Népújság, 1960. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-06 / 31. szám

Levél érkezett •z egri színházba. A címzett Kovács Mária, vagy most, ja­nuár 29-től, esténként Nóra. Kockás papíron, gyerekes be­tűk soraiból egy ifjú színház­rajongó kérése bontakozik ki. „Kedves Mária! Szeretném, ha küldene nekem egy fény­képet, mert gyűjtöm. Nagyon szomorú lennék, ha pontosan Mária nem küldene nekem” — így kezdődik a levél. Kell-e ennél őszintébb bi­zonyság egy színésznő szá­mára a sikerről? Hiszen_ ez esetben nem csupán a gyűjtő­szenvedélyek egyikéről van szó. Többről, mert a levél így fejeződik be: ,,E gy forintot küldök, hogy tessék venni egy kupertát és egy 60 filléres bélyeget A fiatal fényképkérő nem akarja, hogy az a színésznő, aki felejthetetlen élményt szerzett számára Nórájával, akár egy fillérrel is károsulják kérése teljesítése miatt. A szeretet példájához — azt hisszük — ennél szebb nem kell. (w) — A HATVANI járásban levő üzemekben dolgozó fia­talok közül már eddig hét- százan kapcsolódtak be a fel- szabadulásunk 15. évforduló­jára indított „Ifjúság a szó­éi alizmusért”-mozgalomba, _ FEBRUÁR 15-lG tart nyitva az egri Állami Áruház leértékelt árukat és maradéko­kat árusító pavilonja. Utana néhány nappal később, ugyan­itt, tanácsadással egybekötött kozmetikai kiállítás nyílik. — MA ESTE 8 órai kezdet­tel a Parádfürdői Állami Gyógyintézet KlSZ-szerveze- te farsangi álarcos-bált ren­dez az intézet társalgó- és ebédlőhelyiségében. _ A GYÖNGYÖSI Járási Tanács VB ülést tartott csü­törtökön. Az ülésen első napi­rendként a járás termelőszö­vetkezeteinek 1959. évi zár­számadását beszélték meg, ez­után megvitatták az 1960. em tervfeladatokat, valamint a leg­közelebbi tanácsülés napirend­jét. amelyen a VII. pártkong­resszus a tanácsokra vonatkozó anyagát dolgozzák fel. — MÁRCIUS hónapban ünnepi termelési hónapot tar­tanak a megye ipari üzemei. Ez alatt az idő alatt igyekez­nek a termelékenység állandó fokozása mellett betartani a munkavédelmi előírásokat, s gyorsabban intézik az újítá­sok kivitelezését. — AZ MHS HATVANI MÁV alapszervezete az 1959-es évhez hasonlóan, az idén is szervez motorkerékpár-tanf oly ormot, a- melyen 25 hallgató vesz részt. A városban működik egy te­her- és személygépkocsi-vezetői tanfolyam is. amelynek 45 hall­gatója van, így a tanfolyam befejeztével 70-en kapnak gép­kocsi, illetve motorkerékpár jo­gosítványt. — JELENLEG a KISZ- szervezetek vezetőségében és a különböző társadalmi bi­zottságokban hatvan mérnök, technikus dolgozik, akik se­gítenek a munkásfiatalok legkülönbözőbb problémái­nak megoldásában. _ TANFOLYAMON vettek ré szt a hatvani, gyöngyösi és hevesi járás községeinek VB- titkárai a Gyöngyösi Járási Tanács helyiségében. A négy­napos tanfolyam anyagából a mai napon vizsgáznak a hall gatók. Érettségizettek a munkapadok mellett Nem az a célunk, hogy évek óta vitatott kérdésben pontot tegyünk egy kijelentő mondat végére, amellyel egyoldalúan | felmagasztaljuk, vagy elma- 1 rasztaljuk a mai fiatalokat, a holnap értékes ígéretét. Isme­rünk nem egy fiatalt, aki ki­tűnő érettségi bizonyítvánnyal a munkapad mellé került, de mert tudásvágya és akaratere­je az egyetem felé hajtotta, el­jutott oda és kitűnő orvos lett belőle. Akadnak olyanok is, akik a jóakaró és gondos szü­lői támogatás ellenére sem vi­szik többre és távolabb a szor­galom és tudás mezején meg­rekednek — a kiváló lehetősé­gek között — egy alacsony lépcsőfokon és ott bajlódnak önmagukkal jó ideig, amíg az élet malma finomabbá, oko­sabbá nem őrli meg minden­napjaikat, munkájukat. A hét­végiét között ezer árnyalat színezi a képet, amelyről azt mondjuk nyíltan és derűsen, bizakodóan: ez a mi ifjúsá­gunk. Találomra néhány fiatalt ál­lítunk az írott szó reflektorfé­nye elé: arcélüket saját ma­guk rajzolják meg mondataik­kal és őszinteségükkel. Olyan érettségizett fiatalokról írunk, akik a munkapad mellett, a mindennapi élet ipari küzdel­mében élnek, dolgoznak, áb­rándoznak, tervezgetnek és ér­nek felnőttekké. Nekik is az a véleményük, hogy az érettségi papírjához kell még valami más is, hogy felnőtt emberié váljanak: az életben való el­igazodás tapasztalata és az ezzel kapcsolatos tudás. Hídy Péter a Hajtóműgyár egrj telepén dolgozik. Most még ipari tanuló, de e hónap­EGRI VÖRÖS CSILLAG Merénylet EGRI BRÖDY Szökés a szigetről GYÖNGYÖSI SZABADSÁG Hárman az éjszakában GYÖNGYÖSI PUSKIN A megfelelő ember (szélesv.) HATVANI KOSSUTH Halál a nyeregben HEVES Egy dal száll a világ körül (szélesvásznú) FÜZESABONY Rendkívüli történet (II. rész) FBter vas Ara Pár lépés a határ ban szabadul: villanyszerelő tanulóból szakmunkás lesz. A prózai és büszke tényből azon­ban színesebb kép alakul ki, ha Hidy Péter beszélni kezd. — 1958-ban érettségiztem kitűnő eredménnyel — mond­ja. Magam is úgy éreztem és tanáraim is azt mondogatták, hogy a humán dolgok iránt van érzékem és tehetségem. Irodalmat szerettem volna ta­nulni. Két pálya érdekelt: a színház, abban is a rendezői munka és a könyvtár. Jelent­keztem is érettségi után — nem sikerült. Segédmunkás nem akartam lenni, és ezért jelentkeztem ipán tanulónak. Villanyszerelőnek, — Az első félév rettenete sen nehéz volt. Szokatlan a munka, a környezet, egyetemi padok helyett a gyámoltalan ipari tanuló állapotában élni. Az első hónapok után kezd­tem megszeretni a szakmát, talán éppen akikor, amikor egyedül jöttem rá a műszaki hibára és önállóan kijavítot­tam. Az is nagy lendületet adott önbizalmamnak, amikor azt mondták egyszer a kezdet után: szakikám. bedöglött a gépem, csinálja meg! S meg­csináltam; — Féléves gyakorlati mun­ka után kezdődött az iskola a budapesti Műszaki Intézetnél. Levelező tanuló vagyok, ha­vonként jártam vizsgázni az anyagból. Az oktatás magas; színvonalú és az ország minden tájáról tanulnak itt a fiatalok. — Most. hogy a szakmai szabadulás előtt állok, érzem igazán, hogy az elektromosság olyan szakma, amiből minél többet tudok, annál többet kí­vánok tudni. Itt. munkám köz­ben sok olyan dologra is rá­jöttem, amit máshol nem is­merhettem volna meg. — Szeretnék tovább tanulni, de most már meghatározott céllal és szándékkal: elektro­mérnök leszek. Sokat tanul­tam, amit nem látok egészen pontosan, sok probléma vető­dött fel bennem, amire szeret­nék a gyakorlatban választ kapni. Sok tervem van, amit mint mérnök szeretnék meg­valósítani. Az a véleményem, hogy az egyetemre — kétéves szakmai gyakorlat és tapasz­talat birtokában — én más­képp kívánkozom, mint ami­kor az iskola padjaiból kike­rültem. — Nem adtam fel régebbi álmaimat sem: szeretem az irodalmat. Ha csak tehetem, verseket, regényeket, kritiká­kat olvasgatok s mindent, ami az irodalommal és a művé­szettel összefügg. Színházra- jongásom sem lóg a levegő­ben: a szakszervezeti színját­szó csoportnak aktív tagja va­gyok. Szeretnék modem ember len­ni, akinek kezében egyformán otthonosan mozog a csavarhúzó és a töltőtoll. Akit a technika és Thomas Mann egyformán ér­dekel és teköt. Aki tudja, ki volt Arisztotelész, de azt is tudja, mi a vezérlőrács, mi a színpadi abgang és a spakni. Kalmár Péter, aid ugyanott dolgozik — 1959-ben érettségi- I zett a Kandó Kálmán elektro- j technikumban — kitűnően. Most a meós munkáját végzi. — A múlt év számomra a tépelődés esztendeje volt — mondja. Négyévi szakadatlan tanulás után — csak a szak­tárgyakat forgattam — úgy éreztem, hogy így csak „szak­barbár” lehetek, mert a szak­ma iránti bizalom az érettsé­gi papírral még nem jön meg. Lehet, hogy ez az érzés a fi­atalság sajátja pályakezdés előtt, de tényleg féltem attól, hogy a munkapad mellett az iskolai tudás cserbenhagy. Ezen a „félésem” úgy segítet­tem, hogy éhesen fordultam minden irányba, ami nem technika: így történt, hogy az érettségire is irodalomból ké­szültem fél a legalaposabban. Hosszú tépelődésemibe került — a művészetek és a gyakor­lati szakma közötti választás izgalma és szorongása ez —, amíg a műszaki egyetemre jelentkeztem. Nem vettek fel, bár felvételi vizsgám sikeres volt. Pestről hazajöttem, jólle­het a pesti levegőt nehezen le­het otthagyni. Nemcsak a vi­lágváros légköre izgatja Bu­dapesten az ember szívét, ha­nem az a sok-sok kulturális ás szakmát továbbtanulási lehetőség _ , amiket — úgy véltem — csak Pesten lehet megtalálni. — A gyárban eltöltött néhány hónap alatt azonban megtanul­tam, megtudtam, mit jelent „szakinak” lenni. Örülök annak, hogy fiatalon felelősségteljes munkakörben dolgozhatom. Tudom, milyen felelősséget je­lent az. hogy saját bélyegzőm­mel és aláírásommal minő­sítek valamit, ami ipari mun­ka. — Megszerettem a munkát, amit én választottam. Az el­méleti és gyakorlati haladás­ban részt kívánok venni és SAPPHO 1960. FEBRUAR 6., SZOMBAT Névnap: DOROTTYA A Nap kél: 7 óra 06 perckor, nyugszik: 16 óra 52 perckor. 2500 évvel ezelőtt, ie. 600 kö­rül élt SAPPHO görög költőnő, a világirodalom egyik leg­nagyobb lírikusa. Lesbos szige­tén lányok nevelője volt, s köl­teményei tárgya a hozzájuk fűződő gyengéd szeretet. Szen­vedélyes sorait kristálytiszta, ún. sapphoi versszakokban mondja el. mely versforma a magyar költészetre is nagy ha­tással volt. Aphrodite himnusza teljesen, a többi költeménye csak töredékekben maradt fenn. 60 évvel ezelőtt, 1900-ban adott a világon először kezdetleges készülékével rádiójeleket. ALEKSZANDR POPOV orosz fizikus. 120 évvel ezelőtt, 1840-ben alakult meg Londonban az első Kommunista Munkásképző Egylet. iKftlMSPOl Walter Jens: A vak (Modern Könyvtár) azt alkarom, hogy munkámmal hasznára legyek a társadalom­nak; Mások mondják, hogy nagy technikai felkészültsége hasz­nos a gyárban, önmagáról el mondja még, hogy a szakszer­vezeti színjátszó körben mű­ködik és a művészeteket sze­reti; jól táncol, a mozdulato­kon keresztül pantomimszerű- en, érzékletesen fejezi ki gon­dolatait. érzelmeit, A két „szakivaT’ elbeszél­gettünk a fiatalok egy-két túl­zásáról, az öltözködésről, a hangsúlyozottan divatos kilen­gésekről, modorbeli, viselke­dési problémákról: mindenről önálló véleményt alakítanak ki magukban, és — ha nem is mindjárt — belátják túlzásai­kat, tévedéseiket, botlásaikat. — A kor lázas tempója el­kap minket is és a szédítő iram, a társadalmi változások rohama olykor szabadossá te­szi a fiatalságot, amelynek le­hetőségei mások, mint a ko­rábbi generációk lehetőségei voltak. Azt akarjuk, hogy a mi munkásruhánk ne képzet­len, műveletlen és jól-rosszul megszerzett szaktudással bice­gő embert takarjon, hanem a mi vágyunk a tudás és a hala­dás birtokában a .,kiművelt emberfők sokasága" — mond­ják. <f. a.) JT osztolányi írta Móricz Barbárok című elbeszé­léséről: nem tehet elhagyni belőle egyetlen szót. egyetlen betűt sem, így tökéletes, aho­gyan van; remekmű. Remekmű Walter Jens kis­regénye is. Az ember döbbe­nettel és részvéttel olvassa a sötétségben tapogatózó vakok különös telkivilágának oly hi­teles, aprólékos leírását. Jens belénk hipnotizálja akaratát: mi magunk vagyunk a vakok, mi éljük a vak életét. S a döb­benet annál inkább értékesebb, mert Walter Jens, a tübingeni egyetem harmincöt éves pro­fesszora, aki ezt a kisregényt közreadta, nem vak ember. Mégis oly természetességgel kalauzol bennünket e különös világban. Vak ember... Fehér bot és sötét szemüveg. Szemgolyójuk örökre lezárult a fény, a vilá­gosság előtt. Recehártyájukon nem remeg többé a szeretett színek, drága tájak, városok képe. Ök már soha többé nem ellenőrizhetik mások szavait. A lélek tapogatja körbe a tárgyakat, figyeli az esemé­nyeket. A hangok, szagok, ne­szek jeflentik számukra a tájé­kozódás háromszögelési pont­jait, s csak az emlékezet, a képzelőerő hasogatja a sötét­ség rájuk boruló lepedőkét- Sejtelmes világ az övék, külö­nös életfordulatokkal, arcok­kal, jellemekkel, lélek-megvil- lanásokkal. Heinrich Mitten­haufen, Jens kisregényének fő­alakja, egyetlen arc e külö­nös világból. A történet indítása is meny­nyire lefojtott, mennyire meg­borzongató! Akár egy Vercors- novella igaz rettenete ... „1950. november 3-án Hein­rich Mittenhaufen, negyven­AB-42-60 műsora Egerben este 7 órakort NORA (Katona-bérlet) Tudtam, hogy csalás az egész: a Nap fé­nye, a vízszagú szellő és a bujkáló mosoly az emberek szemé­ben. Ez még nem ta­vasz, csak szeszélyes játék. De a varázsnak ellenállni én sem tud­tam: könnyebben, vi­dámabban lépkedtem és ravaszul visszamo­solyogtam a Napra. Volt ebben egy kis cinkos összekacsintás is: „Ugye, pajtás, mi értjük egymást?” Még tíz percem volt az autóbusz indulásá­ig. Egy fekete jólesne. Eh, hátha nem késem le amiatt! Jó volt a kávé illa­tát beszívni, hallgatni a sistergő gőz zümmö­gését, és beleábrán­dozni a kicsapódó go- molyagokba. Ilyen­kor pillanatokig sem­mire nem gondolok, csak annak a bizo­nyossága lapul a túr datom mélyén, hogy vagyok, élek. És ez nem is olyan rossz érzés. A kesernyés íz szét­folyt a számban, las­san, de egyre határo­zottabban éreztem ezt a zamatot. És elmoso­lyodtam. A kumisz, a nyereg alatt puhított hús, majd a tokaji nektár, a gulyás és a töltött­káposzta után már be­vonult nemzeti sajá­tosságaink sorába — a fekete. A koffein, a dupla, a presszókávé. Hej, hej, változnak az idők... Attól féltem, hogy a belső fintor kiült az arcomra is. és akik most látnak... Na, szóval: még nem szoktam magamban mosolyogni... Oldalt néztem. öten voltak. Ott álltak a magas kiszolgálóasztal előtt. Négy férfi és egy hölgy. Azaz. várjunk csak.! Még nem fel­nőtt hölgy, hanem ... egy kislány. Egészen fiatal. Kék melegítő volt rajta. Még szög­letes, fejletlen alakja a tegnapi gyereket mutatta. A nyakában pedig piros, igen: se­lyemből készült, csil­logó, piros úttörő­nyakkendő üde foltja mosolygott. Vagy mégsem mo­solygott? A négy férfi tekin­tetének kereszttüzébe fogta a kicsit zavartan nevető kislány arcát, aki bizonytalan, kicsit félszeg mozdulattal tartotta a kezében a talpas poharat. Mély­tüzű, olajos fényű „rövid ital” remegett a csillanó üvegkehely ölelésében. Koccintottak. Azután ittak. A négy férfi ünne­pélyes mozdulattal, a felavatottak önelégült­ségével vigyázta a kislány minden moz­dulatát. Mintha szer­tartáson lettek volna, ihletett csend puha fátyla vonta be őket. Ünnepeltek? Szomorú aktus volt ez. Disszonancia. Csalás, mint a ko­rai napfény és az enyhe, vízszagú szél. Kint a cukrászda előtt egyetlen autó állt. Csak az övék le­hetett: AB—42—60. Ez volt a rendszáma. Sajnos, sietnem kel­lett, indult a buszom. Mondjátok, nem lenne érdemes ilyen­kor hagyni a buszt, és ráérni egy kicsit? Az autóbuszban már nagyon szégyell­tem magam. (G, Molnár Ferenc) éves hamburgi néptanító, vör. heny-megbetegedés következ­tében megvakult. Az eppen- dorfi kórház szemklinikájára szállították. Egy órával ezelőtt, 1950. no­vember 17-én, reggel tíz óra­kor, a klinika főorvosa, Walter Neugebauer professzor közölte vele, hogy soha többé nem fog látni. „Heinrich Mittenhaufen mozdulatlanul feküdt az ágyon. Most már nem látszott rajta, hogy sírt..." Mittenhaufen tehernek éra életét, elviselhetetlennek bor­zalmas sorsát. Egyetlen öröme van még: játszani az építő- szekrény kockáival és álmo­dozni. Épületek, háztömbök négyszögét rakosgatja egymás mellé, apró kockáiból, „...min­dig a kis kockákkal játszott* hacsak nem zavarták meg a látogatók, az orvos, vagy az étkezés. Naphosszat csak arra a néhány másodpercre komo- rult el az arca, amikor félre kellett tennie a kockákat, hogy másokkal törődjék.” Az építő, szekrényt barátja, Moses Matt­häus, a színész ajándékozta neki. Aaron Politzer faragta vala­mennyi kockát a haláltábor- ban, ahol Moses is volt. Uno­kájának készítette volna ezt a játékot az öreg, de unokáját „közben elszállították”. És a kockákkal a halálukat váró, megkínzott férfiak „játszot­tak”, hogy az idegölő bizony­talanságot elűzzék maguktól. A játékot három feltételhez szabták. Az első: „csak akkor szabad játszani, ha másképp nem tudunk élni”; a második: „csak azért szabad játszani, hogy reményt merítsünk az elkövetkezendő életre”; és a harmadik: „csak azt szabad játszani, ami a jövőre vonat­kozik, s amiről hisszük, hogy egyszer valóra válthatjuk”. Moses megrendültén meséli az építőszekrény történetét megvakult barátjának, hogy visszatérítse őt álmainak vilá­gából a való élethez. Mitten­haufen elhagyja a kórházat, élni próbál. De megriad és kockáihoz menekül újra meg újra. apró reményektől is meg fosztottam Megválna már éle­tétől, hogy ne legyen nyűgös teher feleségének, gyermekei­nek. Joseph Freiburger adja visz- sza elveszett hitét, élniakará- sát. Joseph vakon született, fehér hajú aggastyán, ott volt ő is a táborban, amikor az épí­tőszekrény kockáival játszot­tak. „A játékot nem szabad egyedül játszani, mert akkor elvesztünk’• — mondja Hein- richnek. És Mittenhaufen há- tatfordít eddigi életének, az álmok birodalmának és már újra örülni tud az étetnek, bízni kezd jövőjében. Voltaire óta senki sem tudta tökéletesen megfesteni a va­kok világát. Walter Jens óriási tehetségű író. Regényét külö­nös stílusban írta. szerkesz­tette: olyan ez a regény, mint­ha minden sorát tömör, ke­mény ércből faragták volna ki. Pataky Dezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom