Népújság, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-05 / 184. szám
l&M. augusztus 5., péntek srtíüJSÁo 3 Az ember lett a győztes... Eltonulóban van a Tiszán az árhullám — Mir rhegint tréfás kédvé bért Volt a Tisza — csóválja fe jét Erdélyi Mihály bácsi, aztán hirtelen, Végét szakítva a beszélgetésnek, elbúcsúzik Ismerősétől. felkapja ásóját, s indul tovább, a gát felé. — Bolondos egy folyó ez — mondja nekünk szereti ijesztgetni az embereket. De most már kezdjük megismerni a szeszélyeit. Ki is fogtak most alaposan mindenütt a folyó hóbortjain. Itt. Sarudon, Poroszlón és Ti- szánánán is. Nem engedték, hogy árja ellepje a földeket, tönkretegye a terményeket Nehéz vólt ez a péntek óta tartó mentési munka. Akkor kezdődött. A víz rohamosan emelkedett mindenütt. Azonnal munkához kellett látni. Poroszlón. Sarudon, Tiazaná- nán, egy szóra fogtak össze az emberek, termelőszövetkezeti tagok, s indultak a gátakra. Később már nem volt elég az erejük. Poroszlóra, Tlszanáná- rg a honvédségtől kellett segítséget kérni. Nem apró dolgokért ment itt most a munka. A három község termelőszövetkezeteinek négyezer hold kukoricája és egyéb terménye, burgonyája. takarmánya forgott veszélyben az árterületeken, Minden erőt össze kellett szedni, a megakadályozni, hogy a gátakat áttörje a víz. Hiszen emlékeznek ezen a vidéken sok pusztulásra, amit a víz okozott. Erdélyi Mihály bácsi életének hatvankilenc esztendejéből egyet úgy is számon tart, hogy akkor még a nagy gáton is átcsapott az ár. Állatokat sodort magával, kazlakat emelt fel, s úsztatott lefelé, s már a falut is veszélyeztette. Ilyentől azonban most nem kellett félni, de: — Ha még két centit emelkedik keddről szerdára virradóra a víz, oda a termény - mondja Pásztor Endre, a sarud! községi tanács elnöke. Aztán körülötte mindenki megkönnyebbülten teszi hozzá: — Erre azonban, szerencsére, nem került sor. A Tisza, s itt Sarudnál a kis Tisza is „meggondolta magát". A szerdára virradó éjszakán, a tetőzés után lassan apadni kezdett a viZe. Reggelre már huszonkét centivel volt alacsonyabb. mint éjfélkor. A munkát azonban niég nem lehet teljesen abbahagyni a gátaknál. Pásztor Endre tanácselnök, aki az első naptól kezdve irányította a védelmi munkákat a sarudj gátaknál, egyelőre „főhadiszállásán" marad. A malmi átjárónál, ahová mindenről pontosan befutnak a jelentések, s ezek szerint lehet intézkedni. Hét helyen van őrség, s itt készenlétben áll egy csoport munkás, hátha valahonnan azt jelentik: átszivárgást észleltek. — Nem valószínű ugyan, hogy ez megtörténjék — mondja a tanácselnök —, de semmi sincs kizárva. Az a szerencsénk, hogy nincs nagy szél. s az elmúlt hét óta nem esett eső sem. Máskülönben bajban lennénk. A szél megmozgatja a vizet, az erősebben mossa a földgátakat, s máris megnövekedik az átszivárgás, szakadás veszélye. Az újabb eső pedig megállítaná a vízszlntsüllye- dóst, sőt. újra növelhetné azt. Most már elvonulóban van az ár a Tiszán és a Sarud alatti kis Tiszán is, amelyet az E&ar és a Laskó táplál, s duzzasztott Itt. a malmi átjárónál például nyolc méter mélységűre. Erdélyi bácsi azt mondja: — Megmondta már az elmúlt hét végén a mérnök: szerdán apadni kezd a viz, a úgy is lett. De addig nehéz volt. A „Madarász foknál’’ a két Idős Őr, Kovács István és Méhi László tsz-tagok szavaiból úgy tűnik kJ, hogy nagyon nehéz. Itt végig erősíteni kellett a gátat, mert ott, ahol teljesen száraz volt a műit heti nagy esőzések előtt a meder, most háromméteres víz szür- kéllik, most már békésen., las- san-lassan meghunyászodva. — Néha azt hittük, nem tudjuk visszatartani a vizet — emlékezik Kovács István bácsi. — Szekérszámra hordták a földet ehhez a ponthoz. Gyorsan leszórták az emberek, s a foga- tosok máris fordultak az újabb szállítmányért. De mire megjöttek a következő szekér földdel, a víz újra a gát tetejét nyaldosta. Alig győzték az iramot. Mégis sikerült. Megmenekült a nyárra az árterületre terelt 1000 jószág, s minden termény. A már boglyákban levő takarmány ugyan, minden eshetőségre számítva, vasárnap, egész napi munkával, behord- ták, mindhárom községben. Több mint száz fogat, vontató hordta a szénát mindenütt. Sarudra még Egerből Is érkezett segítség ehhez a munkához, kilenc vontató, pótkocsival. Az emberek most már nyugodtan végzik munkájukat. Ütött igazítanak egy kicsit a gátakon, aztán, ha nem látszik sehol átszivárgás, maguk mellé rakják szerszámaikat és leülnek beszélgetni. Még mindig az árról. Hogy mi lett volna, ha... Emlékeznek régi árvizekre. s hangjukból az érződik, tulajdonképpen még nem is fogták fel, milyen nagyszerű tettet vittek véghez. A szó igazi értelmében hősies munkát végeztek. A termelőszövetkezeti tagok, Pásztor Endre sarud! tanácselnök. Berényi Mátyás, a Petőfi Tsz elnöke. Nagy Géza, a Kossuth Tsz elnöke, akik más, fontos munkák mellett mindig tudtak időt szakítani arra, hogy kimenjenek a gáthoz, ha kellett segíteni, ha kellett, nem sokkal később, újabb erősítést küldeni, a katonák, s mindenki. aki az elmúlt hét vége óta helytállt itt, a pusztítani akaró vízzel sasmben. Kitartottak mindannyian a végsőkig s megmentették értékeiket, Sok ezer hold termését, s csak itt.- a sarud! határban ezer, békésen legelésző állatot. Dicséretet érdemelnek? Ez a szó kevés. s nem eléggé kifejező, ha méltatni akarja valaki tettüket. Ennél sokkal többet érdemelnek mindannyian, mert farriságot nem Ismerő, nagy erőfeszítésük, kezük munkája nyomán most nem lett a víz az úr... Weidinger László A Vöröskereszt és termelőszövetkezetek kapcsolata az egri járásban Mint már hírt adtunk róla, az egri járási tanács Vöröskereszt szervezete megajándékozta egészségügyi ládákkal az eoerszalóki termelőszövetkezetet. Ezt a gondolatot az egri járás más vöröskeresztes szervezetei is igen szépnek és hasznosnak tartották és követve a példát, eddig már négy községi Vöröskereszt szervezet ajándékozott meg termelőszövetkezetet egészségügyi ládával. így a kerecsendl Vöröskereszt szervezet két egészségügy! elsősegély ládát ajándékozott a kerecsendl Aranykalász Termelőszövetkezetnek. A szilvásváráéi községi Vöröskereszt szervezet a maklári Béke, Rákóczi és Üj Elet termelőszövetkezeteknek egy-egy láda felszerelést vásárolt. A Bélapátfalvi Cementgyár Vöröskereszt szervezete a helyi Március 15. Termelőszövetkezetet ajándékozta meg nagy egészségügyi ládával, míg Be- kölce község Vöröskereszt szervezete a községben levőUJ Barázda Termelőszövetkezetnek adományozott egy nagyméretű elsősegély-lédét. Ezek az ajándékozások Is azt mutatják, hogy egyre épül a kapcsolat a termelőszövetkezetek és a tömegszervezetek között és ez a kapcsolat, túl azon, hogy most a Vöröskereszt ajándékozott, közelebb hozza egymáshoz az embereket, és a közös út gondolatát egyre jobban elmélyíti. Egy nép nagysága Ezt mondta: — Egy nép nagyságát, sohasem a lélekszáma, de annak a kincsnek a mennyisége dönti el, amelyet az emberiség közös szellemi kincsestaráoa helyez... így mondta és első pillanatban nemcsak találónak, de igen megkapónak is tetszett ez a megállapítás és magam is úgy éreztem, hogy ebből sem elvenni, Illetőleg ehhez sem hozzáfűzni nem kell semmit. Es most, néhány nappal később, kicsit eltűnődve az aforizmának is beillő megállapításon, kénytelen vagyok — ó, nem vitába szállni! — legalábbis kiegészíteni ezt a tömör megfogalmazást. Mert lehet tetszetős, első pillanatban találó és még ráadásul igaznak is tűnő, de a leglényegesebbet, az Igazságot nem tükrözi ez a megállapítás. Helyünk a világban: nem keveseket foglalkoztatott és foglalkoztat ma is ez a kérdés. S úgy vélem, jogos az a büszkeség, amellyel megállapíthatjuk, hogy ott a helyünk a világban, tudnak rólunk, számon tartanak bennünket a kulturális, gazdasági, vagy politikai élet minden területén. Úgy látszik tehát, hogy sokat helyeztünk abba bizonyos közös szellemi kincsestárba... De! Népünk csak ma alkotó erejű? Csak ma tudunk felmutatni, ha nem Is óriásokat, de mindenesetre olyan nagyságokat, akik messze túl látnak határainkon és akiket messze túlról is meglátnak? Hát Ba- lassy és Apácai, Tessedyk és Petőfi, Herman Ottó és Ady — meg a többiek, nem volt közöttük egy, vagy hogy inkább több, aki Valóban az óriás nevet is méltán viseli? Feltétlen. Es mégis és ennek ellenire Is, nem Tessedyk mezőgazdasági Iskolája, Herman Ottó pólihisztorsága, Ady forradalmi lírája körvonalazta népünk életét a külföld előtt, hanem ama sokat emlegetett déllbé- bos Hortobágy, amely lehetett és szép ma Is, de amely nem lehetett és ma sem lehetséges, hogy meghatározza egy nép jellemét, és jellegét. Volt, aki ezt annakidején így fogalmazta meg valahogy: kis népnek nem hallatszik messze a hangja. Most, akkor melyik megállapítás az Igaz? Nos. ha megállapítások valóságán nyargalunk, nem Jutunk messzire az igazság keresésében. A gyökerek mélyek, sokkal mélyebbek:'a társadalomba hatolnak le. Pontosabban a társadalom milyenségéig. Ha visszalapn- zunk népünk történetébe, akár irodalomtörténeti, akár politikai, vagy éppen más tudományág! történetébe, nem kell szégyenkeznünk. Neves humanistáink nekünk is voltak, mint ama Janus Pannonius. Előbb nyomattunk könyvet Hess András által Budán, mint Angliában, a matematikának olyan óriását mondhatjuk ma- gunkénk, mint Bolyait és a fizikának, mint Eötvöst, vagy az orvostudománynak, mint Semmelweiss. Vagy beszéljünk Lisztről és Munkácsyról, Bartókról és a többiekről? ... Es mégsem Jutottunk túl a gulyáson és mégis, negatív értelemben véve is, exotikum volt Magyarország, amelynek fővárosát, ha egyáltalán tudták; hogy Ilyen ország létezik, Bécsnek vélték és még jó, ha egyáltalán nem Afrikában keresték a térképet kutató ujjak. Hogy adjunk, hogy tudomásul vegyék, hogy mi valóban világviszonylatban Is közkincse* két tudunk átadni az egyetemes emberiségnek, ahhoz forradalmi változásnak kellett jönni, ahhoz meg kellett változni az alapnak, hogy messze hirdető lehessen a felépítmény. Rangunkat és helyünket most tudjuk csak igazán és egyetemlegesen kivívni, most, hogy népünk szabad, hogy szocialista társadalmi rendet épít, hogy ura lett saját tudásának, képességeinek és saját hazájának. Most, amikor végre teljes joggal és indokkal mondhatja birtokos viszonyban ezt a szót: Haza. Mert óriások ezelőtt Is voltak, s akiket talán, vágy- biztos névről Is jól Ismertek, csak éppen mindig elfeledték, hogy az illető magyar. Ma, ezt már nem lehet elfelejteni. Abban a közösségben, amelyben élünk, a szocialista országok közösségében, nem lehet elfelejteni. S ha barátaink tudják, számontartják világgal megosztható kincseinket, tudomásul veszik, vagy kénytelenek tudomásul venni nem barátaink is. A nagy magyar magányosság üres fikció volt és különösen az most, Az internacionalizmus adta meg népünknek a magyarságot, amelyért József Attila még csak felsikoltanl tudott — együtt az emberséggel, amely ugyancsak hiányzott ama történelemből, amelybe az előbb gyorsan belelapoztunk. Nagyobb póldányszám- ban jelennek ma meg a magyar Írók művel külföldön, elsősorban a Szovjetuhióban, mint szűkebb pátriánkban, jobban számon tartják talán — elnézést a túlzásért — neves tudósainkat, mint ml magunk és felszabadult népünk, felszabadult alkotó energiájának minden eredménye, mint egész népünk, mint a felszabadult magyarság eredménye járja be a világot. Nem, semmiképpen sem ott volt a hiba, hogy nálunk ezelőtt nem volt, s ma van éa számosán olyan egyéniség, aki nagyszerű tettekre képes. Bár az is igaz, hogy lehetőségeink, most legalábbis nyílt utat nyitnak mindenki száméra, aki azelőtt, vagy akik közül, számosán elkallódtak, elvesztek volna nemcsak a magyar nép, de a világ népei számára is. A hiba, enyhén szólva is* abban a társadalmi rendszerben volt, amelyben egy Pékár Gyula művelődéspolitikai számottevő lehetett, a amelyben egy József Attilának csak Szárszó jutott osztályrészül, abban a társadalmi rendszerben, amelyben az egyik oldalon „kitántorgott Amerikába hárommillió emberünk”, s a másik oldalon palotát építettek a lóverseny lovaknak. Találó megállapítás volt kétségkívül, hogy egy nép nagyságát — hadd idézzem mégegy- szer — sohasem a lélekszáma, de annak a kincsnek mennyisége dönti el, amelyet az emberiség közös szellemi kincstárába helyez ... Találó, de így egymagában lehet igaz, de nem igazság. Ez a kis kiegészí-' tés, úgy vélem, teljessé és igazsággá teszi. Illetőleg: csak ez teszi! Gyurkó Géza kózva nézi őket. Gáspár arcán Is zavar. húzogatja a jó ruhás ] kabátját: \ —'Tegye talán az asztalra a! könyvet. — Jó, kérem. Kovács leül az ágy szélére. \ Megfogja Ágnes kezét. Forró, ■ tüzes a csuklója. Valami hiú [ ábránd, hiábavaló reményke- ■ dés lopakodik szívébe, ahogy a beteg kitisztult szemébe néz. Hetek óta lázfátyol takarta és most... csak észre ne vegye, ! hogy Játék, komédia az egész,1 szerencse, hogy alkonyodik, ; homályban a szoba, nem láthatja a könyvet, csak alá kell; írni. A kopasz, jóruhás piros-fe- ; hér-zöld színű szalagot akaszt a nyakába és fontoskodva felüti a könyvet. Aztán elhang-! zik a két kérdés, egy halk és egy erőteljes igen. a kopasz! szertartásosan a beteg elé teszi ■ a könyvet s remegő, erőtlen ; kezébe nyömja a tollat. Ágnes. fölibe hajol, s lassan leírja a; nevét. Oly lassan, hogy észre-! veszi és el tudja olvasni a rub-; rikák elnevezését. Kissé elmo-, solyodik, fáradt, hervadt ez a ] mosoly, benne van az ősz. az j elmúlás, a tar mezők és dider- j gő fák csendes fejhajtása a ] feltartóztathatatlan előtt. Még ■ akkor is mosolyog, amikor az emberek elmennek s Kóvécs kedveskedően, könnypárás, szemmel mellé ül. Lassan kita- i pogatja a férfi kezét, s húzza ; maigához, fáradtan, erőtlenül i és mégis boldogan. Csönd és szürkület ölelik egymást a kis, szobában s a haldokló lány■ megbékélve, abban a tudatban, hogy ennek így kellett történ-; nie, halkan suttogja: — Köszönöm, Gáspár. És Ágnes biztós benne, hogy ■ a férfi soha, soha nem tudja j még. hogy ő a „tartozik” rub- ■ rikátaa írta be a nevét. öltözni — pihegi és vágyakozóan tekint a szekrény felé. És most már. az életenergia utolsó fellobtaanásával, Iszonyatos erőfeszítések árán, oda támolyog a szekrényhez. Kinyitja. Mázsás súlynak érzi a könnyű, egyszerű, kis sötétkék ruhát, Nagy. kerekre tágult szemében az öröm lobban, amikor sikerül a cipőt is az ágyhóz vinni. Aztán a rúzs, meg a tükör... Háromszor is megpihen, míg kifesti n száját, Köhög, s a vér is az ajakra kerül. Már nem bánja, csak sietni, gyorsan, hadd legyen még egyszer utoljára szép. Istenem, most, nem is olyan régen! Most látja a testét, hosszú hetek óta és sírni kezd. A ruha lötyög a csontokon. a harisnya összecsavarodva a lábán... Istenem, milyen fekete ködben Van ez a szoba... Amikor Kovács belép a károm emberrel, akkor kezd ébredni Ágnes. Határtalanul könnyűnek érzi magát. Barátságos „jónapotot” lehel feléjük, s hagyja, hogy Kovács Végigfektesse az ágyon. — Hogy tehettél Ilyet,, szivecském — korholja szelíden a férfi és elrejti felhajtott kabátgallérja közé könnyes arcát. Iszonyatosat szeretne kiáltani, hogy meghallják ott fenn, a magasságos égen: Isten, ha létezel, ne engedd! A három férfi topog és meg- illetődött. Az egyik, legjobban öltözött, vaskos könyvet húz elő a hóna alól. Félénk, bátortalan hangon kérdezi: — Kezdhetjük, kérem? — I-igen — mondja Kovács és a két tanúra néz. Mind a kettő kapatos, S az egyik, az ál- anyakönywezető mögött a két kezével mutatja, hogy három liter bor. Ágnes, két, szokatlan fényben égő szeme csodála piszoktól, de mégsem ment. Hogyan, emberek nélkül. tanúk nélkül, álanyakönyvvezstő nélkül... Ha máshonnan nram, hát innen visz, pénzért, borért, csak jöjjön, mert Ágnes már biztosan várja. Várta is. Alázatosan és csendesen. A kezét nézegette és lázas főjében millió színben ragyogott a sok emlék. Mindmind Gáspártól való, Vidámak és kedvesek, szomorúak és komorak. de most valahogy csak a jó tolakszik előre színes szivárványszínbe öltöztetve a láztól. Hol is van ő most? Hát otthon, persze, hogy otthon, lám, a pirospettyes zsebkendője is új még. Csak ne lenne olyan meleg, mintha, mintha... de hiszen nyár van, forró, piros nyár, és ó, Istenem. ma van az esküvő napja. És ő még ágyban van, jaj, hány óra? Minek az a sók óra a falon? És ez a nagy csend? Most meg Gáspár kiabál, megyek-megyek, kedvesem, csak várj egy kicsinykét, egy ici-plcinykét. Tudom, a sötétkék ruhát veszem, abban tetszem a legjobban, csak nehéz a lábam, tudod elzsibbadt. Ágnes azt hiszi, hogy kiabál, pedig susog csupán. Hosszú percekig tart. míg kihámozza csupacsont testét a paplan alól. Zihál, fújtat, a semmivé zsugorodott tüdő, szíve rendetlenül kopog, a végső akkordok az étet nagy szimfóniájában. Már ül. gyermek lábait lógatja az ágy szélén és rázza a köhögés. Azután hirtelen feleszmél. Az öntudat hideg kegyetlensége mindent rendbehoz az agyban, a lázrózsák megfakulnák és visszahanyatlik a párnákra. Am a kitisztult ész tovább dolgozik, sorra-rendre eszébe jut minden, a végzés, a várt anyakőnywezető, és furcsa sajgó-fájó boldogság önti el. Istenem, csak fel tudnék könyvvezetőt és Kovács Gás- pánté lesz belőled. * Kovács leszegett fejjel, felöltőjébe dugott kézzel sietett egyik Ismerőséhez a városon keresztül. Jeges, darával vegyes eső szitált, ködfelhők húztak a házak felett, piszkosszürke reggel nyomta az emberek kedélyét. Nem nézett se balra, se Jobbra, ment a hazudott végzés nélkül, egy kétség- beesett ötlettel agyában. Végig kell játszanom Ágnes előtt az egész házasságkötési ceremóniát, tanúkkal, anyakönywezető- vél egyetemben — gondolta. — Három embert kell szereznem. ha mindjárt fizetnem is kell nekik. Talán Pöcs Károly bácsi, az öreg postás vállalkozik egynek, a másik kettő... majd meglátjuk. Egy ófa múlVa kifáradva, reménytelen arccal lépett be az egyik kis kocsmába. Kisfröcs- csöt kért s dühösén bámult ki a nagy. sima ablakon. Rágta a méreg, belülről meg a keserűség és az ismerősei közül senkit sem talált odahaza, hiába talpalt, hiába futott. S most mit tegyen? Szétnézett a helyiségben. Sokan voltak. Két utcai kó- kott ujjnyi vastagon festett szájjal, embérprédára éhesen vizsgálta végig, A pult mellett kocsisok „hosszúlépéseztek” s vitatkoztak a „Manci” teherbírásán. A sarokban nagy embergyűrű közepette szüiikesá- las, kiskabátos, vagány kinézésű suhanc állt, valami újfajta tyúkszemirtó kenőcsöt kínálva. Bűz vólt, a műbor jellegzetes savanykás szaga keveredve az édespálinka émelyítő illatával. A lábak alatt cuppogott az utcáról behordott sár és Kovácsnak forgolódni kezdett a gyomra. — El innen, el, minél előbb — undorodott meg naivságra. Ügy jön, hogy mondja „nem, nem szivecském, rajtam kívül senki sem csókolt meg igazán, hiszen a tisztaságodat én kaptam meg." Még sem beszélt. A beteg kezét simogatja s hallgatja a falióra, időtzavaró, kegyetlen, egyhangú ketyegését. — Minden ütés egy pillanattal közelebb viszi a sírhoz, el tőlem a titokzatos semmibe — gondolja sírásra torzuló szájjal. — Ugye... ugye... nem haragszól rám? — Nem kedvesem, kis Ag- nesófn, nem. — Gáspár! — Tessék. — Ha nem haragszol, ha nem haragszol a te Ágidra, akkor kérhetek valamit. Egy utólsó kérés, egy kicsike kérés. — Csák mondd bátran. — Tudód, hogy én sose említettem, de most nagyón-na gyón szeretném, ha... törvényes féleségedként halhatnék meg. Gáspár nézi a lányt. A piros, gyilkos lézrózsákat, az egész, szívbemarkolóan csendes, húsz évet. Istenem — jajdul fel benne —, mit tegyek. Mit tegyek, hiszen a válási végzést még nem kaptam meg. Hogy magyarázzak egy haldoklónak és... Ágnes újra alszik. így szökött lenni, a bódulat jön egyik percről a másikra és álomba ringatja. Jobb is így, lehet gondolkozni és Gáspár megint az asztalhoz ül. Tenyerébe hajtott fejjel, nyitott szemmel lábalja a bátortalan ködös, vizes, sáros, hajnali szürkületet. S amikor úgy reggel nyolc óra felé Ágnes magához tér, bánattól terhes szívvel, de vidám mosoly-álarccal arcán suttogja a beteg fülébe: — Kicsikém, möet hózta a pöstá.s a végzést. Sza'adok. rohanók, idéhocom az anya
