Népújság, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-29 / 281. szám

1960. november 29 kedd NÉPOJSAG ft Füzesabonyban haj nalodik ÓLOMLÁBAKON cammog az éjszaka, sűrű, sötét köd oson a nyomában. A falu csön­des lakói még alszanak. öt óra harmincat mutat a vasút­állomás nagyórája. A 460-as vonat hajnali há­romkor érkezett. Zombori Bar­na hat fős rakodóbrigádja hordja az árut. Három gyűjtő érkezett a szerelvényben. Hat- van-hetven mázsásak. Palac­kozott borok, a szállító tartály­ban karácsonyfadíszek, cukor­kák. dohányáruk és ki tudja mi minden. Csajbók János és Detrik András gondosan cso­magolt, német gyártmányú szekrényeket állítanak a raktár falához. Farkas István ötven rekesz csempét hordott be a vagonból. — Igyekszünk, hogy mire a reg­geli túr bejön, a kocsiban ne ma­radjon áru. Nincs már semmi baj a gyűjtő kirakásával — mosolyog elégedetten a brigád­vezető. — Nem ment mindig ilyen jól a munka? — Nem bizony. Régebben három ember a teher-darab­árut kezelte, három meg a gyors darabárut. Nem nagyon segítettek egymásnak. Húzó­doztak a munkások, mindenki a másikra várt. A szolgálatte­vőnek, vagy a főnöknek kellett beleavatkozni, ha egyik helyen nagyon sok áru futott össze és elkerülhetetlen volt az embe­rek átcsoportosítása. De a ,,pa­rancsszóra teljesített muszáj- munkával” soha sem tudtunk megfelelően haladni, gyakran lemaradt az áru. — Hogyan változtattak a helyzeten — kérdezgetem az embereket.. — A nyáron, úgy június tá­ján megvitattuk, aztán a veze­tőséggel egyetértésben elhatá­rozták, hogy a brigád teljesít­ményét egybe számolják el. Nem a három műszakét és az egész raktári teljesítményt egybe, hanem brigádonként külön-külön. Régebben csak órabért kaptunk. Most meg teljesítmény szerint keresünk. AZ EGYMÁS UTÄN szőtt szavakból szép lassan kikere­kedik a történet. Régebben az volt a fontos, hogy leteljen a szolgálat, most meg azt mond­ják az emberek: iparkodjunk. Tegnap is azért veszekedett a nappalos túr, hogy az 52-es gyűjtőkocsit állítsa be a tolató­személyzet, mert ha sokáig szu­szognak vele. nem lesz ki a tel­jesítmény. Füzesabonyban ma már egyöntetű a vélemény, hogy ez az elszámolás jó és igazságos. Nincs vita a bérezés miatt. Persze, akad még tenni­való. A termelési értekezleteken, meg fizetéskor a leggyengébb brigádok saját vezetőiket szid­ják és jogosan követelik, hogy jobban szervezze a munkát. Régebben reggel hatkor már nem akartak az áruhoz nyúlni, mostanában meg hétkor is igyekeznek, hogy a megkezdett vagonpakolást be is fejezzék, érdemes iparkodni, mert a ko­rábbi 1100 forint helyett átla­gosan 1500-at keresnek. — A bérezésen segítettek, úgy gondolom, a ruházaton is le­hetne változtatni. Nem alkal­mas nekünk a pufajka. nehéz benne a vagonok között, meg a lépcsőkön le és fel járni. Dróttal, ládákkal cipekedünk, eltépődik a pufajka. Bekecs kellene, az sem kerülne többe és főleg tovább tartana — ér­velnek az emberek. Az irodán elszámolásokkal, és adatokkal bizonyították, hogy mindenféleképpen elő­nyösebb a jelenlegi bérezési módszer, vagyis az alacso­nyabban megszabott alapbér­szint és a mozdított súly után elszámolt teljesítménybér. A brigád minden tagja iparko­dik. mert közvetlenül és anya­gilag érdekelt a munkában és nem annyira a főnökség, ha­nem a brigádtagok egymást el­lenőrzik. — Ez a természetes és egész­séges ellenőrzési rendszer. Az egy emberre jutó mozdított súly októberben magasabb volt a megállapítottnál, de a teljesít­ményt leellenőrizték, az tény­legesen megvolt és engedélyez­ték a minden eddiginél maga­sabb keresetek kifizetését. Jó dolog az, ha megelégedetten és örömmel dolgoznak az em­berek. Az utasok és a fuvaroz­tatók is jól jártak, mert a he­lyes bérezés kialakításával szép sikereket értünk el a vas­úti és darabárus közlekedés menetrendszerűségének bizto­sításában. AZ ÄLLOMASFÖNÖK fel­állt és kinézett az ablakon. Fiatal, sovány arcán mosoly suhant át. A Zombori-brigád kicsit fáradt, nehéz léptekkel éppen hazafelé indult. Letelt a szolgálat. Fazekas László Hét ember a víz Esik az eső. A városban is I zuhog a kanálisokba a víz, fa­leveleket, apró kavicsokat so­dorva. A lefolyók körül vas­tag fövenyréteg marad a me­redek utak aljában. Mennyi­vel hatalmasabb erő a víz a kopár domboldalakon, ahol szabadon sodorja magával a kitépett fűcsomókat, apró bok­rokat és nyomában egyre mé­lyül a szakadék. Hordja a föl­det a hegyoldalakról és rárak­ja a megművelt területekre a hegyek lábánál. Évről évre több kárt okoz az úgynevezett vízerózió. Az emberi akarat és munka itt is megálljt kiáltott a természet romboló erőinek. A Szarvaskő és Egeresein közötti úton haladva szabá- bályos barna csíkokat látunk a domboldalak vízmosásos sza­kadékaiban. Ha közelebb me­gyünk, rájövünk, hogy a bar­na csíkok rőzsegátak. Tavasztól késő őszig folyik ez a gigászi munka, amit csak a fagy beálltával hagynak abba. A munkacsapat vezetője, Ko- rózs András érdeklődésünkre elmondja, hogy először Felné­met község határában kötöt­tek meg eróziós területeket, azóta ezeken már fiatal akác­fák vertek gyökeret, megfog­va a hegyoldalak laza földjét. Itt a Szivásváradi Állami Gazdaság ördögfalvi üzemegy­ségéhez tartozó Villó-tanya mellett a kopár juhlegelők vízmosásain dolgoznak. A hét ember összetanult mozdula­tokkal veri le egymástól 30— 40 centiméterre a karókat és sűrűn befonja rőzsével, mü­Kihez tartozik? Pélyen arra panaszkodnak az Aranykalász Termelőszö­vetkezet dolgozói, hogy a köz­ség határában egymás mellett lebontottak két hidat. Mint el­mondották, a hidak lebontásá­ra azért került sor, mert kö­rülötte a nagy esőzések miatt meglazult a talaj és a híd amúgy is járhatatlan állapo­tában könnyen súlyos balese­tet okozhatott volna. A harag nem is emiatt tá­madt — hiszen csak tisztelni lehet ezt az előrelátást —, ha­nem azért, mert a híd újjá­építéséről nem gondoskodik senki. A „vízügyieknél" azt mond­ják, a községi tanácsnak kell a hidat újjáépíttetni — míg a tanácsnál azt tartják: az új híd megépítését az Aranyka­lász Tsz-nek kell elvégeztet­nie. mert hozzájuk tartozik. .4 szövetkezet viszont, mindezt a ,.vízügyiek” feladatának tart­ja. Még folyik a vita — s ki tudja, mikor állapodik meg—, s addig a szövetkezet dolgozói, akik a földeken végzik a mun- Icájukat, napjában három órát veszítenek, mert a kerülő meg­tétele ennyi időt rabol el tő­lük. Ügy gondoljuk: valakinek „perdöntőén” még bele kell szólni e vitába ... — f.i. — ellen götte keskeny udvart tapos­nak, ide kerülnek majd az akác-csemeték. A vízmosások aljába keresztben készítenek magasabb gátakat, a merede- kebb területeken kettesével közel egymáshoz és a közeit erősen ledöngölik szalmával kevert földdel, hogy jobban ellenálljon a lezúduló vízára­datnak. A szakadékok mellett terelőárkokat ásnak, hogy a víz erejét megosszák és minél kisebb erővel zuhanjon régi medrébe. Az eróziós területek megkö­tése és erdősítése az erdőgaz­daságok hatáskörébe tartozik. A Nyugatbükki Állami Erdő- gazdaság úttörő munkát vé­gez ezen a téren. S. Szabó Mária fre^^yvvvvvTnQáOOOOOOOOOOO< Áss erdőlakó Még alig pitymallott az erdőben, hiszen a dúslombú fák sokáig fogva tartják a sö­tétet még akkor is, amikor már a nap tüzes korongja felgurult az ég peremére. Halkan ne- szezve ébred az erdő. A fel­támadó kora reggeli szél erős illatot kerget maga előtt. Tá­volról lehet érezni, hogy szir­mát bontotta az akácos csutaj, és a napsütötte sziklás oldala­kon apró kék virágjával egyre nagyobb területet hódít a ka­kukkfű. A távoli falura már bekö­szöntött a hajnal, de az erdő még kísérteties csendben álmo­dik. Ott, ahol a faluból kive­zető út szürke csíkja elveszik a suttogó lombú fák között, egy ember ballag egyenletes, ki­mért léptekkel, jobbra-balra éberen tekingetve. Amikor a fák közé ér, mé­lyet szippant a zsongitó, illatos erdei levegőből. A lábak is ru­ganyosabban veszik az ismerős emelkedőket, szaporábban kop­pon a vadászbakancs. Így kezdte valamikor Pócs Imre bácsi, ilyen fiatalos, gyors léptekre váltott át, ha az erdő illatát lélegezte tüdejébe. — Régen volt, huszonhét év­vel ezelőtt, amikor az erdő la­kója lettem. Hogy rohan az idő — folytatja rövid gondol- kodásnyi szünet után a kályha mellől, ahová pihenni kénysze­rítette a sok gyaloglás, no meg a gyorsan repülő, öregítő idő. Az ablakon permetezve ko­pog a szűnni nem akaró őszi eső, lucsokká áztatva az ud­vart, a mezőt. S hiába villany, oltott lámpa mellett jobbizü a beszéd. Csak a pattogó tűz vi­lágítja meg az arcokat és külö­nös színűre festi a kavargó ci­garettafüstöt. Két bütykös ujja közé fogja a szilva­fából faragott szipkát, s ami­kor jókorát szí, felizzik a pa­rázs, megvilágítja az öreg ka­lappal takart fejet, az esetle­nül lelógó bajuszt. Ilyenkor az örök mesélő Im­re bácsi, mint már olyan sok­szor. most is beszédbe kezd, amelynek témája az erdő, a vadászat, a vadászhistóriák. Valamikor gyerekkoromban Kittenbergként tiszteltem az öreget és a szájtáti gyerek bá- mészságával hódoltam neki, a nagy vadásznak. Sokszor kértem egy-egy ilyen alkalomkor, hogy vigyen egy­szer magával, de hiába, „a va­dászat az komoly tudomány" kijelentés mindig otthon ma­rasztalt, csak néha, amikor utánuk inaltam a kertek alatt, tudtam őket kikísérni az erdők aljáig, de tovább menni már nem volt kurázsi. Egyszer-kétszer, ha alkalom adódott, hogy vele barangol­tam az erdőt, ilyenkor még na­gyobbat nőtt tekintélye sze­memben, hiszen tudta a vad­csapások helyét és mint ríyitott könyvből, úgy olvasott a vad­nyomokból. — Itt 5 disznó váltott át az éjszaka, alighanem a Berek­patakra tartottak. Mindjárt megnézzük a vackokat. Felét sem értettem, de gon­doltam, hogy igaza van, hiszen ő az erdész. Ehun-e, bökött előre az ujjú­val, amikor a bokrok között húzódó erdei patak folyásához értünk. Itt fürdőitek az écca- ka... szép nagyok lehettek... csak nem a hegyesdiek, de le­het — morfondírozott magá­ban. Vagy máskor, amikor ziman- kós télben együtt jártuk be a vadalmási részt, jóízűeket kur­jantva a jéggé fagyott erdei csendben. Ilyenkor ő csendre intett: — Elhallgass, Jancsi, nem tudod, hogy templomban vagyunk, az erdő olyan mint a templom ilyenkor télen. S beszélni kezdett, magyará­zott. — Az én gyerekkoromban még itt, ahol most járunk, ha­talmas faóriások álltak és a fa­luban is sok helyen percegett szú az erdőtől rabolt házfalak­ba. — Az erdő egyre zsugorodik, nézd, itt is rétet szabtak ki az emberek, először rétet, aztán a második évben jön az eke. Hej, így van ez — s ezt olyan bá­natosan mondta, hogy bizony, még nekem is összeszorult a szívem és haragot éreztem azok iránt, akik elrabolják Im­re bátyám „birtokát”, beleron- tanak élete templomába. Ek­kor nem törődtem azzal, hogy a feltört földdarabon erős szikű búzát lenget majd a szél, vagy sárgaarany színű csöveket ér­lel a zörgő kukoricaszár. Sokat felkerestem őt, még a messzi tanyákra is betoppan­tunk, amikor szabadot enge­dett az iskola, meg ha nehéz napot ígért a tanrend. A suho­gó tavisás mellett osontunk fel a folyosón Gergelyházához. Az erdőkkel féltőn körülfogott kis völgyben hatalmas hodály, piros zsindelyes ház és a nagy eperfa tövében helyre kis ke­mence fogadott. Meg vajas­kenyér, lekvár, mikor mi volt az asztalon. A háború itt vonult el felet­te. Egy percre se hagyta ma­gára az erdőt, sokszor bizony, hetekig sem szakad hír a falu­ból, ismerősökről, csak néha vetődött oda egy falubeli, ha a szomszéd községből arra vitte az útja haza. Belesajdult a szíve, amikor látta a pusztulásnak indult er­dőt, a robbanásoktól megzavart vadak fékevesztett rohanását az arcvonal elől. — Vége van, nincs többé — mormogta magának és szeme markában kövér, férfias könny­csepp jelent meg. Siratta a ter­mészetet, az erdőt, ahol élt, ne­velkedett. Reményt vesztetten várta a napokat. S a lassan in­duló rend hozzá, az erdőre is eljutott, más arcokat látott a községházán, amikor az erdők vezetőit kereste. Ahogy alakult az élet, más helyre helyezték, olyan részre, ahol szükség volt a kemény­kötésű emberekre. Üj tanya, új vidék. De erdőben. Újra meg­találta önmagát, visszaadta ön­bizalmát az érezhető változás. Látta, hogy a robbanás kisza­kította tölgy helyén apró, ele­inte még csenevész csemeték, hajtások törtek a fény felé. Munkához kezdett. Nem akarta észrevenni az idő múlá­sát, pedig az már az utóbbi években ugyancsak jelentke­zett. Reggelenként nehezebben igazodtak lépésre a lábak, s deréktájon is nyilallt a reuma. Faluba költöztek, az emberek közé és ő érzi, hogy kezd távo­lodni tőle az erdő, amelyben életét töltötte, amely az életet jelentette számára. Csendes, megállapodott ember Imre bá­csi, csak olyankor nyílik pa­naszra a szája, ha szívvidító bor mellett folytatódik a meg­kezdett beszélgetés. — A lábaimmal nem bírok, ezek az öreg lovak már leszol­gálták az idejüket — veregeti, paskolja, mintha azok lenné­nek a hibásak, hogy eljárt az idő és a gyermekkorom Kitten- bergje pihenőre vonul, nyug­díjas lesz, akasztóra kerül a fé­nyesre koptatott agyú puska és csak ilyenkor, a pattogó tűznél találkozunk csak újra az erdő­vel, a humoros vadásztörténe­tekkel. Amikor emlékeket idéz Pócs Imre bácsi, a recski erdőlakó. Kovács János JIsenkai éves a% A tbán Népköztársaság Tizenhat esztendővel ez­előtt, 1944. november 29-én, csaknem négy évig tartó hősi küzdelem után az albán nem­zeti felszabadító hadsereg ki­űzte hazája földjéről az utol­só náci alakulatokat is. A kis Albánia sokat szenvedett né­pe, végre kezébe vehette sor­sának irányítását. Pártja ve­zetésével, a Szovjetunió és a többi szocialista országok né­peinek segítségével elindul­hatott a szocialista építés útján. Eredményekben gazdag volt ez az elmúlt tizenhat esztendő, többet adott az or­szág népének, mint az előtte eltelt évszázad. Ez alatt az idő alatt az elmaradott kis országból ipari—agrárország lett, amelynek ipara nap­jainkban 15 nap alatt termel annyit, mint 1938-ban egész esztendőn keresztül. 1959-ben az ország ipará­nak termelése több mint 22- szerese volt az 1938. évinek. Az ipari termelés ütemének ilyen gyors növekedése azt eredményezte, hogy számos területen sok, nála sokkal ré­gebb idő óta fejlett iparral rendelkező kapitalista orszá­got hagyott maga mögött az egy főre jutó termelésben. Az 1951—58. közötti eszten­dőkben a beruházásra fordí­tott összegek 46 százalékát az ipar fejlesztésére költötték. Ez tette lehetővé új iparágak létesítését, — mint például villamosencrgiaipar, kőolaj- finomítás, fém- és fafeldol­gozás, vasércbányászat, stb. létrehozása. Nagymértékben fejlődött az ország kőolajipara is. A felszabadulás előtt a patosi olajmezőn csupán néhány kút működött. A felszabadulás óta Patos vidéke hatalmas olajmezövé változott, amely­nek kútjai ontják a föld fo­lyékony kincsét. Az iparral lépést tart a fej­lődés útján az albán mező- gazdaság is. Az albán parasz­tok hatalmas lépést tettek előbbre a szocialista mező- gazdaság szervezésének út­ján, s 1960. tavaszán már ott tartottak, hogy az ország szántóterületének 83,2 száza­lékán termelőszövetkezeti gazdálkodás folyt. A szövet­kezeti nagyüzemi gazdalka« dósra való áttérés a termés­átlagok fejlesztésében is meg­hozta a maga eredményeik Az utóbbi tíz esztendőben a mezőgazdasági termelés évi átlagos növekedése mintegy 9 százalékos volt. A mezőgazdaság fejleszté­séhez szorosan hozzátartozik a mezőgazdasági munka gé­pesítése. Ebben Albánia ma már jóval előbbre áll, mint a szomszédos Jugoszlávia, Gö­rögország. Az ipar és mezőgazdaság fejlettségével természetesen együtt járt az ország kulturá­lis életének fellendülése. Míg a felszabadulás előtt a nép nagy része írástudatlan volt, s 1938-ban például az egész ország területén mind­össze négy középiskola mű­ködött, ma már olt tartanak, hogy negyven esztendőn alul teljes mértékben felszámol­ták az analfabétizmust, s ma már minden körzetben, sőt a legtöbb járásban is működ­nek középiskolák. Csak az idén, hat új tanítóképző nyi­totta meg kapuit. A párt és a kormány sok­oldalú gondoskodásának eredményeként javult a köz- egészségügy is. Az ország te­rületén népbetegségnek szá­mító maláriát, szinte teljes mértékben felszámolták. Sok gondot fordítanak az anya- és csecsemővédelemre, s en­nek eredménye lemérhető a csecsemőhalálozás nagyará­nyú csökkenésén is. Míg 1938 —39-ben minden 1000 csecse­mőből több mint 100 meg­halt, addig ma már a csecse­mőhalálozás aránya nem éri el az egy százalékot. Albánia ma a dolgozó nép országa. Ezt tükrözik a fejlő­dés számai, az, hogy megsok­szorozódott ipari, mezőgazda­sági termelése, új lakóházak ezrei, iskolák százai nőnek ki a földből. Üdülök épülnek, és a dolgozók egészségvédel­mére is sokat fordítanak. Az albán nép kezébe vette sorsának irányítását, és mint a nagyszerű eredmények iga­zolják, élni tudtak ezekkel a lehetőségekkel. Bebizonyítot­ták, hogy kis népek is nagy tettekre képesek, ha az or­szág ügyének intézését a dol­gozó nép veszi kezébe. • ■ ' ...... ■■■■III ............ LE VÉL nylonkesztyű ügyben ... Kedves szőke kislány! J-P Inézését kell kérnem, hogy ismeretlenül levelez- LJ getek önnel, aki még tavaly „te" volt a számom­ra, s ím, az idén már Ön, aki még tavaly szó szerint is kis­lány volt, s ím, az idén már nővé cseperedett. Minden bi­zonnyal meg is bocsát nekem ezért a levélért, hisz éppen igazat akarok Önnek adni egy olyan ügyben, amelyben meg­magyarázhatatlan értetlenséget tapasztal édesanyjánál, aki egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy a divathoz, egy fiatal nő megjelenéséhez, még olyan apróság is fontos kelléknek tűnik, mint egy — nylonkesztyű. A nő szép és vonzó akar lenni, tudatosan, vagy tudat­lanul, szebb és vonzóbb, mint a többi, s egy bálban, ahol annyi fény és csillogás van, amelyre oly soká készült a lány és a varrónő, utóvégre is nem múlhat a teljes siker egy pár nylonkesztyűn. A legteljesebb mértékben egyetértek ezzel: a kis női kezeken feszülő kesztyűk nemcsak kiegészítik az eleganciát, de valami intim bájt, ugyanakkor kedves köny- nyedséget nyújtanak viselőjének. S ha már megvan a ruha, amely bizony nem volt olcsó mulatság, a cipő, amelyen úgy lehet billegni, hogy a ringó szoknya a férfiszíveken ver rit­mikus indulót, s a haj is finom hullámokban öleli körül a selymes arcot, — nos, akkor már egy nylonkesztyű a bizo­nyos pont a mondat végén. A befejezettség, a teljesség, az abszolút elegancia, — ügye, ez a véleménye, kedves szőke kislány? Én a magam részéről ezzel a véleménnyel egyetértek, s c korszerűsített jelszóval is: legyünk ma szebbek, mint tegnap, s holnap, mint ma, egyáltalán mindig és minél szeb­bek legyenek a mi lányaink, asszonyaink, mert tehetik, te­hetjük ... Ma már tehetjük. Igazán csak megforrósodott szívvel tudom nézni a bakfisból épphogy nővé serdült lá­nyokat, akik öltözködésükben nemcsak azt hirdetik a ruhák, blúzok, cipők furcsa nyelvén, hogy a szülök mindent elkö­vetnek. — talán egy kicsit sokat is —, hogy lányaik a hétköz­napok szürkeségében is friss, üde virágok legyenek, de azt is, hogy ezt kisebb, vagy nagyobb erőfeszítéssel, de meg tudják tenni: megtehetik. Mondom, a magam részéről a legteljesebb mértékben egyetértek a nylonkesztyű utáni jogos vággyal, hisz utóvégre nem olyan álom ez, amely az egekben jár. mi sem termé­szetesebb manapsag, mint hogy egy 16. évét alig töltött lány ketztyűcsodákban járjon a bálba. Nem is tudom, miről jut most eszembe, talán az álmot említve? — lehet —, hogy édesanyja tízéves korában már libát őrzött és 17 éves elmúlt, amikor minden álma és vágya egy szép, egy csodálatosan szép, egy mindennél szebb — babos kendő volt. Egyébként, kedves szőke kislány, a nylonkesztyű, az jogos, én mondom: Gyurkó Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom