Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-11 / 292. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSIBAN Szeretem a tavaszt. A tavasz az én megújhodásom, életreke- lésem, újra kezdődő életem nagy és magasztos korszaka. Szeretem a tavaszhozta új, friss illatokat, a lágy, langyos szél simogatását, a harmat#s, madárdalos hajnalokat. Szeretem a Nap milliónyi meleg sugarát. melyre megmozdul bennem az élet. s dermedt tagjaim felengednek, és bimbók fogam- zanak ágaimon. Szeretem a.földanya párolgását, amely ilyenkor tavasszal új lelket lehel belém, s nedvdús vízér emlőiből gazdagon táplál. Szeretem a tavasz csicsergő madarait, akik megtisz'-UofcC? $Qh/>S % títják testem a kártékony, pusztító féi'gektől és szeretem a gazdát, aki beteges, öreg kora ellenére minden tavasz- szal védőoldattal permetez be, hogy soká éljek. Almafa alatt. Egy a sok ezer közül, s bár törzsem csupán néhány évgyűrűt rejt magában, mégis sok mindent láttam, átéltem, tapasztaltam. Legtöbbet természetesen a gazdáról és családjáról tudok beszélni, az ő életüket figyelhettem meg, hiszen itt élek közöttük. Ahogy már említettem, a gazdát nagyon szeretem, bár nem neki köszönhetem az életem. Aki elültetett ide a Kőporos aljába, a gazda udvarának közepébe, nem e haza szülötte. Távoli országból jött, fiatal, szőke óriás volt és Pétyá- nak hívták. Ó, nagyon jól emlékszem rá, nevére, roppant markának szorítására, ahogy vékony gallytestemet átfogva, fütyörészve jött keresztül- kasul a gőzölgő üres telkeken 1845 tavaszán. Akkor még kietlen, beépítetlen volt az egész rész, csupán imitt-amott szo- morkodott néhány, a gazdáéhoz hasonló, vályogból és sárból épített vityilló. A gazda vityillója is dülede- ző volt és hiányos sövénykerítés fogta körül az udvart. Pétya minden erőlködés nélkül Jépte át, s vékony gallytestemet lóbálva, megállt a gazda előtt. Furcsán beszélt, de hangja kellemes, melegen zengő volt, s a gazda szeme is felcsillant, megismerve vidám vendégét. — Isten hozott, Pétya — mondta a gazda. —i Ugyan mi jót ‘hoztál megint, testvér? — Draszvuj, papa — lengette meg kerek, csillagos szőrkucsmáját Pétya. — Hozni neked fa. Fácska, és ezt elültetni, papa, ide az udvar, aztán majd eljönni sok-sok idő és akkor lenni nagy-nagy fa. És akkor megiszunk, te meg én, egy vodkát, a fa alatt. No, harasó? Hát így kerültem én a gazda udvarára 1945 tavaszán. Amikor Pétya elültetett, bizony nagyon fáztam, de a napisten megkönyörült rajtam és bőségesen öntözött sugaraival. Dermedt ereimbe egyre több nedvet adott a földanya, és én néhány hét alatt gyökeret vertem. Míg barátkozásom tartott az anyafölddel, jóformán körül rongatott a hóna alatt. Hazatértekor néha ingerülten dobta az: asztalra a csomagocskát és dühösen szitkozódott. — A fene egye meg ezt az átkozott máiét, már nem veszi be a gyomrom! Felesége, egy sovány; szomorú szemű asszonyka, szepegve hallgatta a mérges gazdát és azt mondta: — Nem tehetek róla, Károly. Már nincs mit eladni. Add a gyerekeknek, ők szívesen megeszik; Három gyerekük volt. Pista, Karcsi és a Marika. A Marikával — aki öt évgyűrűt számlált — kötöttem leghamarább barátságot. Ö állt legtöbbet alám, meg-megrázogatott és csilingelő hangon beszélt hozzám, mintha én lennék Pétya. — Péta bácsi — selypítette — mitor jössz el mán hozzánk? Tenyéj teli a Majitának, meg cutoj. Cuna vad Péta, mer nem jössz Majitához; Hanem bizony Pétya csak késő ősszel jött megint erre. Nagy szegénységben éltek a gazdáék; A gyerekek lábán nem volt cipő, testüket csak gyér ruházat fedte, a kukoricamáié mindennapos vendég volt az asztalukon. Soványak is voltak, az asszony szeme könnyes volt és a gazda is alaposan lefogyott. Komor, gondterhes arccal járt-kelt az udvaron, s az öklével fenyegette az eget. Pétyát is ímmel-ámmai fogadta, aki most is víg, jókedvű, fürge volt. Kitüntetései össze- összecsörrentek, amikor sorba ölelgetett mindenkit és hátizsákjából csodálatos dolgokat varázsolt elő. Jól emlékszem, már sötét este volt, lámpa égett az egyetlen szobácskábán. Pétya kócos, dús, szőke haján vidáman táncoltak a fények, arca mosolygott. Egymásután szedte ki a nagy kenyeret, szalonnát, kolbászt, cigarettát és végül egy aranyos kis cipellőt — Marikának; Mekkora volt az öröme! Bár hideg, maró szél hajlít- gatott és fáztam, mégis melegem lett ekkora öröm láttán. Hogy felvidultak az arcok: Kollégiumba került ő is. A gazda fürgébb lett és nem sóhajtozott annyit. Az asszony szeméből is elapadtak a köny- nyek. Marika ismét új cipőbe parádézott előttem. Magam is megnőttem, megnyúltam, már láttam a gazda gyárának magasbatörő • kéményét, amely szüntelen füstöt lehel, s láttam, hogy nem messze lőjünk rengeteg ember dolgozik. A gazda szavaiból megtudtam, hogy bérházat építenek. Esténként levélszemeimmel jól láttam azt is, hogy a gazda, zsebkendőjébe pénzt számol, és elégedetten dörmö- gi: — Kevés, kevés, de majd csak meglesz. Valamit tervezett a gazda, de hogy mit, arra nem tudtam rájönni. Bizonyosan bútorvásárlásra gondolt, hiszen egj'etlen szobácskájukban alig akadt néhány darab. Persze, kevés volt a pénze és talán azért történt meg a következő tavaszon, hogy a felesége is dolgozni ment. Reggel együtt -távoztak a gazdával és délután együtt jöttek haza. Ezekben az időkben csupán Marika foglalkozott velem. Jól megvoltunk kettesben, nyáron az én hűvösömben tanult vagy olvasott, esetleg szunyókált egy pokrócon. Néha bizony panaszkodott, — Hát mondd, Pétya, nem rettenetes! Az embernek van két bátyja, az egyik rendőrtiszt lesz rövidesen, a másik meg későbben mérnök. Es egyik sem ír a húgocskájának. Emlékszel, te mennyit írtál a húgocskádnak? Igazán eljöhetnél már megleckéztetni a bátyáimat! Rájuk férne! Na mondd, mit szólsz hozzá? Ki érti ezt? Bólogattam, hogy biz’ ezt én sem értem. De hát ki érti az embereket? Miért kell nekik aifnyi emeletes épület, mint amennyit felA ballonkabátos nevetett. — Na és, ha kidönti egy vihar, mert ez is megtörténhet, lároly bácsi. \kkor hogy támassza életre a maga Pétyá- ját? Mert ilyesmire is számítani kell. A gazda nekem támaszkodva válaszolt. — Tízéves elmúlt már ez á fa, uram! Vihar megtépázhatja, letördelheti gallyait, de a törzsével nem fog bírni. Millió és millió gyökerével kapaszkodik már a földbe és esküszöm, hogy még az unokáim is élvezni fogják gyümölcsét, s oltalnjat találnak lombsátora alátt nyári zivatarok idején. Megmaradtam. Kora őszre pedig felépült a ház. Az új ház. A gazda arca boldogan fénylett. Marika kék nylonköpenyében (mert éppen zümmögve esett az eső) fényes cipőcskéjében, • óvatosan kerülgette a sarat, odajött hozzám. Bámulatosan csinos kis fruska lett a barátnőmből, s szerettem volna lombkarjaimba kapni, ahogy hozzám beszélt: — Üj házunk is van, Pétya — mondta. — Két szoba, összkomfortos. A papának is volt egy kis pénze, a többit az állam adta. Igaz, új kerítésre már nem tellett, de majd lesz az is. Na, mit szólsz hozzá? Ej, Pétya, igazán üzenhetnél egy leveleddel oda, tudod, hozzá, hogy jöjjön már el egyszer, oly szívesen látjuk ... Szeptember közepén ház- avatót tartott a gazda és családja. Még melegek voltak az esték, a nyár heve még ott lapult lombjaim -között, s a csillagos ég csodálatosán tündökölt felettünk. Asztalt hoztak lombjaim alá, ott vacsorázott az egész család. Marika volt a legkedvesebb, ő csacsogott a legtöbbet, Pista, a legidősebb testvér, a rendőrhadnagy, kissé szótlan volt, Karcsi az egyetemi vizsgájáról beszélt és viccekkel traktáltg szép hugocskáját. A gazda kissé fáradtan (ekkor már erősebb volt a szívasztmája), de azért mégis jókedvűen, kedveskedve fordult a feleségéhez. — No, Mariska, ezt is megértük. Neked már nem kell Még a gazda is nevetett. Hanem azért csak megkérdezte Pétyától: — Osztán, mondd csak, to- varís, soká kell még így sze- génykednünk? Mert iszonyúan nehéz most nekünk, Pétya testvér! Pétya beletúrt szőke hajába és elkomolyodva válaszolt. — Ez tőletek is függni, papa! Vojna, vojna! Muszáj ro- bota. Nem csüggedni, kell akarni jót, tied lenni haza, te lenni úr! Egy év, kettő év, három év, lenni minden, csak dolgozni, csak dolgozni... Pétya, mielőtt elment, hozzám jött, megsimogatta derekamat és azt mondta: — Fácska megmarad, papa. Sok-sok év és iszunk vodka. Csak bízni papa, és sok munka ... Elment. Többé sose láttam. Pedig már jöhetne! ★ Ma ismét száz rügybimbó kelt életre testemben, úgy érzem, sosem voltam még ilyen szép, mint most leszek, tavasszal. De körülöttem is minden csinosodik, bár még nem érkezett meg a szelíd, halk sóhajú, új életre keltőm, imádott szerelmesem — a tavasz. Persze már érzem a közeledtét, érzem a szélben, a földanya párolgásában, a mind sűrűbben előforduló esők lágy zümmögésében. A gazda is egész nap az udvaron totyog, tesz-vesz, rendezkedik. Örömet látok az arcán — épp olyat, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor egy forró nyári délutánon berohant a kapun és elkiáltotta magát: — Ide nézz, Mariska! Forint! Talán, talán már jobb lesz! Később, úgy estefelé a Marika ült le mellém játszani. Kezében apró, fényes kerek pénzecske volt, azt mutogatta. — Lásd, Péta. Van pénzünk. Gyere el, vesz neked Majita cukrot. Gyere hát el, Péta! Nagyon tetszett, hogy én az egész család részére Pétya voltam. Hálámat csupán egy év múlva mutathattam ki, amikor öt almát szültem testemből. Nagyon kértem a napistent, hogy ezt az öt magzatomat megtarthassam, hiszen ők is öten voltak. Igaz, a nagyobbik fiú, a Pista valamilyen iskolába, kollégiumba került, de hát bizonyára félreteszik az ő részét. Félre is tették. Már hullajtottam a leveleimet, amikor hazajött. Egyenruhában feszített és szörnyen büszke .volt. Kissé fájt, hogy almámból csupán kettőt-hármat harapott és a megmaradt részt odaadta Marikának. Nem volt éhes, holott két tavasszal ezelőtt majd kiugrott a szeme egy falat máiéért. Hogy megváltozott ez a gyerek! Am megváltozott a gazda is! Megváltozott az egész család! Uj ruhát meg új cipőt láttam a gazdán. Marika is új kabátot kapott, abban sétált le és fel előttem. Illegette-bil- legette magát, mint valami előkelő, karcsú liliomkisasz- szony, s közben csacsogott: — Uj kabátom van, Pétya. Mit szólsz hozzá? Tetszem neked? Ha tetszem, gyere és nézz meg. Gyere el, Pétya, jó? Karácsonykor disznót ölt a gazda. Hatalmas nagy állat volt, egész nap bajlódtak vele. En nem is tudom, hogy vették ... ★ A disznóölést követő második tavaszra eltűnt a Karcsi. építettek itt előttem. Eltűntek a nagy, sivár telkek, eltűntek a kertészetek, a paradicsom, a paprika, a hajladozó napszámoslányok, eltűnt a szép kilátás, minden mozgásban volt körülöttem. És egyszer csak itt az udvaron kezdtek ásni. Ha jól emlékszem, 1956 tavaszán volt. Egy ballonkabátos ember minduntalan rám mutogatott és azt mondta: — Ki kell vágni, Károly bácsi. Mit akar ettől a fától. Jobb lesz, ha nem árnyékol, és különben is útban van. A gazda mérges lett, kiabált: — Nem! Nem engedem! Nem engedem Pétyát! Megszerettük és ... és értse meg, nem engedem kivágni! bejárnod dolgozni. A fiúk is segíteni fognak, a többit pedig kikerítem én. Pista szólalt meg: — Igaza van, édesapám! így lesz! És maga is letehetné már a kalapácsot. Jár a nyugdíj. — Még nem lehet, fiam. Három és fél évem hiányzik a negyven évből. Ezt még kibírom. — Ahogy jónak látja, édesapám — mondta Pista és sze-. retettel simogatta meg a gazda kezét. ‘ ★ Másfél hónap múlva láttam viszont Pistát. Éjszaka jött. Üldözték. A környéken akkor már napok óta géppisztolyok és puskák dörrentek. A gazda gondterhelt, mogorva volt és esténként jól bezárta a kaput. Napközben Marika nemegyszer megállt előttem és ezt suttogta: — Pétya, segítened kell! Hallasz engem, Pétya? Segítened kell! Kell! Kell! Akkor éjjel, Pista megérkezése után félóra múlva döngetni kezdték a kaput. Miután senki sem jött ki a házból, a hetyke beszédű suhancok átugrálták a sövénykerítést, s géppisztovaikkal hadonászva, betörték a konyhaajtót. Zűrzavaros lármát hallottam, káromkodást, fenyegetőzést, majd hirtelen kivágódott a szobaablak és Pista ugrott ki rajta. Fedetlen fejjel, pizsamában, kezében revolverrel tartott felém. Szemében vésztjós- ló lángok égtek és alig hallhatóan suttogta: — Azt nem! Olcsón nem adom az életemet! Alighogy leugrott a verandáról, észrevették és a géppisz- tolyosok közül valamelyik elordította magát: — Ott van ni! Tüzelj! Géppisztolysorozat csattant. Pista a törzsem mögé ugrott. És ez volt a szerencse. Éreztem, hogy fúródnak belém a golyók, abban a magasságban, ahol Pistá szíve dobogott. Azután Pista revolvere dör- rent, egyszer, kétszer, sokszor, valaki feljajdult, szitkozódott, léptek dobogtak, csörgött, zörgő tt a sör vény keríti, majd csend lett. Napok múlva tankokat láttam dübörögni a bérházak előtt. Pista, mielőtt elment, megölelt és megcsókolt ★ Ma hóval vegyes eső esett, Télapó nehezen távozik. Én azonban minden porcikámban érzem a tavaszt.. A kőművesek, sem hagyták abba a kerítés csinálását, s ahogy hallom, két nap múlva befejezik. Szép, vöröstéglás kerítés veszi körül a gazda családi fészkét, ezen már nem lehet csak úgy egyszerűen keresztülugrálni. A kapu erős, és szilárd, a jó barátok előtt szinte önmagától nyílik. Marika, ha idehaza van, állandóan • dalol, olyan jókedvű. Ma kiszaladt hozzám kék pulóverben, nadrágban, megsimogatott és halkan, hogy a közelben dolgozó kőművesek meg ne hallják, ezt suttogta: — Boldog vagyok, Pétya. Március végén férjhez megyek. Ismered azt a magas, barna fiút, aki egy éve jár hozzánk. Az a vőlegényem. Nagyon szeretem. Ó, igazán meglephetnél, Pétya, eljöhetnél már végre. Hisz olyan régen jártál nálunk. Sok-sok éve! Megvan ám még a kis cipő. Igaz, kopott, elnyúztam, de megvan, eltettem emlékbe. Pista, akivel játékból annyit birkóztál — százados. Karcsi gépészmérnök. Én a gyárban dolgozom, ahol a vőlegényem. Ö, ha tudnád, Pétya, hogy megváltozott itt minden, mióta erre jártál. Tán rá sem ismernél a városunkra. Gyere el, Pétya, és most már ne hozz cukrot, kenyeret, magad hozd el, hadd jusson a mi örömünkből neked is. Ugye, eljösz, Pétya? Marika visszaszalad a házba, a kőművesek fütyörésznek, a gazda nehezen lihegve (bántja a szívasztma) totyog ide-oda. ' A havas eső elállt, gallyaim fázósan borzonganak és szent áhítattal várják a napisten meleg csókjait. Testem minden sejtje mozgásban van már és eddig soha nem tapasztalt erőt érzek magamban. Gyökereim biztosan és erősen tartják törzsem, rostjaim telítve vannak az élet csodálatos nedveivel. Nagyon szép akarok lenni a tavaszon! Ki tudja, hátha Pétya is eljön ... I sem nézhettem, minden erőmet arra kellett fordítanom, hogy megmaradhassak. Később persze, amikor az első harmat- gyenge leveleim kiültek az ágaim végére, már otthonosan éreztem magam, és igyekeztem széjjelnézni, tájékozódni. A gazda a gyárban dolgozott. Kora reggel ment és késő délután jött. Rongyos, olajos zubbonyt és nadrágot viselt, ócska, foltozott bakancsot, s reggelente apró csomagocskát szó-
