Népújság, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-29 / 178. szám

4 NÉPÜJSÄG 1960. július 29., péntek Színházi évad után — színházi évad előtt Vasárnap: Anna-bál Bélapátfalván A hagyományos Anna-bált vasárnap rendezik meg Bél­apátfalván a cementgyár kul- túrotthonában. Érdekessége, külön eseménye lesz a bálnak, hogy a cementgyáriak héttagú zenekara már az új hangsze­rekkel szolgáltatja a táncra hívó muzsikát. Nemrég vettek új hangszereket, elektromos gitárt, nagybőgőt, pisztont, szakszofont, két tangóharmoni­kát és dobfelszerelést. Körül­belül 35—40 ezer forintba ke­rültek az új hangszerek. S újabb ezrekbe a zenekar tag­jainak egyenruhája: olimpia- kék nadrág és fehér apacsing. Gazdagnak ígérkezik tehát az idei Anna-bál Bélapátfalván. — AUGUSZTUS 18-AN tárgyalja meg a hevesi járási művelődésügyi állandó bi­zottság Tamaszentmiklóson a község nyári idény-napközi otthonának munkáját. Az ülésen részt vesznek a heves- vezekényi és pélyi művelő­désügyi állandó bizottságok elnökei is.- KITŰNŐ TERMÉST adott a kerekharaszti Alkotmány Termelőszövetkezet gabonája. A nagy termés learatásának befejezése után jelenleg a csép- lése folyik. Az eddigi cséplé- si eredmények alapján a szö­vetkezetnek 14 mázsás holdan- kénti átlagtermést fizetett a búza. s az árpa átlaga megha­ladja a 15 mázsát holdanként. — A NÉPMŰVÉSZETI KI ÄLL1TÄS a nagyközönség számára ma, déli egy órától van nyitva, amelyen megis­merkedhetnek a Heves me­gyei, de az országban találha­tó népművészeti kincsekkel a látogatók.- PARTGYŰLÉSEKEN tár­gyalják az Apci Fémtermia Vállalat kommunistái a nem­zetközi helyzet alakulását, a második ötéves terv fontosabb .mutatóit és az ősszel beinduló szakmai-politikai oktatás me­netét július 29-én. — a hevesi könyv­tárban a II. negyedévben az olvasók száma 654 volt, a kölcsönzött kötetek száma csak bent Hevesen 6605 kötet volt, amelyeket elsősorban a könyvtárosok lelkiismeretes munkája emelt meg a terve­zett 5000-ről ilyen szép szám­ra.- ÜTEMTERVNEK megfe­lelően halad Hatvanban a 78 lakásos építkezés. A falegyent azonban, az ütemtervtől elté­rően. hamarabb készítették él, s előreláthatólag az építkezés befejezését is sikerül az erede­tileg tervezett október 31-e he­lyett már 20-án befejezni és átadni rendeltetésének. — JARÄSI ÉS VÁROSI KISZ-BIZOTTSÄGOK VB- ülésén augusztus 30-ig tár­gyalják meg és hagyják jóvá az alapszervezetek vezetősé­gének kialakítására és a KISZ-értekezletek küldöttedre tett javaslatokat.- TIZENHAT FORINTOT fizetnek egy munkaegységre előleget márciustól a gyöngyös- halászi Petőfi Termelőszövet­kezetben. Kitűnő termést ara­tott a szövetkezet, ezért úgy határoztak, hogy a júliusig le­dolgozott munkaegységekre ezen felül kiosztanák másfél kiló búzát és másfél kiló ár­pát is. — MAKLÄR község­ben négyszáz négyzetméter­nyi járdát építettek. A járda építését tovább folytatják a községben és augusztus hó­nap végére már mintegy 1409 négyzetméter gyalogjáró ké­szül el. A beruházás összege hatvanezer forintot tesz ki. NÉPMŰVÉSZETI és sző­nyegkiállítás, árusítással egy­bekötve. Egerben a Szakszer­vezeti Székház (Széchenyi u. 16.) fszt. olvasótermében, 1960. július 29-től augusztus 4-ig be­zárólag. Nyitva délután 1-től este 9-ig. Belépés díjtalan. Ha­zánk összes tájegységeinek népművészeti bemutatója. Min­denkit szeretettel várunk. Az országos sajtóban, a szín­házi szaklapokban és az iro­dalmi folyóiratokban az elmúlt hetekben bonckés alá vették az elmúlt színházi évad ese­ményeit. A kritikusok és esz­téták savanyú szájízzel emle­gették a magyar színházi kul­túra utolsó részletét és meg­állapították, hogy bizonyos megtorpanás és eszmei tisztá- "zatlanság mutatkozott a mű­sorpolitikában. Az egyöntetű­en felhozott kifogások azt mu­tatják, hogy színházi életünk­ben és filmjeinkben felle1 hétő világban is mintha bizonyos­fokú beszűkülés jelei mutat­koznának. Ennek a jelenség­nek okait is keresik vitákban és bírálatokban egyformán. Nem akarjuk most a nyilvá­nosság előtt a tévedhetetlen bíráló ünnepélyes tógáját ma­gunkra ölteni és azt mondani, hogy mi is egyetértünk az or­szágos érvényű szakmai bírálók megállapításaival, csupán né­hány megjegyzéssel szeretnénk az egri színház elmúlt szezon­ban mutatott eredményeit és hibáit — ha szűk helyen is — elemezni. Az egri Gárdonyi Géza Szín­ház 1959/60. évi munkáját a tervezés és a szervezés alapos­ságának a hiánya jellemezte. Szeptemberben már megmu­tatkoztak azok a hibák és re­pedések a műsoron és a társu­laton, amelyek az évad folya­mán csak .mélyülhettek. A tár­sulat az Érdekházassággal nyi­tott és a szereposztásban már ott befészkelt az értelmetlen, de állítólag szükségszerű súly­ponteltolódás a művészek sze­repeltetését illetően. A köny- nyű és igénytelen darab egyéb­ként sem jó arra, hogy az egyéniségét még mindig kere­ső színház évadot kezdjen ve­le. A bemutató még azzal a nemkívánt meglepetéssel is megajándékozta közönséget, hogy epizódszerepet játszott olyan drámai hősnő, Kovács Mária, aki nem tud táncolni a tojáshéjként színpadra von­szolt vígjátéki ötleten. Most, utólag nem akarunk vitatkozni azon, helyes volt-e az elmúlt évben a társulatnál nagy cserét végrehajtani, ni- szen a személyi kérdéseket csoportosan vetették fel az ak­kor meglevő színházi klikkek. Valamiféleképpen operálni kellett és ezt az operációt a színház vezetősége vállalta. Az igazgató akkor azt ígérte, hogy az újjászervezett társulattal végre kialakítja majd, mert kialakíthatja az egri színház arcélét és játékstílusát. Ehe­lyett az évad folyamán az, és csakis az történhetett, hogy az eggyékovácsolódni nem tu­dó együttest a pillanatnyi helyzet dobálta idébb, vagy odább. A meghirdetett műsort nem lehetett olyan előkészül­ten megvalósítani, mint aho­gyan azt egy egységes társu­lat lehetővé teszi. Igaz, ját­szottak itt Gorkij-drámát, Jó­kai Aranyemberét, Shaw War- renné mesterségét, de a szín­ház az operettekben, meg a felemlített darabokban nem elégítette ki a közönség vára­kozását, arról meg egyáltalán szó sem lehetett, hogy a kö­zönséget biztosan tartotta vol­na a színház hatása alatt. A színház jelentős időn ke­resztül hős nélkül működött. Olyan hőst, mint aminőt az Aranyemberben, a tiszt sze­mélyében kaptunk, nem sza­bad színpadra engednünk — még megalkuvás árán sem. Az alku annál szerencsétlenebb, mert itt éppen egy tehetséges koreográfus és remek epizód­színész esett áldozatul. Nem volt okos dolog és sohasem az egy színháznál, ha ellenkező adottságokkal rendelkező szí­nész vagy színésznő bármilyen oknál fogva vállalkozik, vagy kijelölést kap egy jellem meg­formálására. A hiba akkor még tetéződik, ha ugyanabban a darabban két ellentétes jel­lem megcserélve játszik. Nem gazdálkodott a színház elég ökonomikusán a rendel­kezésre álló művészekkel sem. Az egyéniségek súlyelosztása az együttesen belül más meg­gondolásokra késztethetett vol­na bárkit a színház vezetősé­génél, ha az összesség érdekeit tartják szem előtt. Ezek a bíráló megjegyzések főkép a színházi szezon első felére vonatkoznak. A csak­nem sebtében elővett Ibsen- darab, a Nóra, váratlanul fé­nyes sikert hozott. Innen kezd­ve a színház magabiztosabban állt a lábán, mintha nekibáto­rodott volna. A Lorca-bemu- tatókon át a siker már a leve­gőben lógott, minden új da­rabnál. Különösen így volt ez Darvas József Kormos ég cí­mű drámája esetében, amikor a darab hangvétele, mondani­valója, cselekményei is bizto­síték volt a hatás magas foká­nak elérésére. De a társulat is csaknem minden tőle telhetőt latba vetett a Kormos égben. A bemutatott Moliére-darab és az évad befejezését jelentő zenés vígjáték (Elveszem a fe­leségem) már nem vitték fel­jebb a mércét minőségben, ds nem jelentett különösebb egyé­ni elmélyülést és sikert azok számára sem, akik a darabot megelevenítették. Az Anyós­generális bemutatása nem hoz­ta lázba a közönséget, mert a darab új címe sem tette fris­sebbé a témát. A rendezésről és rendezők­ről kell beszélnünk elsősorban akkor, amikor a színház el­múlt évi munkáját felmérni igyekszünk. A rendezőkre is kihatott a társulat mozaikszerű­sége, a nem kellő alapossággal összeválogatott műsor, de vé­leményünk szerint mégis töb­bet, sokkal elevenebb hatású munkát kellett volna adniok. Talán a Nóra és a Kormos ég rendezési megoldásán kívül egy alkalommal sem láthattuk, hogy a rendező személye a rendezendő darab karmestere és — ha ügy kell — parancs­noka. A rendező kezébe veszi a darabot és kezébe kapja a művészeket. A darabot is, a művészeket is megméri, ho­gyan idomulnak egymáshoz. A próbák folyamán úgy kell ala­kítania a rendelkezésre álló eszmei és eleven anyagot, hogy abból a közönség összhatásá­ban és tartalmában igaz él­ményt vigyen haza. A rendezőnek nemcsak a darabot kell megoldania, ha­nem a dráma, vagy a vígjáték, vagy az operett minden egyes jelenetét, mozdulatát és ezen felül minden jellemét. Ha az epizód-szerep nincs megoldva, talán nem követ el a rendező olyan hibát, mintha a főhős egyéniségét tolná vakvágányra — de becsapja a színészt, a kö­zönséget és önmagát is: értel­metlen és hamis lesz a kép a sok közül, amit nem véletlen írt meg a szerző. A főhőst — a művész adottságainak jó isme­retében — nehéz tönkretenni, de az előadást tönkre lehet tenni párszavas jelenet félre- billentésével, egy fontos epizó­dista szürkeségével. A rende­zők ebben az évadban alig tö­rődtek azzal a követelménnyel, hogy a színpadi kollektív tel­jesítménynek hassék: pozíció­kat oldottak meg csak sok eset­ben ott is, ahol a drámai kon­fliktus csak a párbeszédekben, a szenvedélyes vitában tomr bői. Ilyesmit láttunk Shaw Warrenné mesterségében. Anya és lánya közötti ellenté­tet az- izgalmas Shaw-szöveg- nél nem lehet túlhangsúlyoz­ni pozíciókkal, mert éppen a szellemes és vitriolos szöveget tompítja a külső mozgás. A szellemet a saját ruhájában kell robbantani, a szavakban sisteregjen a nagy adag puska­por; nem kell sokat izegni- mozogni ahhoz, hogy az felrob­banjon. A töltet, ha éles, fi­nom érintésre is. robban. Ügy érezzük, hogy a kollek­tív szellem kialakítása a ren­dezők joga és kötelessége. Ha a rendező egy darab előkészítő munkája közben egymás mel­lé csiszolja a szükségszerűen különböző vérmérsékletű és adottságú művészeket, ha a művészek felolvadnak a játék közös önfeledtségében, akkor nem lesz kényszerrel és külső eszközökkel csinált rangsor a színházban, nem lesz klikk, ha­nem kollektíva, amely minden­kit megbecsül, helyén álló és elismert értékeiért. Amit évek óta szerettünk volna már elmondani, de az öt­évi idő most már teljes jogala­pot ad a kérdéshez: nem ala­kult ki az egri színház, az egri társulat egyénisége, a többi vi­déki és nemvidéki színházétól elütő arcéle. Pedig ez hiba! A színház nemcsak arra van, hogy jól-rosszul véghezvigye kötelességét és játsszék dara­bokat, hanem ezt a nemes hi­vatást úgy kell vállalnia, hogy minden mozzanatában, minden kimondott hanggal adjon a darabhoz a maga egyéniségé­ből. Ha valaki megnézi a Szent Johannát Egerben, az ne csak azt mondhassa el, hogy .,na, igen. ezt Pesten Ruttkay Évá­val másképp csinálják”, ha­nem azt legyen kénytelen a lá­togató mondani, hogy ,;igen, ezt a megoldást csak itt láttam, ezt a jellemet eredetien fo­galmazta meg X, vagy Y művész.” Ehhez pedig az kell, hogy a rendezők a darabokra készülő kollektívával elmé- lyülten foglalkozzanak, de se­gítsék a művészeket egyénis fejlődésükben is, mert némi szomorúsággal kell megállapí­tanunk, hogy vezető színésze­inknél is gyakran kell azt a használt levegőt érezni alakí­tásaiknál, amit korábbi szere­peik légköréből hoztak maguk­kal. Az ismétlődés veszélye el­len csak a folytonos fejlődéssel lehet és kell védekezni. Ennek pedig az a módszere, hogy a rendező, együtt élve művészei­vel, figyeli és irányítja azokat akkor is. amikor nem közvet­lenül rendezi a művészek moz­dulatait. hangiját, szeme reb- benését. Nem a sztárkultusz diktálja belőlünk azt a megállapítást, hogy élménytnyújtó nagy ala­kítást csak alig párat láttunk. Kárpáthy Zoltán beteg orvosa a Nórában, Kovács Mária és Pálffy György ugyancsak a Nórában megrendített, bár nem töretlenül nyújtották a tragikus élményt a háromórás feszültségben. Stefanik Irén temperamentuma és széles jó­kedve az operettekben hatott igazán, Gyuricza Ottó epizód­figurái elevenek maradtak. F. Nagy Imre a Moliére-darabban mutatta meg, hogy több önfe­gyelemmel és erélyesebb ren­dező kézben finom árnyalato­kat is érzékeltet. Ruttkai Mária megbízható és szorgalmas művésze a társulatnak. A következő évad előtt az a kérésünk a társulattól: tartsák fontosnak a szép, magyar szín­padi beszédet, a legkisebb mondatban is lássák meg a szerző gondolatait és szándé­kát, a szenvedély és a logika törvényeit tiszteljék és higy- gyék el. hogy önmaguknak is azzal használnak, és a közön­séget is akkor tartják meg ma­guk mellett, ha alázattal és szorgalommal lépnek a szín­pad deszkáira. Szeretnénk hin­ni, hogy ez az évad sokban fe­leletet ad nyitvalevő kérdése­inkre. FARKAS ANDRÁS Spessarti fogadó EGRI BRÓDY A diadalmas olimpia EGRI KERTMOZI Különös hajótöröttek GYÖNGYÖSI SZABADSÁG ítélet magánügyben GYÖNGYÖSI PUSKIN Hovanscsina öngól HATVANI VÖRÖS CSILLAG A nagy kék országút FÜZESABONY Nincs előadás HEVES Nyomorultak pétervasara Nincs előadás I960. JÚLIUS 29., PÉNTEK: MÁRTA 70 évvel ezelőtt, 1890. július 29-én halt meg VINCENT VAN GOGH (ejtsd: Vinszent fan góg) holland festő. Első művei (munkás- és parasztképek, ko­mor tájak) korának fejlődő ka­pitalizmusát vádolóan, szociális tartalmúak. 1866 óta az impreszr szionizmus hatott művészetére: erőteljes színek, merész formák, az ecset szenvedélyes vezetése, ezek jellemzik festményeit. Ké­sőbbi műveivel már az expresz- szionista stílus előfutárává lett. Van Gogh 1853-ban született. 1932. július 29-én végezték ki a budapesti Gyűjtő fogház udva­rán SALLAI IMRÉT, a Kom­munisták Magyarországi Pártja régi, fáradhatatlan harcosát és fia­tal munkatársát, FÜRST SÁNDORT. 270 évvel ezelőtt, 1690-ben született WILLIAM GED ír nyom­dász, aki a nyomdászatban az úgynevezett sztereotípia eljárását ta­lálta fel. Ennek segítségével az eredeti ólomklisékről, vagy szöveg­részekről nedves lemezpapírra préselés által úgynevezett matrica készíthető. Erről ólomöntvény alkalmazásával az eredeti szöveg, vagy ábra újból nyomható. VINCENT VAN GOGH (önarcképe után) IKÖHMSPOLi Simoné harca Kc (LION FEUCHTWANGER•' Simone, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1959.) rortörténet ez a könyv. A német fasizmus Francia- országba törését, vérszomját és szellemi és erkölcsi rombolását idézi az írás. A történet Saint-MartinbaU, egy francia kisvárosban játszódik, a fasiszta megszállás előtti ré­mületben és a horogkereszt ottani rémuralma alatt. A törté­net eseményszálaiból érdekes lelki kép bontakozik ki: egy 16 év körüli francia kislány, Simone megrázó, belső harcáról és élményeiről, az antifasiszta jellem tettekig érő kialakulá­sáról. Simone ösztönös, majd a maga módján mind tudato­sabb harcot vív a német és a francia fasizmus, és a mögötte kalandorkodó nagytőke ellen. Simone hazafias hősnővé kemé- nyedik, az igazi hazafiasság önfeláldozó képességéig fejlődik és — fölgyújtja, fölrobbantja nagybácsikája szállítóvállalatát, hogy a teherautók ne jussanak az ellenség kezébe... Simone meggyilkolt apjától örökölt humanista hagyomány és a reak­ciós környezet ellentmondása, meg az olvasmányok hatása következtében nevelődik hőssé, ellenállóvá. Simone, a hősnek induló leány — Feuchtwangemél ez megszokott és természe­tes — jórészt tapasztalat nélkül, ösztönösen jut el az anti- fasizmusig. A Jeanne d’Arc-ról olvasó és gazdag rokonai által kizsákmányolt, nagybácsikájánál konyhamunkára kény- szerített árvaleány úgy edződik az antifasiszta harcra, hogy szinte párhuzamot él meg az orleánsi szűz egykori angol­ellenes honfiharcával; csak Simone a nácikat, a fasisztákat, s azok kiszolgálóit gyűlöli leikéből. Simoné, az ifjú leány életharcában nem annyira a ^ megrendítő tragikumot kell, hogy nézzük, hanem a honfiaskcdó — s valójában! —, üzletes nagytőke elleni gyű­löletet, lázadást. A közösségért történő egyéni cselekvések sok drámai pillanatát és érzelmi elhatározását kísérjük itt mind nagyobb figyelemmel. „Ki, ha nem te? És mikor, ha nem most?” — Simone így erősíti tépelődését elszánt■ harckész­séggé. „Vajon jöhet-e csoda, ha az emberek mit se tesznek, csak várakoznak?” — kérdezi önmagától, és tudja, hogy cse­lekedetek, tettek kellenek. Simone eljut környezeti harcában a hőstettig, a tőke elleni támadásáig, amelyért nemcsak a fasiszta „boche"-októl várhat halálbüntetést, hanem a fran­cia nagyüzleti uraktól is — és elsősorban francia fasisztáktól! Simone érzi, felismeri, hogy nem a német, hanem a francia fasiszták ítélkeznek majd fölötte ... Lion Feuchtwanger saját bőrén ismerte meg a francia fasisztákat. Francia koncentrációs táborokban hányódott jó­idéig, s innét került ki Amerikába ... Feuchtwanger röviden így indokolja ifjú hősnője keser­ves és meggyőző történetét, Simoné vallatása közben: Si­moné leszállt a dolgok mélyére, oda, ahol az időtlen igazság rejlik. Megállt körülötte az idő. A nap összeolvadt az orleánsi szűz napjával.” A hazugságból szőtt háló, amelybe Simone is beleesett, Feuchtwanger szerint ugyanaz, amely ötszáz évvel ezelőtt Jeanne d’Arc-ot befonta — tehát: a hűbéri elnyomás ugyanolyan szenvedést okozott a jobbágyvilágnak, mint a fél­hűbéri, vagy nagypolgári uralom, valamennyi dolgozónak. Simone történetében így az antikapitalizmus hangja is meg­szólal, de kevés szó esik még a szocialista eszme közösségi erejéről. Ennek csak sugallata érződik — a könyv néhány fia­tal harcosának alakjában. Simone közelében sok becsületes ember is él. Például Maurice, aki lázítóan csúfolja az urakat, Etienne, akivel úgy bánnak el, hogy vele kapcsolatban Maurice azt mondja: „A rabszolgatartók fenyegetően suhogtatják korbácsaikat, a boche-ok harci kocsijai mögé bújva.” És azt is mondja Maurice: az egyik oldalon a „munka, család, haza” — jelszó, a nácik, Petain, a verduni vészmadár és az összes francia fasiszták vannak, a másik oldalon meg a „szabadság, egyen­lőség, testvériség” és a világ minden antifasisztája! (De eze­ket a szavakat a szállítási vállalat felrobbantó ja, Simone, alig érti még még ...) regény művészi igazságszolgáltatása sok mindennel igazolja Maurice szavait, különösen a főszereplők félreérthetetlen lelki-ábrájával. Prosper Planchard, a vállalat vezetője, amint megjátssza üzleti célból a francia nemzeti hu­manistát, vagy Madame, a vállalat tulajdonosnője, népellenes gyűlölködésével, és a hivatalos figurák, akik Simone üldözése közben folyton a városra tört boche-okkal való állítólagos ellenségeskedéseikkel indokolják Simone üldözését. És ők együtt, végül csendőrkézen a „Zord ház”-ba, azaz egy durva fegyházba toloncoltatják Simone-t... Mindezek típusai a má­sodik világháborúnak, ma már közismert hadiszer-honfiak, embervér-kereskedők. De az ártatlan hősleány annyira nép­szerű a tömegek előtt, hogy amikor börtönbe viszik, a sokaság az utcán élteti és „Viszontlátásra!” kiáltással búcsúzik tőle ... Simone hű lelkirajzával és a bűnös hadigazdagok arcké­peivel a dolgozók jobb jövőjébe vetett hitét sugallja Lion Feuchtwanger. Hálával és örömmel olvastuk el ezt a köny­vet, s véleményünk az, hogy Simone történetének regénye nemcsak a tegnapot megélt emberek olvasmánya, hanem mai ifjúságunké is! ^ Pataky Dezső A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom