Népújság, 1961. március (12. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-05 / 55. szám
1961. március 5., vasárnap HEPOJSÍO S Maradtunk alázatos szolgái: Oravecz István, Jőzsa Imre, Fekete Mihály herédi lakosok Ezer liter csevice naponként Párádon, Recsken és a környéken mindenütt csevicének hívják. Akik Pesten, Szegeden, Pécsen, vagy külföldön isz- szák, parádi víznek ismerik a híres, kénes, természetes szénsavas, alkalikus üdítő gyógyvizet. Érdekes formájú, hangulatos kis épületben gépek segítségével fürge kezű asszonyok egy- és félliteres üvegekbe töltik a pezsgő, különös illatú vizet. ízléses címke hirdeti, hogy a parádi gyógyvíz idült gyomor- és bélhurutok, gyomorsav és különböző hurutok természetes gyógyszere. Bélapátfalván nem merték, vagy nem akarták megmondani az igazságot? 5 Kelteztetett a kérvény. < ) 1936 augusztusában. I Címeztetett: a Kegyelmes ? Ürnak! i Tartalmazta: 72 földnél- j küli, mezőgazdasági nap- 5 számos „rendíthetetlen bi- > zalommal és reménnyel” 1 előterjesztett kérelmét — < ■j munkáért, a kenyér bizto- 1 £ sításáért. J 1 Elintéztetett — soha. ] Hol vannak ma ezek a földnélküli napszámosok? Fekete Mihály meghalt, Oravecz István nagybeteg, a kórházi ágyat nyomja, de Józsa Imrét megtaláltuk. Ma is Heréden lakik. Kis háza körül mindig akad tennivaló. Most a kert kerítésével bajlódik, mert ha kel a zöldség, bizony kárt tesz benne az aprójószág. — Beszélgethetünk itt is — nyomja meg a szót Józsa Imre, aztán, miközben lányával együtt nekifog a kerítésdrót egyenesítésének, lassan elered a szava. — Emlékszem én arra a kérvényre, Oravecz István csinálta, mink meg aláírtuk. Hogyne írtuk volna alá, mikor más mód már nem nagyon volt arra, hogy a télirevalót biztosítsuk! Még egyet húz a dróton, aztán egyet gondol, int, bemegyünk a nagyon tiszta, meleg konyhába, s csendes füstölés mellett teregetjük a múlt lapjait. — Az úgy volt, hogy egy esztendő kivételével én mindig a Varsányi gazdaságban arattam. Ez az egy esztendő is azért maradt ki, mert én is szót emeltem, hogy az aratógazda maga vitte be a koszorút az urasághoz. Ezért aztán nem szerződtettek a következő aratásra. Mert akkortájt aratáskor, amikor az emberek a termés betakarítása után bevitték a koszorút, a báró adott a népnek koszorúpénzt. Ezt szét kellett osztani. Ekkor meg maga a gazda vitte be, gondolva, hogy ügyesen megcsal bennünket. Kapott is 200 pengőt, nekünk meg csak’ százat vallott be. De volt köztünk néhány, aki már akkor se a zsebében hordta az eszét és csendőrkézre adtuk az aratógazdát. Mi lett a haszon? Az, hogy az urak kimentették az aratógazdát, mi meg jó néhá- nyan nem kaptunk munkát. Kicsit összebogozódott az emlékek fonala, de aztán újra megnyílt az emlékezés. A presszó meghitt sarkában ketten ülnek, mert a meghitt sarkok arra valók, hogy ketten üljenek ott. Talán az adja a meghittségét, talán ha egyedül telepedne oda valaki, nem is lenne meghitt, vará- zsos, intim. Illetőleg azt is el tudom képzelni, hogy ketten üljenek oda, s ennek ellenére az intimitásnak, a kedves. rejtett bájnak még szele sem érné az embert: Nyilvánvaló, hogy a titok nem is egyszerűen a páros számban, mint inkább a párok különneműségében rejlik. A lány fiatal, bájos, hosszú hajú, álmodozó szemű, harmatos ibolya, akire ha férfi tekint, korra való tekintet nélkül titkon felsóhajt, s e sóhajban tökéletes arányú az irigység mennyisége házassága eltöltött éveinek számával, nem mentes a rezignációtöl és az önvigasztól sem, mondván: szép, szép, de biztos buta. Mert az ember szereti vigasztalni saját magát, gyógyítani irigységét, — Lehettem volna én is aratógazda, de én nem tudtam volna nyúzni a magamfajtát, így maradtam zsellér. Nehéz sor volt aratónak lenni! Már a télen leszerződtettek engem is, ami azzal járt, hogy köteles voltam a tavaszi munkákhoz leszerződtetni egy napszámost. Hát... a feleségem ment. Ha meg nem mehetett, engem hajtottak. A kenyérhez hozzátartozott a répaásás is. Aratáskor két mázsa búzát óvadéknak kellett beadni az urasághoz, s ha kiástuk a 3—4 hold répát, akkor visszakaptuk. Ha nem, mással ásatták ki, de a mi búzánkon. Józsa Imre igencsak belefeledkezett a múltba. Arcán újra megjelentek az akkori felhők. Már nem is figyelt rám, szinte csak magának beszélt, magának mormolta a rég temetett, de soha nem felejtett keserves éveket. — Többnyire itthon lődörögtünk. Hol is lett volna ennyiünknek munka? Hisz annyian voltunk földnélküliek, mint égen a csillag! Akiket felvettek munkára, azokat kettő helyett hajszolták. Nem volt munkaelosztás, csak úr, akinek a pénz kellett, meg summás, akiről tán azt sem tudta a báró, hogy ember-e, vagy nem? Hej! Pedig... de mentünk volna! Még 80 filléres napszámbérért is! Nem kellettünk. Senkit sem érdekelt a rongyos térdünk, éhező gyermekeink, keserves életünk. Sötét, áradó tenger ez az 1936-os parasztsors. Partok közé szorítva is egyre háborog, hullámokat ver, s a jelen gránitfalaihoz zúgó loccsanással, csapódik még mindig. Pedig a jelen Józsa Imre házában is mást mutat. Ahogyan halad az évek sorolásával, ahogyan elmondja, mint változott élete a szilveszterek fordulásával, úgy derül az arca. — Tizenöt éve dolgozom már a Selypi Cukorgyárban. Segédmunkás vagyok, az igaz, de megbecsülnek. Én is becsülettel végzem a dolgom. Megvan havonta a biztos 1200 —1300 forintom. Van sztahanovista oklevelem, tízéves év1961 eleje óta Angliában 40 éven felüli lakosok is jelentkezhetnek a gyermekbénulás elleni Salk-védőoltásra. A gyerekek és fiatalkorúak zöme már megkapta a második Salk- oltást, 1960 októberéig Angliáfordulómon még érmet is kaptam. Ha jól összeszámoljuk, 60 felé ballagok, mégis megvan a biztos kenyerem, megbecsülésem — elégedett vagyok. Huszonkét esztendős asszonylánya némán hallgatja az apját. Kezében meg-megáll a horgolótű, úgy ízlelgeti a hallomásból ismert időket. Józsa Imre komótosan elnyomja a cigarettacsutkát, aztán tovább mondja. — Az asszony is megtette a magáét, 160 munkaegysége volt a tsz-ben. Csend telepszik közénk. Már éppen indulok, tudom, sok munkája van még a házigazdának, s hamar leáldozik a nap, jól be kell fogni a tennivalót a kurta délutánba. — Ne siessen már no! Még valami kikívánkozik belőlem! Sokat beszélgetünk arról, hogy az öregek nagyon is megbecsülik ezt a mai világot, mert élték a régit. De a fiatalok? Okulnak-e a maiak a mi hajdani nyomorúságunkon? Ér- zik-e, hogy nekik kell megvalósítani mindent, amit elképzeltek az Oravecz Istvánék, Fekete Mihályék, meg a többiek? És ha olvasnak, hallanak a régi világról, gondolják meg, hogy nekik is vannak kötelességeik! — Mire érti, Józsa bácsi? — kérdem. — Értem, amire értem, a tiszteletadásra, a munka megbecsülésére, meg mindenre, ami hozzátartozik az új élethez! Leverdesi a cigarettahamu pernyéjét munkaruhájáról, feláll, mintegy jelezve a „kihallgatás” végét. Keményen kezet szorít velem, biccent még egyet a sapkáján, ahogy behúzom magam után a kaput, s aztán odaszól a feleségének: — Jó nagyot kanyarodott az a kérvény, míg újra eljutott hozzám! Fogjad no, siessünk, mert ránk esteledik. És a fejsze keményen csattan, amint beveri a földbe az új kerítéskarót. A magáét csinálja...! Cs. Adám Éva ban a gyermekek és a 18 évnél nem idősebb fiatalok több mint 75 százaléka, Skóciában az 1943 óta született gyermekek és fiatalok 82 százaléka kapott már legalább két Salk- oltást. Traktor a szőlőben Az Atkári Gépállomás, amellett, hogy elvégzi a környékbeli termelőszövetkezetek különböző mezőgazdasági, gépi munkáit, a magyar mezőgazdasági gépipar gépújdonságait is kipróbálja. Az itt folyó kísérletek alapján alakítanak aztán a traktorokon, munkagépeken, mielőtt megkezdenék azok sorozatgyártását. Az elmúlt őszön sikerrel próbálták ki a szőlőművelők az úgynevezett hidastraktort. Az egyik gép 110—120 centiméteres sortávolságé szőlőben, a másik még szélesebb közökben tud dolgozni. A szőlő fedésénél jól beváltak a gépek, amelyeket már nagyon várinak a szőlőművelő termelőszövetkezetek. A gépállomás most a nyitásnál és a permetezésnél folytatja tovább a kísérleteket a szőlőművelő hidastraktorral. Illatosítsák az Orly-i repülőteret Orlyban kísérleteket végeznek, hogy „illatosítsák” a repülőtér levegőjét. Erre a furcsa eljárásra azért van szükség, mivel a repülőtérről induló sugárhajtású gépek igen erős parafinszágot tejesztenek. A repülőtéren különleges tartályokból erős nyomással fecskendezik a levegőbe az illatszert. AZ ELMÚLT NAPOKBAN történt. Az Építő-, Fa- és Építőanyagipari Dolgozók Szakszervezetének kibővített választmányi ülésén szót kért Ipacs Mihály, a Bélapátfalvi Cementgyár munkása. Felháborodott, kemény szavakkal elmondta, hogy á kőbányai szállítóbrigád a szocialista brigád címért küzdött. Dolgoztak keményen és becsülettel. Már szeptember 30-án letelt a hat hónap, de nem törődik velük senki, nem értesítették őket, hogy milyen eredménnyel zárult a verseny. Elismerte, hogy egyik-rhásik ember hibázott Ezt is, azt is mondanak az emberek. De hát szóra sem érdemesítik őket? A vezetők nem merik, vagy nem akarják megmondani az igazságot? A nyilvánosan elhangzott panasz és vád kusza szálait, az igazságot kerestem Bélapátfalván. Barta Károly személyzeti előadó emlékezett azokra a hibákra, amit Ipacs Mihály említett. — A versenyértékelésekkel Felföldi József, a munkaügyi osztály vezetője foglalkozik. Azonnal hozza az iratokat. A politikai oktatást én tartottam. A kőbányai szállítóbrigád azon rendszeresen részt vett — mondja Barta elvtárs. A munkaügyi osztály vezetője csak a klinkerégető, a szénoldali karbantartó és a cementőrlő brigád versenyértékelési jegyzőkönyvét tudja előadni. — A kőbányai szállítóbrigádot nem is értékeltük. A művezetőjük csinált egy jelentést, de azt elkérte tőlem Mező k. Antal, a szakszervezeti bizottság termelési felelőse — tájékoztat a munkaügyi osztály vezetője. A VERSENYVALLALAS időszakában a brigád termelési tervét 101,7 százalékra teljesítette. Mi adott rá okot, hogy a szállítóbrigád nem nyerte el a kitüntető címet? Mivel magyarázható, hogy a kizáró okokat nem mondták meg a munkásoknak? Iparkodtak az emberek, különösen eleinte. Ismerték egymást, az elmúlt időszak összekovácsolta őket. Segítették, biztatták egymást. Volt olyan műszak, hogy 650 csille követ is leadtak. Május 24-én, hajnalban történt a baj. Lukács Pál dömpere nekiütődött egy szikladarabnak. Hogyan történt, mi okozta a karambolt, azt teljes bizonyossággal nehéz lenne megállapítani. Tény, hogy a dömper megrongálódott. Lukács Pált 216 forint kártérítésre ítélték és két hónapra eltiltották a vezetéstől. Mi lesz a vállalással, a szocialista brigád .címmel és az 5000 forinttal, mert az igazgató ennyi jutalmat tűzött ki, hü teljesítik a vállalást. Fejből emlékeztek rá mindnyájan, hogy a második pont így szól: „A brigád tagjainak hibájából kötélpályái üzemzavar, exkavátor- és dömperrongálás, géptörések nem fordulnak elő.” Az írás világosan beszél. Ezt érezték az emberek. De azért az egy „véletlen” balesetért mindnyájan felelnek? Kérdezgették a brigádvezetőt, aki egyben művezetőjük is volt. Telefonon felhívták Vitányi Imrét, a szak- szervezet titkárát. Azt a választ kapták, hogy dolgozzanak tovább szorgalmasan, folytassák a versenyt, végérvényesen majd a kiértékelésnél döntenek. MI TAGADÄS, a karambol után csökkent a munkakedv. De más baj is történt. Augusztus 15-én Baranyi Ignác kimaradt a munkából. Kerékgyártó Sándor meg ivott. Hajlott ugyan a jó szóra, társai azt mondják, hogy munkahelyén nem volt részeg, de a nap másik 16 órájában történt egy és más, ami nem egyeztethető össze a szocialista emberrel szemben támasztott magasabb követelményekkel. — A legnagyobb baj az volt, hogy szeptember elsejétől nem volt nekünk gazdánk. Ambrus József művezetőt, aki a brigád vezetője volt, iskolára küldték. Csak mostanában jött haza. Akit ide tettek, beteg lett. A központi irodáról jött helyettes, de nem úgy ment a dolog, mint ahogy kellett volna — mondogatják az emberek. — De mégis, a vezetők segítették magukat. Talán kijöttek ide és tanácsokat adtak, hogyan—mint lehetne teljesíteni a vállalás pontjait. Bizonyára menet közben felhívták a figyelmüket, hogy miben észlelhető lemaradás — tudakolom Bartók Gyulától, a bizalmitól* Ipacs Mihálytól, a vibrátorkezelőtől, meg a brigádvezetőtől. — Nem volt itt senki. Nem mondta bizony senki, hogy miként kellene jobban csinálni. A magunk erejéből vittük eny- nyire is. Kemény bírálatként koppan- nak a szavak. Elismétlem azokat a szakszervezet titkárának — az igazgató beteg, vele nem beszélhettem. A szakszervezet gondoskodott a politikai és a szakmai képzés előadóiról, de azután magukra hagyta az embereket* és a műszaki-gazdasági vezetők sem támogatták a szocialista brigád címért küzdő kőbányászok munkáját. A 23 munkás közül egyik-másik hibát követett el. Nem egyformák az emberek. Tanítani, nevelni és bátorítani kell őket. Idejében rá kell mutatni a hibákra és főleg azok leküzdésére van szükség. Ügy véljük, ez a vezetőknek mindenkor kötelessége. A szak- szervezeti bizottság belátta, hogy többet kellett volna tenni a brigád munkájának előmozdítására és a többi vezetők sem hivatkozhatnak arra, hogy nem értek rá, nem futotta az időből. Ha jól dolgozik a brigád, ha a munkafegyelemmel maguk a dolgozók törődnek és egymásra ügyelnek, azzal a vezetők gondjait csökkentik. Ha az egyik műszak munkásai fegyelmezetten, jól dolgoznak, húzóerőként hatnak a többiekre is. De LEHET-E MENTSÉG és magyarázat arra, hogy a vezetők elmulasztották a verseny értékelését? Ügy véljük, nem. Nyíltan és őszintén meg kellett volna mondani a brigádnak — mind a 23 embernek —, hogy három esetben nem tartották be a vállalást. Ezért most nem nyerhették el a szocialista brigád címet. Elvtelen engedményt, megalkuvást nem vártak a kőbányában. De őszint« szót — azt igen. Dr. Fazekas László Az apa és leánya amely méltatlan tulajdonság. A férfi sem •nem fiatal, sem nem bájos és sem nem hosszú hajú. De hát egy apa, akinek ekkora lánya van, félig kopaszon is elfogad- tatik saját neme előtt, már csak a lánya miatt is. A másik nembéliek legfeljebb tudomásul Veszik, hogy fiatalos eleganciával öltözik, hogy fazonzsebkendője hetyke magabiztossággal kukucskál ki zsebéből és hogy bár nem éppen mai gyerek, de fiatalos tartású és nyilván szellemes ember, mert lám, még a saját lányát is megnevetteti, és gesztusai energikusak, könnyedek, igazán férfiasak. Az intim sarok tehát máris veszít a varázsából, mert ugyan a nemek különbözőek, de név-, sőt vérazonosság állván fenn, majdhogynem érdektelenné válik az ügy. Üldögélek magam is, fáradt unalommal kavargatom a kávét, amelynek egyetlen varázsa van, hogy ülni lehet mellette és nem gondolni semmire, ami gondolkodni való, s magam is apa lévén, bár még — ha igaz! — a fiatalabb korosztályból való, akaratlanul is előreszaladok elmém időgépén. Igen, van ebben valami megkapó, megható és valóban újszerű, hogy apák ilyen büszkén és ilyen felnőttnek tekintve lányukat, eljárogatnak nővé érett egykori gyermekükkel. Talán egy kis hivalkodás is van benne: lám, ilyen lányom van, akit így tudok öltöztetni, aki szép és elegáns, sőt hóditó. Hiába, az én lányom. Sőt, az is lehet, hogy ott legbelül, kimondatlanul ott ungorkodik a kaján gondolat: azt hiszik, hogy én udvarolok neki. És miért is ne hinnék? Igaz, nagy már a lány, egy-két év és nagypapa is lehetek, s mégis azt hihetik az emberek, hogy ... No, igen, a fiatalság nem az évek számától, hanem a tartástól, kedélytől, egészségtől, azazhogy magától a férfiasság varázsától függ. Igen, igen. Telnek az évek, gyorsan, pergőn és észre sem veszem, én is így ülök majd a lányommal, ha talán nem is kopaszodva — bár mit lehet tudni — de fazonzsebkendővel, széles gesztusokkal, s egy kicsit engem is irigyelnek, engem is gyanúsítanak és egy kicsit féltékeny is leszek, a saját lányomra, ha fiatal fiúkra veti viszont a szemét. Féltékeny, mert mást is szeretni fog már, máshoz viszi el gondolatait, szívét, s hiába másfajta szeretet az, mégis egy kicsit az enyémből lopják el, az én jussomat csonkítja meg valaki, ma még ismeretlen, mint ahogy én tettem ezt, mit sejn törődve az öregekkel, még annak idején. A lány most elneveti magát, csengőn, gyön- gyözön és kihívón, megrázza fejét, hogy haja hullámokat vet, mint szélben az érett kalászok tengere. A férfi, az apa, önkéntelen mozdulattal végigsimítja fejének tarlóját, ahol már — hiába — a nagy aratás elvégeztetett, aztán megint mond valamit — újabb nevetés ... Fizetnek, felállnak és indulnak hazafelé. Az apa belekarol a lányába, termetre körülbelül egyformák, mint a fiatal, sudár nyárfa, a még merész tartású, de már görcsös, öregedő tölgy mellett. Ez lesz az én sorsom is, na! — állapítom meg magamban, s kicsit megrettenve a közelgő öregségtől, bánatosan koccantom vissza az üres poharat az asztalra. Apa és leánya! Később tudtam meg, hogy a leánynak más az apja, s az apának más a leánya. Különben minden stimmel. Alig várom, hogy ötven éves legyek és kopaszodjam már. (gyurká) Salk-oltás 40 éven felüli angolok részére
