Népújság, 1961. március (12. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-29 / 75. szám
1981. március 33., szérű. NÉPEJSAG a Ke««telek, mert becsüllek ’A LEGUTÓBBI szülői értekezleten az egyik szülő kérdéssel fordult hozzám: — Mondja már. kedves tanár elvtárs, mit jelent a falon az a felírás? — S a tanári katedra felett lógó üvegtáblára mutatott, amelyen ez a félirat olvasható: — „Követelek, mert becsüllek.’ — örültem a kérdésnek, mert ezzel alkalmat adott arra, hogyha röviden is, de ismertessem az összegyűlt szülőkkel nevelési munkánk alapelvét, amelyet Makarenkótól tanultam. Mit is jelent ez a mondat? Talán próbáljuk meg a gyakorlat tükrében megvilágítani nevelői munkánk legfontosabb alapelvét, ami — szerintem mind az iskolai, mind a családi nevelést — át kell, hogy hassa. A felszabadulás után széles körökben ismert volt Maka- renkó neve, munkássága. Olvastuk, sőt tanulmányoztuk műveit, konzultációkat tartottunk belőlük, csak éppén, nem valósítottuk meg, mert nem állt módunkban. Szinte csak most, e tanév elején hangzottak el a Művelődésügyi Minisztérium részéről, amelyeknek mi nagyon örültünk, és amelyekről úgy látjuk, hogy végre módot nyújtanak a ma- karenkói elvek teljes gyakorlati megvalósításának. Az egyik ilyen — eddig szokatlan hangú — hivatalos Irat a művelődésügyi minisztérium tanévnyitó rendelete. IGEN, VÉGRE elérkeztünk odáig, hogy a gyermeket nem kell semmi egyébnek tekinteni, csak annak ami: gyermeknek. A gyermek legyen gyermek, a maga életkori sajátosságaival, amiket figyelembe véve, úgy irányítjuk a fejlődését, hopr az helyes irányban történjék. Nos, éppen az életkori sajátságok figyelembevételéből ered a fentebb említett elv. A gyermekben benne van a cselekvőkészség, a tevékenység vágya, az új iránti fogékonyság, érdeklődés a világ, a természet dolgai, jelenségei iránt. Ezt az érdeklődést, fogékonyságot használjuk fel akkor, amikor vele akár otthon, akár az iskolában foglalkozunk, amikor tanítjuk, neveljük. Mivel életkori sajátságainál fogva alkalmas arra, hogy bizonyos munkát végezzen, sőt az egészséges fejlődésű gyermek meg is követeli, hogy munkát végeztessenek vele, nekünk, felnőttelcnek az a kötelességünk, hogy a gyermekkel veleszületett ilyen irányú hajlamokat továbbfejlesszük, megalapozott, a gyermek teherbíró képességéhez mért követelményeket állítsunk eléje. Az a tény, hogy én követelményeket állítok a gyermek elé, egyben annak is a bizonyítéka, hogy nem közömbös a számomra az illető gyermek. Az, aki iránt semmi felelősséget, tiszteletet, megbecsülést nem érzek, az közömbös a számomra, attól nem követelek semmit, hagyom a maga utján. Persze, a valóságban a pedagógus a tanítványai közt ilyent nem ismer. Valamennyi gyermekért, akit a gondjaira bíztak, felelős. MILYEN HATÁSSAL van a gyermekre ez az elv? Ott látják ők is a falon, maguk előtt, és elgondolkoznak rajta. Van mái fogalmuk airól, mit jélént a megbecsülés? Feltétlenül van. Figyeljük csak meg, ha egy gyérmek olyan feladatot kap, amelynek megoldása — ő maga is úgy érzi — komoly erőfeszítést igényel, mennyire büszké fá. Figyeljük meg a gyermeket, ha otthőn a szülő, mint egyenrangú társat megbízza egy-égy házkötíili munkával. Mint szülő és miftt pedagógus, egyaránt sók példát tudnék ennek bizonyítására felhozni. De sajnos az ellenkezőjére is. Sokszor a szülők félremagyarázzák a gyermek iránti szeretetek Féltik még attól is, ami a hasznára válna. így, nem ritkán kiveszik kezéből azt a szerszámot, eszközt, amivel szívesen és baleset nélkül eldolgozgatna. A munkát még játéknak fogja fél, de ha mi unos-untalan azt fújjuk néki, hogy ez még ném neked való, ez még nehéz neked, ráérsz majd akkor is dolgozni, ha felnősz, — végül a gyermekből kiölik a vele született természetes tevékenységet, s ha felnő, sem lesz szorgalmas, dolgos ember. Máskor a szülő tü- rélmetlensége tiltja el a munkától. „Ném értész te még ehhez, kicsi vagy még te ehhez” tiltással veszik ki kézéből a seprűt, a p©rtörlő rongyót, s azzal a gondolattal végzik inkább maguk el a munkát, hogyha a gyermekre bízzák, úgyis utána kell csinálni, tehát dupla munkát végéznék. Pedig ha türelmesén elmagyarázzák ez egyés téuhkafO- gásokat, a póntos munka követelményéit, hamarosan belejön a gyermek a tennivaló elvégzésébe, és igén . komóly segítséget adhat a szülőnek. És itt kapcsolódik a gyermek munkája eddigi mondanivalómhoz. Az így nevélt gyermek számára a munka életszükséglet lész, csak akkor érzi jól magát, ha tevékenykedhet, és az ilyen módon szerzett dicséret, elismerés a lehető legnagyobb ajándék számára. Büszke arra, hogy bíznak benne, megbecsülik a munkáját, és nincs az ilyen gyermek számára nagyobb büntetés, mintha eltiltjuk — legalábbis átmenetileg — a munkától. Fáj, ha elveszti a bizah'nat, vagy legalábbis úgy érzi, hogy megrendült a felnőttek iránta tanúsított bizalma. „követelek, mert becsülték!” — ez a j élszó, vagy alapelv, ha áthatja a családi és iskolai nevelést, gyermekeinkből becsületes, dolgozó emberekét tudunk nevelni, akik mindig pontosan végzik el feladataikat. HA NINCS MEG a gyermek iránti megbecsülés, ha úgy érzi a gyermek, hogy nem bíznak benne, tehát ném törődnek véle, maga is a passzív rezisztenciába húzódik, — szerencsétlen lesz egész életére. Tekintsük tehát gyermekeinket gyermeknek, akiben minden körülményék között megbízhatunk, hiszen mi arra neveltük, hógy megbízható legyen. És e cél elérésé érdekében már kóra ifjúságától kezdve ólyatt követelményekét állítottunk eléjük, amikkel meg tud birkózni, amelyeket megoldva, magát igen hasznos embernek érzi, és még nagyobb tettekre is erőt érez magában, Halasy László A dormándi Vörös Hajnal Tsz udvarán találkoztam először idős Halkó Istvánnal. A járás vezetői, de a szövetkezet egyszerű tagjai is azt mondták, hogy szorgalom, munka- szeretet és becsületesség dolgában nem találni párját az öreg Halkónak. A vele való beszélgetés még inkább meggyőzött a szavak igazáról, s még inkább megértettem, hogy Halkó István és a Halkó Istvánok, az ő munkájuk jelenti azt az erőt, amelyből a szövetkezet táplálkozik. Az első pillanatban el sem hinnénk róla, hogy már a hatvanhatodik esztendejét tapossa. Jól bírja magát, kemény járású, hetyke bajuszú, legényes tartású ember. Olyan jó ötvenesnek nézhetné bárki. Jól bírja a munkát, ma is túltesz bármelyik fiatalon, pedig már a nyugdíjhatár szélén áll. Nemcsak testben, lélekben is fiatal Halkó Pista bácsi, aki már tizedik éve tsz-tag, a szövetkezet alapító tagja és egyik legjobb dolgozója. Ma is derűs, vidám, jókedvű és bizakodó, pedig mennyit verte ót az étét, milyen küzdelmes volt élete, milyen sanyarú volt ifjúsága. A felszabadulás után a saját ura lett, mint nyolcholdas gazda. Ekkor már jobb lett a sorsa, emberséges az élete, de ő még ennél is jobbat akart, emberibb életmódot, szebbet, fejlettebbet akart. Józan esze még a kezdet kezdetén megértette vele, azt diktáita neki, válasszon új életformát magának. — Nehéz és küzdelmes esztendők szakadtak a kis csoportra — emlékezik vissza a kezdeti időkre. De vajon lett volna-e a szövetkezetből valami, ha Halkó István és társai szorgalma csak égy pillanatra is megrendül, ha a nehézségek láttán hátat fordítanak és ott/^njjkkhü as a véleményem hogy rendkívül nagyszerű dolog az új színház, a nagykörúton, a régi Orfeum helyén, ahol táncoslábú lánykák helyett’ most Brecht mondatai gondolkodtatják el az embert. Az is nagyszerű, hogy a közért- és vasért-boltok mellett most már arra is futja erőnkből, hogy a kultúra csarnoka is pompázatos szépségű, modern és megkapó legyen. S az még nagyszerűbb — mint a Népszabadságból olvastam —, hogy a falatozók nyíláskeretei ruszkicai márványból. a büfépult indiai paliszander fából, az emeleti foyer falai kínai zöldmárványból, a síkos-sima padozat bulgáriai garbó berakásokból, a nézőtér falai francia diófaburkolatból készültek. Ez igen — mondtam magamnak megelégedetten — ilyen körülmények között öröm nézőnek lenni, sőt megtiszteltetés és nagy szerencse ama 903 személy közé kerülni, aki befér az új színházba. Aztán fellángolt bennem a sovinizmus: jó... jő...,- de mi lesz itt magyar? Mert ugye, azért mégis... Végül is megyugodtam: a dráma. Bízom az új színházban a nagykörúton, hogy a nemzetközi összefogást jól rendezett, sikeres magyar drámákkal is meghálálja, a világirodalom nagyszerű, vagy legalábbis jó alkotásai mellett. Mert akkor az egész nem ér egy paliszanderfát sem... (egri) hagyják a szövetkézetet? Nem. Az első két év jóformán semmit sem jövedelmezett. Megtermett szűkén a kenyérnek való, egyéb semmi. S mégis, ezekben a nehéz időkben, a válságos pillanatokban sem hagyta ott Hankó István a szövetkezetei, mert bízott és hitt abban, hogy ez még jobb Is lesz egyszer. De nemcsak hitt és bízott, hanem ami ennél több, sokat is tett ezért. Minden évben túlteljesítette a 400 munkaegységet, szilárdan kitartott. Évről évre javult a Jövedelem, megerősödött a szövetkezet, s mindez kárpótlást nyújtott neki az első évek küzdelmes munkájáért. Három évvel ezelőtt váratlanul nagy kitüntetés érte az idős tsz-tagot. Ma is büsz’ éri húzza elő szekrénye fiókjából a földművelésügyi miniszter- helyettes aláírásával ellátott elismerő oklevelet, s mellé egy kis piros kazettát. A kis doboz egy formás kis érmét tartalmaz. Halkó István jé munkájának elismerését. A népköztársasági címer fölött ott húzódik a felírás: Kiváló szövetkezeti tag. — Amíg élek — mindig büszke lehetek és leszek is erre, mert úgy érzem, megdolgoztam érte. — őszintén csengenek szavai. Halkó bácsi ma is a szövetkezet legjobb fogatosa. Most éppen a tavaszi munkákat végzi becsülettel és szorgalmasan, de mindennap marad ideje arra is, hogy munka után megigya a maga két korsó sörét, hogy barátaival elbeszélgessen, hogy nyugodtan és békésen tölthesse estéit odahaza családja körében. Nincs már panasza a jövedelemre, hisz az elmúlt évben is egymaga több mint 20 000 forintot keresett. Megnyugtatja, és fáradozásaiért kárpótlást, örömet ad neki az a tudat, hogy a szövetkezetnek ma már mindene van. Ha egy-egy este munka után végignéz a szövetkezet tehenészetén, baromfiállományán, hízómarháin, s arra gondol, hogy ma már több gépük, kertészetük is van, az jut eszébe: lám mégiscsak érdemes volt dolgozni, mégiscsak jól vetettük meg a közös gazdaság alapjait. A mindennapi munka apró örömeiben találja meg Halkó István életcélját és mim mondja: nyugdíj után is itt akar élni a szövetkezetben, ahol örömmel gyönyörködhet már az elmúlt tíz év eredményeiben. (császár) ATOM Három cs tél Hónapi sziláét után újból összeült az atomfegyver* Kísérletek megszüntetésével foglalkozó hárómhatalml értekezlet. Roppant kincset talált az ember az atomban Olyan erőt, amely az emberiséget boldoggá lehelné s Főidre hozhatná az Elysiumot. Mégis a modern tudomány elvakult őrültjei pusztításra, öldöklésre szánják az atomot. Hirosima és Nagasaki romjainak figyelrneztetései ellenére. Sürgető lenne hát a megegyezés ebben a fontos dologban. * De nehéz meghallani az amerikai hadügyminisztériumból a mankókopogást, vagy más bolygóról fölfedezni az özvegyek ruhájának feketeségét. MásfélmiÜiárd ember, a szocialista tábor lakói, s as emberiség jobbik része munkálkodik, fáradozik azon. hogy megteremtsék az emberi aranykort itt a földi tereken az atom — e tudományos nagyszerűség felhasználásával. De mintha a fényesség közelsége a sötétség minden erejét támadásba hozná, s megelevenednek az emberiség ős-mítoszai és gonosz szellemeinek ármádiája kísérti a modern tudományt. A sátán szolalt meg az emberöltők világos századaiban; a sátán a tudós mellé szegődött és a Föld minden gazdagságát ígérte nekik, ha tudományát az ő szolgálatukba állítaná. A tudósok kapitálista csábítója, a modern Méfisztó, megfoghatatlanabb, mint a mítoszbeli előd; a trösztök és bankok képét ölti magára — szarvát és patás lólábát elhagyta a középkorban. Méfisztó adásvételi szerződésének szövege azonban nem változott, a feltételek is ugyanazok: pénzt kapsz, s csérében pokolra visznek. S a tudósok egy része ráállott az alkura — pénzért elárulta a tudományt, s az atom roppant erejét odaadta modem sátáni célokra. „Mit fáj nektek egy felrobbantott vár ros, mikor a fizika olyan szép?!” Ezt az egyik sátáni szövetségre lépett amerikai tudós mondta, Hirosima felrobbantása előtt. Fegyvert készítettek, hogy utána a poklok minden kínját idézzék elő vele; a tudóst megvásárolták pénzért — a legsötétebb hatalom vette kezébe tudását és emberségét. A tudomány nem lehet adásvétel tárgya! Hogyan akadhatnak a nyugati tudósok között — nagy tudósok között! — olyan tudatlanok, akik ezt a nagy érvényű tanulságot sem tanulták meg a történelemből? Ezek a tudósok csak a katasztrófák árnyékában tudnak rádöbbenni arra, hogy az emberi értelem kincseit csak az ember javára szabad felhasználni!? Pedig el tudják képzelni: milyen fényt vetnek az égő fák, az égő emberek. Mégis, a nyugati tudósok közt akadnak olyanok, akik az emberi fáklyák lobogása közben sem pillantják meg sátáni szövetségesüket. Igen, mert nehéz felismerni őket. Mert a modem sátánok már nem poklokban laknak, hanem elegáns kastélyban, villákban, s cilinderük alatt, szarv helyett tiszteletreméltó ősz fürtöket viselnek. De titokban — mikor senki sem látja őket — szörnyű Valpurgis éjszakájára nyargalnak, az emberiség sok ezer éves szennyében táncolnak, varangyokat főznek és boszorkányokkal enyelegnek. E megtévedt tudósok talán nem ismerik Faust Doktor történetét? Ha nem ismerik, akkor sorsuk — emberi sorsuk — rettentően megpecsételődött: az igazi tudomány kirekeszti őket a jóratörők világából, az emberiség veti őket pokolra. Mert a haladó tudomány, amely megtalálta az atomot, s ha kell, megtalálja elveszett városok romjait, megtalálta az egykori nagyurak titkos levéltárát, s az utat, a csillagok felé — az árulók ítéletét is megtalálja. Az atom olyan apró, mint egy könnycsepp, amelyet ezer évvel ezelőtt hullatott valaki az óceánba. Akkorácska, mint egyetlen ember kiáltása a határtalan térben. De a tudomány mégis ráakadt erre a kicsi jószágra, mert az embereknek kellett. Hát akkor az emberek boldogságát, a békét, minden népek testvériségét veszélyeztető árulók ítéletét — ezeket az óriás bűnöket megtorló eszközöket — hogyne találná meg?! Pataky Dezső .ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooocooooooooooc ■ A tavasz immár több évszázada hagyományossá vált ünnepének, a húsvétnak, a történelem folyamán sok kedves népszokása alakult ki. A húsvét ünnep lényegét tekintve nem más, mint az embereknek a természet megújulása, virág- baszökkenése miatt érzett öröme. A korok változásával változtak a természetet megszemélyesítő istenek, de a szokás, a tavasz megünneplése átöröklődött, s jóllehet, mi nem gondolunk a kínhalált halt és dicsőségesen feltámadt istenekre, örömmel tölt el bennünket a tavaszi langyos napsugár simogatása, az üdén serkenő fű friss illata. Mi a húsvétból kizárjuk a szenvedés, a halál gondolatát, megtisztítjuk a misztikus elemektől, s korunknak megfelelően, a bizakodás, a társadalmunkba vetett hit érzésével telítjük. A népszokások tükrében a húsvét mindig is az öröm, a vidámság ünnepe volt. A húsvét- várás időszakában az embereket nem annyira az isten halála és feltámadása érdekelte, hanem az ünnep örömeinek előkészítése. Mert hogy volt öröm, azt bizonyítják a különböző népszokások, amelyek a húsvét ünnephez kapcsolódnak. Legáltalánosabb, világszerte elterjedt népszokás a piros tojás ajándékozása és a húsvéti locsolás. A tojás már az ókori népek mítoszában is szerepel, mint az életerő, a termékenység megtestesítője. A Brahma-hitűek és az egyiptomiak szerint a világ tojásból ered. A Kalevala első énekében ttmatar ölében csoA húsvéti locsolkodás és a piros tojás damadár fészkel, s az eltörött aranytojás részeiből alakul ki a látható világ. A szlávok, hinduk, perzsák és kínaiak pedig tavaszi ünnepeik alkalmával tojást osztogatnak egymásnak. Ez a szokás Európában is elterjedt. Ezt bizonyítja Bőd Péter is, aki így ír 1786-ban megjelent „Szent Heortokrá- tes” című munkájában a húsvéti tojásról: „Megvagyon az a’ szokás, hogy sok festett tojásokat készítenek, nem tsak az Oláhok Erdélyben, hanem Olasz-Országban, Frantzia-Or- szágban, Helvétziában, Német- Országban, Muszka-Országban, ’s a Görögöknél. Némelyek l. ennek eredetét keresik a’ Si- dóknál, a’kik keményen főtt tojást tésznek-elő Húsvétban egyebek között: de ezzel a’ Jerusalem’ romlását ábrázollyák, mellyben a keresztének nem sokat búsultanak, 2. Mások úgy adták-elő, mintha a’ föld újjászületésének vagy termésének, válna Symbaluma, ki-ábrázo- lója...” Kétségtelen tehát, hogy a tojás az életerő, az újjászületés, a feltámadás szimbóluma volt, s amikor a kereszténység átvette a tojások ajándékozásának szokását, a tojást Jézus Krisztus feltámadásának szimbólumává tette. Ezt bizonyítja az egyház részéről a benedictio ovorum (a tojás megáldása) bevezetése ts. A tojásajándékozás e szimbolikus jelentés mellett a megtisztelés és a szeretet jele is. Hiszen a gyermekeknek a rokonok, a szerelmesek pedig egymásnak ajándékoztak tojást. S minél tarkább, minél színesebb volt, annál becsesebb ajándéknak számított. Kandra Kabos „Magyar mi- thológia” című néprajzi munkájában ugyan arról ír, hogy a régebbi időben nem tartották fontosnak a tojás festését, hanem csak az ősvallás szent növényének, a vereshagymának a héjával együtt főzték, hogy ezáltal a tojás megszentelőd- jék, s életerőt nyerjen, de Móra Ferenc Szeged környéki ásatásai közben egy sírból olyan tojástörmelékeket ásott ki, amelyeken karcolt díszítések voltak. A. németországi Wormsban pedig egy ie. 320- ban eltemetett női csontváz mellett két piros tojást találtak, s ez bizonyítja, hogy már régen is festették a tojásokat, s a festésnek, a festés színének is szimbolikus jelentése volt. A piros szín valószínűleg az élet jele volt. Az idők folyamán aztán a tojásfestésnek valóságos művészete alakult ki. A lányok kedvesük számára napokon át aprólékos műgonddal festették a tojást. A tojásajándékozással szoros összefüggésben van. s valószínűleg ezzel alakult ki a húsvéti locsolás is. Eredetét tekintve azzal magyarázható, hogy tavasszal a vizek felszabadulnak a tél kemény jégpáncéljának rabságából, megáradnak a folyók, s termékennyé teszik a földet. A lányok és fiatalasszonyok meg- locsolása a női termékenységet segíti elő. A locsolásnak az idők folyamán különböző módjai alakultak ki. A régebbi időben a húsvét másodnapját „vízbehányó hétfőnek” is nevezték. Nem kell erős képzelőerő ahhoz, hogy kitaláljuk, mit jelentett ez. Leírások tanúsítják, hogy a lányokat a fiúk a szó legteljesebb értelmében vízbe dobták. A már említett Bőd Péter így ír e szokásról: .......fennmaradott volt a' Magyaroknál az a’ szokás, hogy Húsvét másodnapján öntözték, ’s vízbe hányták egyik a másikat nevetségessen”. A későbbiek folyamán a legények megelégedtek annyival is, hogy vederrel öntözzék meg a lányokat. Ez megfelelt a „vízbe- hányásnak”. (Ma már tudjuk, hogy a fiúk kölnivel öntözik meg a lányokat.) A lányok a megöntözésért ajándékul piros tojást adtak. Ilyenformán a lányok részéről adott tojás köszönet volt a megöntözésért. Amint már említettem is, a legszebben díszített tojást a lányok kedvesüknek készítették. A húsvétnak ezeket a kedves népszokásait mi is ápoljuk, s ha nem is veder vízzel, de kölnivel megöntözzük a lányokat, „a legszebb virágszálakat, hogy el ne hervadjanak”. Ajándékul ezért mi is kapunk szép piros tojást. Taksás Imre