Népújság, 1958. június (13. évfolyam, 110-134. szám)
1958-06-01 / 110. szám
6 NÉFÜJSAG 1958. június 1., vasárnap MOLNÁR BÉLA: Nyárfák Már ötven évvel ezelőtt is a homokban álltak őrt; egy tapodtat nem engedtek a homoknak, a szeleknek. Oda hulllak, ott maradnak a homokban gyenge gallynak; ha kell; tízszer új-rügyezve, harcolva és sebesedve. Ott maradtak s öles ágak vigyázzák a kis tanyákat’ a Hold is a hegyére száll, onnan nézi: be szép a táj! Be szép is ett az a sorfal, mesgye szélén pár dióval s a paraszt, ki eke mellett a nyárfákról énekelget. . MOLNÁR GÉZA; Milyen lesz ? ... Milyen lesz? Szőke? Barns tán’? Fiú. avagy egy kislány? Találgatom, de nem tudom Milyen lesz szeme? Barna? Kék? Ha kérdik mit is mondanék? Találgatom, de nem tudom. És a haja? Göndör? Sima? Bár milyen lesz is nem hiba, — Találgatom, de nem tudom. Milyen lesz arca, ha nevet? Jobban melyikünket szeret? Találgatom, de nem tudom. Milyen lesz majd. ha megszület’? S ha megnő? ír majd verseket? Találgatom, de nem tudom Mi lesz? Mérnök? Vagy sebész? No erre is mit mondanék? Találgatom, de nem tudom. Akárhogy lesz mindegy nekem Bármilyen lesz is szeretem, Ezt már érzem és jól tudom. BELLA LÁSZLÓ: A tó dalol ? Hideg csillagot rejt az ég, Hidegen fénylő csillagot. Nagyot ásít a tófenék, Párája leng — magam vagyok. Borzong a nyírt gyepii, zizeg, Talán ollóról álmodik? Amott a fűz alatt lapul Nehéz testtel egy vasladik. Hidegen reszket rajt a fény, Ügy érzem, megborzong a csönd. S a lusta hab a part fölött Mázsányi földet vízbedönt. Csöndes parasztok vágyait Zabálja századéve már. Ki szólna rá, ki mondaná : Elég, elég! Nagy már a kár! Rámbámul lustán, gőgösen, Hideg szemében a sötét. Hallgass meg — így kiáltanék — Csak rázza roppant üstökét. Hallgass meg! — és megáll a szél, Nem rebben ág, levél se leng. És nem tudom, hol sír a dal... A tó dalol — vagy a szívem? PAPP MIKLŐS: Vallomás a Mátrához A Mátra tövén élek: kék hegyek s meleg karok őrzik a sorsom, bársony csöndjük magamba hordom, mint az anya aki úgy szeret, hogy nem magának él; a gyermekek léptét lesi és ha dolgozom, vibráló gondolat-hullámokon feléjük szállók: fű, fa, rengeteg s kibomlott-szép bimbók nagy szeme szembenéz: gyere, jöjj ide s az erdők érces szavát hallgatom: és hogy az áradt, nagy hegyekbe nézek rámsúlyosul, az óriás-hatalom: k meredten állok, mint egy megigézett. KOLTOK ES VERSEK FAZEKAS ISTVÁN: Közös keréknyomban Egy egyenes vonal mentén végig gurul a keréknyom. S dalol a végtelen mező! Madárdal és kacaj. Ostorpattingatás... — Barátaim, dalol a végtelen mező! — Zakatoló század fut e keréknyomba: Kubikostól a miniszterig szótlanul. Ki húzza, ki követi, — gurul előre •.. Válaszd, barátom, te is vezérlő csillagul! E parancs a Tavasszal szökkent közibénk. Benne iramlik a proli megújhodás. Egy úton megy itt kubikos és miniszter, nincs kitérő, csak cél és közös állomás' KOVÁCS MAGDA: EPIGRAMMA A minap, úgy estidőben, Találkoztam egy szőke nővel. Kackiás, kis zöld kalapja volt. Férje valamikor nekem udvarolt. Láttam rajt’, még mindig félti tőlem Azért néz el olyan megvetően. PATAKY DEZSŐ: Százszorszent anyám ... Szúnyogok szárnyán sírt az alkony, s mákot őrölt anyám. — Messzi, lágy mezőkön csend pihent — fény álmodott haján. Barna szemében tüzek égtek és belesírt a zöld mező, kicsi malmát lassan forgatta s dalolt a szél, a vas, meg ő. Nagyranőtt a barackfa árnya, a nap lánggal ellobogott s panaszt daloló szép anyámra még utoljára fényt dobott. Illatot lehelt a kicsi kert •.. Dalolt anyám és könnyező szemébe visszafénylett kiszakadt ifjú lelkem! A fájdalom virágos földre hullt és elzokogta: ..Fiam, kevés a pénzünk! Nem lesz ruhád, csak élelemre futja... De nagyra nőssz te. s gazdagok leszünk! Kicsi fiam, majd óriásra nősz s anyádnak is te veszel szép ruhát.. így sírt a dal, jajongott, kért esengve és nékem adta százszorszent anyámat, mint a vihar, csókolta meg a számat. Aztán indult, karján a rossz szakajtó. S ahogy belépett a kicsi házba, utána lágyan muzsikálf a■/ ajtó. MOLNÁR JENŐ: Már mindene fájt. A görcsök egyre sűrűbben jöttek. Végre megérkezett a mentő- I autó és bevitte Tarjánba. Hatan feküdtek a kórterem- I ben. Négyen már túljutottak í a szülésen, ketten még előtte voltak. Szokatlan volt min- , den. Sohase volt még kórház- > ban, meglepte a csend, a fe- I hérség. Három-három csőágy | állt szemben egymással, fejjel ' a falnak támaszkodva. Közé- | pütt szabad hely, asztal és I szék. A terem jókora kertre ! nézett nagy ablakszemével. I Onnan is csak napfény és ma- ] dárdai áradt a szobába. Mint- í ha az asszonyok bészéde is I halkabb lett volna, mint ott- ! hon. Beszélgettek, ismerKed- I tek. Éva kertelés nélkül mondta \ el életét. Apját nem ismerte, anyja nem törődött vele. Mindig egyedül volt. Tizenhatéves korában eg fiú legyes- kedett körülötte. Boldogan fogadta, társa lett, végeszakadt ;a magányosságnak. Azután a I fiú továbbállt. Most itt az ' eredmény. Azt se tagadta, ) hogy neki nem kell a po- j ronty. Szoptatni hozták a | csöppségeket. Az asszonyok | arca felderült. Gyönyörködtek ! gyermekeikben, gügyögtek nekik, játszadoztak velük. Évá- I nak ez unalmas volt. A szülőszobába vitték. Néha | azt hitte, hogy a kín már el- ' viselhetetlen, de nem jajga- ] tott. Az orvos meg is di- | csérte: — Jól viselkedett. Megér- | demli ezt a szép kislányt. Nem válaszolt rá. A nővér közeledni próbált: — Fiút szeretett volna? Hallgatott. Az újszülött sírni kezdett. Évát bosszantotta a gyereksí- | rás.~ — Mi lesz a gyerek neve? kérdezte most már hivataI los hangon a nővér. — Találjon ki valamilyen I nevet, — mondta egykedvű- I en. Semmi közösséget nem ér- ; zett a síró csöppséggel. — Beírom a maga nevét. ! Milyen szép név: Éva, Évike, — kedveskedett a nővér. — Jó. A gyereket elvitték, a fiatal | anyát átemelték a tolókocsira I és a szobájába szállították. Az asszonyok már izgatot- j tan várták. Kérdezgették: — | Fiú? Lány? Milyen volt a [szülés? Hány kiló? Hogy hív- 1 iák? Kurtán válaszolt mindenki- | nek. Magába zárkózott. Este a többi gyerekkel az I övét is behozták. — Szórakozzon egy kicsit | anyuka, — tették le melléje Ránézett, azután úgy hagy- ; ta, ahogyan oda tették. Az asszonyok megdöbbentek. Rá- I szóltak. Lepergett róla min- j den. Feküdt az ágvban és j nézte a mennyezetet. Mit kezd- j jen ezzel a gyerekkel? Csak j nyűg, teher. Fölösleges. Fá- I radt volt, de nem jött álom ja szemére. Csak egy foglalkoztatta: mi lesz most vele? Enyém Reggel újra hozták a gyerekeket. Az övét is a karjára tették. — Nézze csak, hogy milyen eleven, biztosan jó evő lesz. Nem válaszolt rá. A nővér megszokta már a mogorvaságát, szó nélkül tovább' ment. Az asszonyok sajátjukical voltak elfoglalva, de őt is szemmel tartották. Észre vette. Nem akarta tovább feszíteni a húrt, kigombolta a hálóingét, felvette a gyereket és szoptatni kezdte. Az szívta, szívta, de még ügyetlenke volt és kiejtette a szájából. Tátogott, kapkodott utána, de eredménytelenül. Mégse segített rajta, nem adta vissza. A kicsi követelődzött, sírni kezdett. Éva erre felemelte és letette maga mellé. — Itt nyugodtabban bőghetsz. Ez már az asszonyoknak is sok volt. — Meg akarja ölni a gyereket? — Miért nem ad neki enni? — Ha ennyire nem kell, an- kor előbb gondolta volna meg! Vége volt a nyugalomnak. Kiabáltak, veszekedtek. Megmozdult valami Évában is. Ez a tehetetlen csöppség nem oka semminek ... Mindegy! Most már azért se! Mozgás, zsivaj volt még akkor is, amikor a nővér a gyerekéit jött. Amikor a kicsi Évát felvette az ágyról egy asszony megszólalt; — Adjanak szegénykének valamit nővérke, mert az anyjától éhen halhat. A nővér csóválta a fejét, de nem szólt semmit. Most már gyűlölet vette körül Évát. Olyan árván feküdt, mintha rajta kívül senki se lett volna a kórházban. A gyerek? Valamit csinálni kellene vele ... De mit? Mi lesz velük? Először jutott így eszébe; velük. Eddig csak magára gondolt. Egyszerűnek vélte a dolgot. Reménykedett abban is, hogy halva születik majd a gyerek, vagy idétlen lesz és hamar elpusztul. Most már számolni kell vele... Délelőtt váratlanul lázas lett. Az asszonyok figyeltek itt egymásra, azonnal ott termettek, ahol baj volt és versengve segítettek. Vele nem törődött senki. Csak az orvos ráncolta a homlokát és a nővér csóválta a fejét. Hozták a gyerekeket. ö nem kapta meg. — Mi adunk neki, maga nem szoptathat, — közölte a nővér. Bólintott: rendben van. Maga elé meredt. Csend volt a kórteremben, csak a csöppségek szuszogása hallatszott. Végigjártatta a szemét az ágyakon. Az asszonyt - arca csupa figyelem volt, tekintetüket úgy vonzotta magához a karjukon levő gyerek, mint a mágnes a vasat. A saját ágyán is végignézett. Itt senki. Azért behozhatták volna az ő gyerekét is ... De nem szólt. Ö nem szokott leérni. Tudomásul vette, hogy nem kapta meg a következő szoptatásra se, csak este. Ügy kezdődőt! ekkor is, mint reggel. A gyerek éhes volt, mohón szívta a tejet. Ment is egy ideig, de megint kicsúszott a szájából az élet. Először nyöszörgött, azután sírni kezdett. Az asz- szonyok figyeltek. — Nem látja, hogy kiesett £ csak szipog a gyerek? Adja már oda neki! Éhes. Odanézett. A gyerek sírt, tátogott. Éhes volt. Egy tej- csepp a szája szögletéből megindult és az álla felé tartott. Mindez olyan édes volt, hogy mosolyogni kellett rajta. Hogy követelőzik! Megsajnálta. Nem jó dolog az éhség! Segített! Abban a pillanatban elhallgatott, szopott. A szája rátapadt a mellre és szívta, nyelte a tejet. Élete, ereje áradt szét a csepp testben. Különös érzés volt __Mi lenne vele nélkü le? Tehetetlen még, menynyire rászorul! Mozog a pici száj, eszik, élni akar. A tej elfogyott, mire nyöszörgés következett. Tudta, hogy ezután sírás jön, de nem várta meg, hanem áttette a másik karjára. Egyen, ha már itt van! A mosoly még mindig az arcán ült és ettől egészen új kifejezést nyert. Hetek, hónapok óta mindennel és mindenkivel elégedetlen volt. Most nézte a csöppséget, önkéntelen mozdulattal átölelte, mintha védekezni akart volna. Más ki vigyázzon rá? az övé... Az apró újjacskák a bőrét simogatták, feléje tapogatózott a gyerek is. — Az enyém, — gondolta és igazított rajta, hogy jobban a melléhez férjen. Ugyan kire hasonlít? Tegnap azt mondták, hogy mint ő. Csakugyan? Ilyen lenne az arca? Mosolygott. O azért talán mégis más . .. Talán a haja ... Mert szép nagy hajjal született a lánya. Egészen sötétbarna volt ez a haj. majdnem fekete. Ez már csakugyan az ő haja. Mégis van valami hasonlóság! A csöppség közben szopott, egyre szopott. Már túl volt az éhségen egyre nagyobbakat szuszogott, és amikor kiesett a szájából « mell, már nem kapott utána, hanem elaludt. — Jól laktál Évike? — • hajolt föl éje. A szobatársak egymásra néztek. Csodálkozás, helyeslés volt a tekintetükben. És Éva? Nézte a gyereket, aki közben Évi ke lett. Már összeírnia életét a gyerekével. Gondoskodni kell róla. Mosolyogva adta át a nővérnek; — Tessék. A nővér vitte a gyereket, vele ment Éva tekintete is. A kórterem ajtajában megállt, visszafordult. — Kézit csókolom anyuka' — kedveskedett Évának és felemelte a pólyás gyereket A csöppség ott volt a magasban mindannyiuk felett. Jóllakottságában tudomást se vett semmiről. Mégis vele volt tele minden, a nővér keze, a ; kórterem, Éva it... PAPP MIKLÓS: A tavaszi zivatar Elszakadt felhő-gyolcson át villám vakít és záporé. önti az ég s mint csőr, kopog koccantva könnyes ablakot... Aztán kacagó-szél fiúk elűznek felhőt, bút borút, s hancúroznak tánc-friss dalok s kinyílnak mind az ablakok. FORGÁCS KAROLY: Szülőfalum Messzenézö piros fatornyát — Két évszázad szú-nemzedéke Roskadó, omló rommá rágta — Az utókor vasra cserélte, így nem szólít már ismerősen, Merész új íve nem a régi. A kastélyos urak nyugalmát Szuronyos csendőr már nem védi, A forgószél, mely vihart nyitva Futóhomokot s királydinnyét Sodort: kiszívta messzire a Méltóságos urakat innét; A szegesdrótos nagy-tilalmas Kőfalak immár leomoltak, A kastély: iskola, tanácsház. És széttörtek az ezerholdak. A tavasz jöttét nem a messze Vándorló summások siratják: Mindenki szánt a maga földjén S a búzát maguknak aratják. Falum felnőtt, mint én Megérett. Rossz álom, ha a múlt kisérti; Gyermeksebei csak sajognak. Átlép rajtuk s alkot, mert férfi! SASS MÁRTON: Tanulunk Este van. Fáradt vagyok és tanulok. Látom te is leckét írod, miközben szempillád le-hunyod. Elnézek csendben. Édes kisfiam. Ne lankadj! szólnék hozzád hangosan. Tanulj csak mert így leszel ember, kész ki helytáll, ha éri vész. Lásd én is öreg fejjel pótolom a régit. Munka után fáradtan nem ülnék még itt, ha tanulhattam volna, mint kisdiák... De más is volt akkor a világ. Dolgoznom kellett a falat kenyérért, fillérekért, éhbérért... s tanulnom sem volt alkalom. ... ezért a múltat pótolhatom. Ragadd meg az alkalmat és tanulj fiam. Ilyen lehetőség, nem mindig van. Meglásd gyümölcsét majd élvezed vígan. De tanulj, mert a tudás is fegyver a küzdelemben, melyet a jobb jövőért vív az ember. FARKAS ANDRÄS: Érzéseim . . . Érzéseim, mint húzó fecskeraj, Kivánt irányra szállanak, Friss szárnyaik nem csapdosnak zsivajt, De száll a villás mozdulat, S mint minden fecskeszárny, könnyen ésapong Sok érzésem, a kis csapat, Aztán utat-veszt távolságokon, Ahol a cél s az ok szabad, S amíg naplót ír éhes szívemen A kétkedés, a gondolat. A fecskeraj húz égszínkrkesen > Felhőtlen-szép remény alatt.
