepet vállalt az új magyar irodalom kialakításában, terjesztésében is, s az elkövetkező időben ismét szép feladat vár a magyar könyvkiadásra. Még több, még jobb könyvet kell adni a falunak, a termelőszövetkezeti községeknek, ahol az ezerholdas szövetkezetek az az emberibb életet, a több szabad időt, a kulturális lehetőségeket is jelentik. Gyarapodnak, erősödnek szövetkezeteink, s terebélyesedik a falusi olvasómozgalom is, újabb könyveket kér a falu népe.

És mit ígér most ez a könyvhét?

Hatvankét új mű jelent meg a könyv ünnepére, 900 ezer példányban. A könyvhéten indul el útjára 50 ezres köteten- kénti példányban a Milliók

Könyve-sorozat, s az ifjúsági könyvellátásunkat teszi teljesebbé az Én Könyvtáram című sorozat, amelynek egyes kötetei az ifjúsági irodalom klasz- szikus alkotásai 120 ezres példányszámban jelennek meg.

Az ünnepi könyvhétre meg je lent versek, regények, novel- lás kötetek és szakkönyvek ismét híradást adnak szomszédaink, barátaink életéről, a távoli népek harcairól, de híradást adnak az Alföld, a Dunántúl, a Duna—Tisza köze népének szocializmust építő munkájáról is. S a híradás, a hazai és a külföldi, egyaránt százezreknek jelent szórakozást, művelődést, tudományos világnézetet adó olvasmányt.

Évekkel ezelőtt minden faluban volt egy-két különös ember. Bogarasnak tartották őket, mert könyvekért jártak a városba, vagy a tanítóhoz, olvastak mindent, ami a kezük ügyébe került. Ma is él még néhány különös ember a falvakban, s itt-ott még városokban is. Bogarasnak tartják őket, mert lemaradtak az életben, nem olvasnak, nem szeretik a könyveket, s messzire elkerülik a szellemi táplálékot kínáló könyvtárakat. Megfordult az arány, s ezek a mai különös emberek napról napra kevesebben lesznek, mert minden családhoz betör a könyv, s egy egész nép ismeri fel a betűk szépségét, igazságát.

Ez kultúrforradalmunk egyik megnyert csatája.

Márkusz László

Therése Raquin

Zola regénye, francia—olasz film

A mindössze huszonhét éves Zolának 1867-ben megjelent Therése Raquin című műve nemcsak világsikert és irodalmi helyezést, rangot jelentett a világirodalom nagyjai között, de egyben megtette őt a naturalista irányzat megteremtőjévé, fejedelmévé.

A filmtörténet a regénynek ez ideig már két filmváltozatát is nyilvántartja: Nino Martoglio az első világháború előtt és Jacques Feyder 1923- ban készített némafilmet a regényből. Zola, az író, minden naturalista szemlélete mellett is, erős realista látással kutatja az emberi lélek titkait, mélységeit, amelyet a film rendezőjének, Marcel Carné- nak néhol még sikerült fokoznia.

A regény új, francia—olasz koprodukciós filmváltozata megmásítja ugyan a zolai elgondolást és igazságmondást, de a szerelmesek pusztulása itt is végzetszerű. Itt azonban nem a bűntudat, hanem a közéjük tolakodott zsaroló szemtanú szerencsétlenségéből adódó véletlen okozza pusztulásukat.

A Mme Raquin posztókereskedése Lyon szűk utcájában a pesszimizmus, a reménytelenség hangulatát kelti és teremti a nézőben, amit csak fokoz az idős asszony

Rövidesen megkezdik a korai káposzta és a főzőtök szedését

Megyénk országos hírű zöldségtermesztő vidék. A termelőszövetkezetek és háztáji gazdaságok az idén is jelentős területen ültettek korai zöldség-palántát. A szakszerű művelés és a kedvező időjárás eredményeként hetek óta szállítják a primőr árukat és rövidesen megkezdik a korai káposzta és a főzőtök szedését is. *

A vámosgyörki Kossuth, a makiári és zaránki termelő- szövetkezetek káposztatábláin szépen fejlettek a növények. Némelyik káposztafej súlya már eléri a 30 dekát is. Június elejére várható a korai „káposzta-szüret'’. Ugyanebben az időszakban kezdik a főzőtök szedését is a csányi, horti, ecsédi és hatvani termelőszövetkezetekben.

egyetlen fiáért történő örökös aggódása, majomszeretete.

Therése, az 'árva unokahúg, csak azért lesz a lakásba fogadva, hogy fiának, Camille- nak játszótársa, majd később felesége legyen. A bájos fiatalasszony csak élőhalott ebben a házban, nem lázadozik ugyan sorsa ellen, de mintha távol a világ zajától, álomban élne.

Férjének Laurente-tel kötött barátsága új színt és reményt hoz Therése életébe. A két magányos ember gyakori találkozása vonzalommá, majd szerelemmé érlelődik. Lauren- te hívja az asszonyt, hogy elviszi ebből a testet-lelket sorvasztó, áporodott levegőjű környezetből, de kötik őt a polgári előítéletek, társadalmi szokások, álerkölcsök és a férje iránti szánalom. Laurent szeretője lesz.

Camille gyanakvó anyjával, Mme Raquin-nal ráveszi The- rése-t, hogy utazzék néhány napra vele Párizsba. Laurent titokban felszáll a vonatra és a Camille-lel folytatott vita annyira kihozza sodrából a szenvedélyes természetű fiatalembert, hogy kidobja Ca- mille-t a száguldó vonatból.

Nem eddig tart a film meséje, de amit elmondottunk, az így egyszerű bűnügyi filmmé tenné ezt az alkotást. A mi világunk erkölcsi felfogásában a szerelmesek, bűntuda- i-------------------------------------------\

T

I

í

i i

tűk rettegésében vak gyűlölettel fordulnának szembe egymással és az író művében is ezt a koncepciót akarja érvényesíteni, kifejezésre juttatni. A film alkotói nem ezt teszik bár egy-egy pillanatra ez is érezhetővé válik, nem érik el a zolai lelkiismeret- furdalás mértékét. A film egves epizódjaiban ott érezzük -"irt Zolát: így például Therése anyósának, a bűntényt ismerő, de megbénult öregasszonynak vádoló, ölni tudó tekintetén.

Marcel Carne rutinos rendező, aki nagyszerűen tud uralkodni hősein. És ha csak félig sikerült is Carne-nak Zola szellemét kifejezésre juttatnia, akkor is nagyot alkotott, művészi élményt nyújtott. A Salemi boszorkányok, a Nagy koncert, az öt ország öt asszonya című filmekből már ismert Simone Signorét szenvtelensége és szenvedélye ezúttal is maradéktalan művészi teljesítményt nyújtott.

A film rendezője a Szicíliai vérbosszú, Törvényen kívül, Nincs béke az olajfák alatt, stb. filmek nagyszerű szereplőjét, Raf Vallene-t is mindvégig érdekessé tudta tenni. Hiba nélküli Jacques Duby, a férj és Roland Le- safíre, a zsaroló alakítója is.

Okos Miklós

Perben egy határozattal

E sorok írója nem járatos a jog rejtelmeiben, a törvény számtalan paragrafusában. Csupán annyit és azt tanulta meg, hogy azokat a törvényeket, amelyek szerint élünk, dolgozunk, tervezzük a holnapot és, ha kell, ítéletet mondunk megbotlott embertársaink felett, a nép hozta saját érdekében: ezek a mi törvényeink. S még egyet: ezeket a törvényeket a legmélyebb emberség hatja át, s csak akkor törvényesek ezek a törvények, ha ez az emberség, a szocialista humánum fogalmazza meg az „indokolást”.

Mindezt azért kellett elmondanom, mert előttem fekszik egy „Határozat”, amely bevezetőiében rendeletekre, szabályokra, paragrafusokra hivatkozik, s e hivatkozás keretében antihumánus módon, embertelen módon járt el egy hattagú családdal szemben. S mível jómagam nemcsak hiszek, de feltétlenül bízom is népi államunk törvényeiben, csak egy megállapítás maradhat fenn: ezeket a törvényeket rosszul — még ha nem is rosszhiszeműen alkalmazta a Hatvani Városi Tanács Forgács Károly hatvani lakos ügyében.

A rosszhiszeműséget nem hiszem, pedig éppen a határozat indokolási részében találkoztam olyan kitétellel, amely pedig erre a megállapításra is okot adhatna. Ismerem azonban a városi tanács vezetőit s nem tételezem fel róluk, hogy egy lakásügy kapcsán készek egy ember, _ egy család erkölcsi egzisztenciájába tudatosan is belegázolni. Az indokolást valahogy inkább úgy veszem, mint a bizonytalanság érzésében megkeresett és megtalálni vélt szalmaszálat, amelybe jólesik belekapaszkodni, s amely a felületes olvasót a hitelesség látszatával ámíthatja el.

De a hosszas bevezető után talán térjünk a lényegre. A

lényeg pedig az, hogy a Hatvani Városi Tanács a helybeii tüdőbeteggondozó bővítése és átalakítása céljából határoza- tilag kilakoltatta Forgács Ká~ rolynét férjével, négy gyerekével az eddigi szolgálati lakásból. A határozat kelt 1961 márciusában, hivatkozása, hogy ez a lakás nem volt szolgálati lakás és Forgácsék kiutalás nélkül laknak ott, kelt ugyanakkor.

Azóta három hónap telt el, s az egyetlen szobában lakó Forgács család nem fellebbezett a határozat ellen, csak az indokolást sérelmezte Forgács Károly, a csányi tanács dolgozója. „Miután nem felebbe- zett, maga is tudja, hogy nincs igaza” — ez a véleménye a Hatvani Városi Tanács elnökének és a megyei tanács igazgatási osztályának is.

— Miért és kihez felebbez- hettem volna? — mondja Forgács Károly. S ha teljességgel nincs is igaza, ha bizalmatlansága csak emberileg érthető, valami igazsága van, mert a határozatot nem más, mint a megyei tanács igazgatási osztályának két vezetője fogalmazta meg — a Hatvani Városi Tanács helyiségében. S a fellebezésben a döntés a megyei tanács igazgatási osztályáé.

Ami a határozatot és indokolást illeti, itt is sántít a dolog. Forgácsék 1953-ban költöztek az intézmény, a tüdőbeteggondozó intézet vezetőjének papírja alapján a megüresedett szolgálati lakásba, lévén Forgácsné az intézmény asszisztense és gondnoka, miután előtte is lakott 1946-óta gondnok az asszisztens Forgácsék lakásában. A lakást tehát 1946-ban alakították át a volt pihenőből, Forgácsék tehát — törvényesen vagy törvénytelenül? — 1958 óta laktak hatodmagukkal a lakásban, ahonnan örömmel elmentek volna már csak a fertőzés veszélye s a kiskorú gyermekek miatt is.

A Hatvani Városi Tanács dicséretes szándékkal bővíteni akarta és akarja ezt az intézményt. Az érdekesség csa< az, hogy ennek kapcsán derítették fel mindazt a szabálytalanságot, amelyet a paragrafusokra hivatkozva, határozatba foglalva Forgácsék mellének szegeztek. S ha még csak ez lett volna! Idézzünk csak ebből a határozatból, amely egy kicsit a felelőtlenségek és az emberi sorsok feletti vállrándítás határozata is:

„1956. évben, az ellenforradalom idején a járási munkástanács újra megválasztotta pénzügyi osztályvezetőnek. (Mármint Forgácsot. A szerk.) Ebben a minőségben működött, amíg a rend helyreállt és az illetékes felettes szerv el nem távolította. Fenti okok miatt férjével együtt Forgács Károlynénak is érdekében állt Füzesabonyból minél előbb eltávozni, hogy magukat az el- lenforadalom alatt tanúsított cselekményei alól kivonják. Mint a fentiekből kitűnik, személyi összeköttetései révén, a lakásügyi jogszabályok rosszhiszemű kijátszásával kerültek Füzesabonyból Hatvanba, félrevezetve a hatóságokat és a munkaadóját egyaránt..

íme, van itt ellenforradalmi cselekmény, fondorlat, rosszhiszeműség, a törvények tudatos kijátszása, személyi összeköttetés és minden, hogy az indokolás valóban indokolás legyen, hogy politikailag is „alátámasztott” legyen. A baj csak az, hogy ebből aztán vajmi kevés az igaz. Forgács Károlyt valóban megválasztották az ellenforradalom idején a pénzügyi osztály vezetőjének és hogy ezt elfogadta — nos — nem dicsérendő érte. De Forgács Károly azon túl, hogy holmi iratokat átvett, s aztán otthon ülve mindvégig, a Kádár-kormány felhívásának megfelelően mindent _ ugyanúgy visszaadott és in-j

dúlt előbbi munkahelyére, Kazincbarcikára — egyáltalán nem „működött”. Semmit se működött. Ezt tudja a Füzesabonyi Járási Pártbizottság, tudnia kell a járási tanácsnak, s még a megyei tanácson is tudja néhány elvtárs ...

Csak a Hatvani Váro6i Tanács nem tudta, mert holmi fél füllel hallott rágalmakra adott, mert ezek a rágalmak rendkívül jól jöttek, hogy indokolást lehessen írni egy állítólag törvényes határozat alá egy állítólag törvénytelen lakáselfoglalás ügyében.

Azt már csak mellékesen, a logika miatt jegyzem meg, hogy Forgács Károly jelenleg is a tanács alkalmazottja, erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezik és teljességgel tanácstalan, hogy egyáltalában lesz- e vagy sem igazsága ebben az ügyben?

Előttem fekszik a határozat, amely ellen Forgács Károly nem fellebezett. Előttem fekszik a panaszos levele is, amelyet a párt Központi Bizottságának címzett, előttem fekszik a járási pártbizottság levele Füzesabonyból, amelyben az elvtársak igaz emberséggel válaszoltak levelére, s megjegyezték, hogyha éppen nem is dicséretre méltó tett volt elfogadni a munkástanács „kinevezését”, de nem volt ellenforradalmár. S mindezeken túl itt van előttem nem papíron egy hattagú család sorsa, akiket paragrafusokra hivatkozva, „megfelelő” indokolást találva, beraktak egyetlen szobába ...

Nem és nem értek a joghoz, azonban egyhez értek, amire korunk és rendszerünk megtanított, hogy ezek a törvények az emberekért vannak. A közösségért is, de az egyetlen emberért is. Hiszek a törvényben és ezért nem hiszek a Hatvani Városi Tanács határozatának.

Gyurkó Géza

Vasárnapi jegyzetek

OjjutcfiLő- palócok

Egy hete már, hogy kihunytak a lámpák fényei a pa- rádfürdői Károlyi-kastély előtt, s hazaautóztak a palócnap részvevői, de egy kép még mindig kísért, nem hagy nyugodni. Újra és újra visszatér, s felvillannak benne a gyermekkor élményei, a rémült futások, Wágner nagyságos úr só-serétes puskásai elől, a mezítlábat tépő tarló, az ebédhordás, a tűző naptól elbágyadt aratóknak. S mindez akkor villant fel, amikor az ünnepi menetben megpillantottam a régi palócsorsot megelevenítő család felvonulását. Nyűtt kalapban ballagott a családfő, mellette asszonya kapával, teherrel, ölén csecsemővel, s a mezítlábas gyerekek, akik igen kényelmetlenül érezték magukat ebben a szerepben, mert lábukat szúrta a kavics,' mivel nem szoktak mezítláb járkálni.

Szinte bántó volt akkor hallani a mögöttük vígan felkígyózó kurjantást, a víg menyecskék ajkáról, de aztán jólesett, hogy elterelte a gondolatot a múltról e dal, a mezítlábasok múltjáról, akikről így emlékezett meg a kor krónikása. „Menekül a szegénység a nyomor elől... Recskről már kint van a fele falu, most is 119-en váltottak útlevelet Kanadába... Bodonyból 85-en, Sírokból 77-en mentek ki ebben az évben (1906)...”

Menekült a pálócság. De mi elől menekült, családot, szülőt, gyereket gyámolító, kereső nélkül hagyva? Beniczky nagyságos úr elől, a nyomor elől, a tudatlanság, a sötétség elől? A keserű élet, a rozskenyér elől? Igen!

Most itt menetelnek vidáman, ajkukon nóta, lábuk a tüzes tánc ütemére moccan és mit törődnek most a fájó emlékekkel, apáik sanyarúságával, akik — mint a levéltári feljegyzés is tanúsítja —, „nem szoktak panaszkodni... hiszen a tehetősebbje reggelre szalonnát is ehet a rozskenyér és a hagyma mellé”.

Jogos tehát a vígasság. A palócok jókedvű leszármazottai: a szövetkezeti gazdák, bányászok, üvegfúvók, vasat formáló munkások és még sok új mesterség képviselői méltán jókedvűek ezen az ünnepen.

Feljogosítja őket a vidámságra, a szépülő, sietősen terjeszkedő palócfalvak, a televízió-antennák a háztetőn, motorok, és autók karavánja az új műutakon, most épülő üzemek a Mátra aljában, amelyek kenyeret, s jó megélhetést adnak, a biztatóan fejlődő közös gazdaságok, ahol a legutóbbi zárszámadáson 52 forintot is osztottak egy munkaegységre.

Táncra szólítja őket, hogy kultúrában, műveltségben is nagyokat lépett előre a pálócság, akik igazi színészeknek tapsolnak a művelődési házakban, ahol másfélszáz pedagógus neveli az új nemzedéket, hogy necsak találtassék írni, olvasni tudó, de minden ember hozzájusson a tudáshoz, műveltséghez.

Derítsen is kedvre mindenkit, hogy van hol és miből tanulni, hogy 18 ezer kötet könyv, iskolák, művelődési házak, esti tanfolyamok, félezer tudományos, politikai ismeretterjesztő előadás segítik az önművelést a palócvidéken.

Hogyne virágozna ki itt a jókedv, mikor az egymásra találó cimborák, ismerősök azzal a tudattal köszönthették egymást: végre eltaláltak a boldogulás útjára, hogy rá se ismerni már a palócvidékre. Íme, itt a találkozón is könyvsátor kínálta szellemi kincseit, a fénypontja pedig a népművészetét tolmácsoló, kulturális csoportok bemutatkozása volt.

A nagy parádé pedig, amelyen a palócvidék valameny- nyi községe részt vett, a mintegy másfél óra hosszáig tartó színes, jókedvű felvonulás, mennyivel masabb volt annál a bizonyos 1906-osnál, mikor ezernél is több palócvidéki munkanélküli menekült ki Amerikába, jobb megélhetést remélve.

Volt tehát mit ünnepelni. Ezt a változást meg kellett ünnepelni, s ezért nem tudták tartósan szomorítani az embereket a múlt idevetődő árnyai.

Kovács Endre