Népújság, 1961. május (12. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-28 / 124. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN

BALOGH BÉNI:

Vidróczki a tapsiban

Fél hat tájon jött a vőlegény násznépe. Marci, a vadonat új ruhás, szalagos botú vőfély szép vers kíséretében elbúcsúztatta Julit, alá már elhagyja víg leányéletét, s menyecskévé válik.

A hosszú búcsúztatás után — amelyet az édesanya s a leánypajtások hulló könnye kísért — megindult az összes násznép a hegy alatti, régi kis templomba.

Az öreg plébános úr, mikor meglátta Vid- róczkit, a leányos vőfély tisztében, úgy meglepődött, hogy kiejtette kezéből a feszületet. A mende-monda szerint ekkor Marci odalépett és a pap kezébe adta a keresztet.

Mindenki feszülten figyelt, s mondják, hogy többen nézték Marcit, mint az esketési szertartást.

... Nagy nótaszóval kísérték az újdonsült ifjú párt Mónosbélbe, a vőlegény es házhoz. Rögvest ropogós tánc kezdődött, amely egész a vacsoraidőig eltartott. A pompás étkek felszolgálásánál Marci is segédkezett, hiszen a menyasszony násznépének jó része már a vő- legényes házban folytatta a mulatóst.

— Kár azért a Marciért — sóhajtották a lányos édesanyák —, olyan helyre való gyerek, olyan jól is versel.

Éppen a töltött káposztánál tartottak, mikor a mulatozó sokadalomban kopott gúnyá- jú, juhászkalapos, puskás ember rontott be.

— Marci, menekülj! — lihegte. — Itt vannak a pandúrok. Vidróczki megillelődve, de

Micsoda pompás, micsoda szivárványos Volt a régi bükki lagzi! Szilvási nagyapám és kedves édesanyám sokat mesélt róla. Még a legszegényebbeknél is három napig tartott. Sokan megkoplalták, de azért csak kirukkoltak.

Vidróczki már négy órakor jetoppant a menyasszonyos lázhoz. No, persze nem jött olyan egyszerűen. Taligás koldusként vezette végig lovát a falun. A nép ügyet se vetett rá. A lakodalmas ház udvarára se akarták beengedni. De ő nem hagyta magát, áttörte a tébláboló népséget. Csak a Szálka-ház pitvarában dobta le magáról a foltos szűrt, meg a kenderszakállt.

— Ez meg Marci! — álmél- kodott a lakodalmas nép.

Mondanom sem kell, hogy nagy csődület támadt. Édesanyja sírva csókolgatta a kény- telenségből betyárrá vedlett fiát. A férfiak komoly megil- letődéssel fogtak vele kezet, a lányok kedves szavakkal szó- longatták.

— Itt é ma még baj lehet — vakarta fejét egy elhízott gazda.

— Ne féltse kiend Marcit — súgta vissza szomszédja, Holló Kari, dédesi juhász.

... Aztán kezdetét vette a lakodalom. Zengtek-pengtek a húrok, vigadott a hegyvidéki nép. Marci is vígan sürgette-forgatta Ju- likát, a szépséges menyasszonyt.

Nemcsak a paraszt-, hanem a juhászlag- zik is híresek voltak. Módos bacsók, vékony kommenciójú bojtárok ropták a sok-sok Bükk-vidéki táncot, amelyek, fájdalom, már szinte teljesen kivesztek.

Mondják, hogy Vidróczki Marci, a híres hegyi betyár is nagyon szerette a táncot. Száz esztendővel ezelőtt, 1857-ben még csak huszonkét esztendős volt, de híre már bejárta az egész Bükk-vidéket. Megtagadta a császári parancsot, nem ment idegenbe katonának, így hát bújdosóvá kellett lennie.

Előbb a Bükk-vidéki, majd a Mátra-vidé- ki szegénylegények vezére lett. Császári zsan- dárok, magyar pandúrok üldözték, de sem bitóra, sem hosszú börtönre nem tudták juttatni.

... Egyszer, úgy ősz táján, Marci egyik leányrokona, a karcsú Szálka Juli lakodalmára készültek. A juhászlány Bélapátfalván lakott, Marci szülőfaluja, Mónosbél mellett.

A nagyvőfély tisztét a híres betyárnak kellett volna betölteni. Igen ám, de Marci az erdőségek rejtett útjait járta. Nyilvánosan nemigen mutatkozott.

A lagzi hírére azonban azt üzente, hogy elvállalja a menyasszony nagyvőfélységét... Juliék, hitték is, nem is a dolgot.

Mily nagy volt azonban meglepetésük, mikor azt hallották, hogy a hivogatást is elvégezte. Igaz, hogy késő este ment mindenhová, de a szalagos vőfélybot, a rozmaringos kalap s a vőfélykendő se hiányzott róla.

Az egész vidék nagy izgalommal várta a történteket. Kíváncsi volt mindenki, ott lesz- e Vidróczki a lakodalomban?

Egyszer aztán elérkezett a juhászlagzi napja. Az apátfalvi Szálka-ház ünnepi köntösbe öltözött. Az udvaron fehérkötényes bacsók nagy vaskondérokban főzték a birkagulyást. Bőszoknyás bacsóasszonyok koppasz- tották a tyúkokat, sütötték a sok kemence márványkalácsot, a mákos-dióspatkókat, no meg a ropogós herőcét.

Déltájban nagy cincogtatás közepette megérkeztek a csernelyi cigányok.

— Dicsértessék az Urjézus — köszöntek nagy alázatosan és körülszaglászták a kon- dérokat.

— Hij, te Lojzi, micsuda illat — szimatolt Lajkó, a brácsás.

Duri Terka nene, a főgazdasszony hamarosan elhessegette onnan őket.

— No, odébb-odébb, vamyúcskáim, menjetek a pitvarba, ott várakozzatok.

A zenész urak, szájában ugyancsak összefolyt a nyál, de nem maradtak tovább, mert a főgazdasszonnyal ajánlatos jóba lenni.

— A kora délután folyamán megérkeztek a vendégek is. Bőgatyás parasztok, ködmönös juhászok, sárga kezű mészégetők töltötték meg a kis házat. Finom, foszlós kaláccsal, erős szilvóriummal kínálták őket.

A hátsó kis kamrában a nyoszolyólányok, meg a nyoszolyóasszonyok öltöztették a menyasszonyt. Marci édesanyja is ott szorgoskodott körülötte, hiszen ő is nyoszolyóasszony volt. A többiek vidámak, boldogok voltak, csupán az ő fehér arcát fátylazta a bánat. Fia miatt aggódott, alá még mindig nem érkezett meg, s ha megjön is csak a veszély leselkedik reá.

— Inkább ne gyönne — gondolta fájó szívvel. — Talán vesztére ér ide.

Pedig kár volt miatta emésztenie magát. Van annak magához való esze.

Marci miatt, különben is este hat órára tűzték ki az esketés idejét. Ügy gondolták, hogy akkorra már bátrabban jöhet.

Fölösleges óvatosság volt

PATAKY DEZSŐ:

QfLuxtcL

Mintha kezem anyám nevét leírja, úgy írom én nevedet e papírra’ szépen írom

betűt betű mellé terelve, amim van, azt belefonom nevedbe.

Életemet bízom Terád.

Mert bízom Benned már régen, ahogy a mahagóni fák bíznak a föld erejében.

Te — én vagyok S én — Te a pillanattal, mikor zuhantunk mélybe le s magasra szálltunk a nappal.

Ő, jól tudom:

kételkedsz, mint más ember s nap mint nap többet kívánsz féltéssel, szerelemmel.

Este fáradtan térsz meg két karomba s akkor a finom szó is úgy tűnik: nyers, goromba;

Jól tudom: mit végzel, nem könnyű munka, más-más terhet emeltünk mi magunkra, de elvégezzük rendre, ami a részünk ! sziklatörő pöröly

! a szívverésünk.

És senki sem tilthatja már,

! hogy mi ne legyünk egyek

választott gyermekei vagyunk

időnek — mindeneknek.

Szerelmed édes kényszer: hozzámköt, hozzámrendel s életünk úgy fonódik, mint nevem a neveddel.

; Neved mögött

; — e vers ne tűnjék soknak —

; vágyak kemény, tömött

; hadai sorakoznak.

: Almok, tervek,

■ terjengő birodalmak,

érzés, erő — ami belőlünk sarjad; minden — amit az ember

> mindig álmodni sem mer —

> egybefonódik a Te

> egyszerű neveddel.

> Mintha kezem

anyám nevét leírja .......

> úgy rovom én nevedet

> e papírra,

j hogy fényesen

s hogy mindig együtt lássam t neved nevemmel

? borúban, ragyogásban.

i Mitse érnék én nélküled

i (ha mást írnék — hazudnék!)

< Elhagyni Téged nem lehet,

< mert biztos

i élni se tudnék...

FARKAS ANDRÄS

Szemed előtt lebeg az orgona

Szemed előtt lebeg az orgona,

A szélben sugdos szárma-levele,

Nem is tudod, hogy és mit tégy vele? öleld, s anyádnak büszkén szórd oda!

Mint a szeretet nyíló sóhaja,

Olyan szelíd a sok kis kék kehely,

S mind szinte ugrál és énekre kel A húzó szélben, mert viszed haza.

Megállsz zavartan, kinn a küszöbön, Anyádat nézed és a szirmokat: ö csak őszült fejével bólogat,

Szemével súgja vissza: köszönöm. Végigsimítja meghajtott fejed,

És ujjai közt áldó fény lebeg.

FORGÁCS KAROLY:

Falusi utcák

Az úton sár, a kerítésben virág: Keserű-édes, felemás e világ!

A házak előtt kis virágos kertben Fehér bokorral piros guggol szemben;

A bozontos fejű pünkösdi rózsák Vörös szirmokkal maguk körülszórják;

A jázminágak kapura hajolva Illatoznak. Az illat mintha folyna;

Akácok lombja ing a lengő szélben, Mintha havazna: szirmuk hull fehéren;

A bodzabokrok napernyőket tartva Árnyat vetnek a vizes árokpartra;

Jegenyenyár levelei remegve,

Csillogva tükröznek be a szemembe,

S figyelik végig a kanyargó utcát.

Én is nézem: a múlt hogy alakul át

Jelenné. Zsupos kis viskók helyére Villák épülnek. Kő a kerítése

Egyiknek, másik vas kapuja ég a Míniumtól. És vályog helyett tégla

A fal. S fölötte palatető kéklik.

A járda helyét ketten épp most mérik.

A kéményeken nincs már gólyafészek: Televíziós antennák a díszek.

Derűs sóhajtás szakad ki belőlem:

Szépen ring a bölcső a temetőben!

Még ágon zizeg a tavalyi levél:

Mellette az új már harsány-zölden él,

Az időből minél öbb év folyik el,

A falu annál ifjabban énekel,

Csak én szürkülnék nyárról nyárra jobban Ha nem ülnék mint csónakban: a korban.

S ha gyarapszunk is évben falu és én:

Víg tort ülünk a tegnap temetésén!

nem megijedve fogadta a hírhozó betyár jelentését.

E pillanatban puskák ropogása hallatszott a kert felől. A pandúrok körülfogták a mó- nosbéli juhászházat.

A lakodalmas nép kővédermedten nézte Marcit, hogy mit teszen most? ö azonban hideg nyugalommal tette le kezéből a töltött káposztás tálat, az asztal közepére.

— Mindenki maradjon a helyén — kiáltotta el magát, majd vőfélyi botjával leütötte a lámpát.

A koromsötétben sikoltozás, visítás támadt, a férfiak dühösen káromkodtak.

— Jaj, véged van, drága gyermekem — jajveszékelt Vidróczki háta mögött az édesanyja.

— Csendbe legyék — förmedt rá halk hangon Marci. — Inkább adja ide a gúnyáját.

A meglepődött öregasszony szélsebesen bújt ki temérdek szoknyájából. (De azért még sok maradt rajta, a barkók sokat viselnek.)

Marci pedig egy-kettőre átöltözött beléje.

— A kendőt is — suttogta.

Édesanyja azt is azonnal odaadta.

Ekkorra a pandúrok nagy csörtetéssel a

pitvarba értek.

— Világosságot — kiabálta az őrmester.

De a felszólításra nem gyújtott senki lámpát.

Erre a nyalka őrmester a padlásba lőtt.

Most lett aztán igazán visítozás! Az asz- szonynép az ajtó felé rohant. Gyűrték, taposták egymást, sőt még néhány pandúrt is magukkal sodortak.

— Szétlövöm kendteket! — ordított újra az őrmester, majd ismét a padlásba lőtt.

A futó lakodalmas nép erre aztán megtorpant.

— Azonnal gyújtsanak lámpát — kiabálták a pandúrok egyre élesebben.

— Ejnye, pandúrok — dörmögte a beállott nagy csendben — a vőlegény apja, Duri Mátyás juhász. — Mire való így megrémíteni a népet?

— Vidróczkit keressük! — követelőzött a pandúrőrmester.

— Nincs itt Vidróczki, itt csak lakodalom van! — szólt ismét erélyesen a bacsó, majd hosszas huzavona után meggyújtotta a lámpát. (Közben azért szorongó lélekkel gondolt arra, mi lesz, ha itt találják a betyárt, ő is bajba kerül... De talán csak lesz annyira ügyes Marci!)

A hirtelen beállott csendben a oandúrok, a nagyszobába terelték a népet, hogy kikutassák köztük Vidróczkit. E célból mindenkinek el kellett előttük mennie, miközben ők szúrós szemekkel vizsgálták, ki is a híres betyár.

Bárhogy figyelték, szimatoltak is, Vidróczkit sehol sem látták. Mérgesen szaladlak föl a padlásra, bújtak be a pincébe, de ott se volt.

— Biztosan megszökött! — lihegte az őrmester. Majd a ház gazdájához fordult: ide figyeljen, kend, ha megtudjuk, hogy még egyszer Vidróczkit befogadja, magát zárjuk be helyette.

A vén bacsó csak vállát vonogatta s magában a pokolba kívánta őfelsége pandúrjait.

Nem is maradtak már azok sokáig. Szégyenükben köszönés nélkül vették vállukra puskáikat, majd villogó szemekkel távoztak.

A pandúrok távozása után a megijedt nép kezdett magához térni. Itt is, ott is nevetés, kacarászás hallatszott. Bizony volt mit nézni! Az egész ház feldúlt csatatérhez hasonlított. Feldöntött tányérok, tört poharak, felborított asztalok jelezték a nagy felfordulást.

Végre előkerültek a muzsikus cigányok is!

Mindenik olyan fekete volt, mint a sötét éjszaka, csupa egyadta korom.

— Jáj, Szűzanyám, tisztára megfulladok, ha még sokáig tartott vóna — köpködött Lojzi, a brácsás.

A bátor hegedűsök ugyanis a nagyöblű búboskemencében találtak menedéket a pandúrgolyók elől.

Hát egyéb se kellett a lagzis népnek!... Mikor meglátták őket, majdnem megfulladtak a sok nevetéstől!

És mikor ennek is vége lett, megszólal az egyik sarokban egy öregasszony:

— No, most mulassunk tovább! — majd ledobta fejkendőjét és a lakodalmasok meglepetésére vetkőzni kezdett.

Ijedt csodálkozás hangja hullámzott végig a vendégseregen. Két asszony már indult is, hogy lefogja a megbolondult fehércseléd kezét, amikor az utolsó szoknya alól előbújt, teljes vőfélyi díszében Vidróczki alakja.

— Nézd, a Marci! — morajlott fel a lagzis nép.

Vidróczki azonban csendre intette őket, majd a cigányoknak szólt:

— Azt húzzátok, hogy: „Juhász vagyok, mint akárki!”

A csernelyi cigányok rázendítettek a régi juhásznótára. Döngött, dübörgött s szoba földje, a táncosok vidám lábai alatt és Vidróczki vígan, szabadon mulatott, kivilágos ki- virradtig, a Szálka Juli szivárványos lakodalmán.