Népújság, 1958. június (13. évfolyam, 110-134. szám)

1958-06-01 / 110. szám

1958. június 1., vasárnap NÉPÚJSÁG Hazafiság és a nacionalizmus Csökkentik a munkaidőt a Gyöngyösoroszi Ércbányában A hazafiság mindig és min­denkor nagy szerepet töltött be az emberiség történetében — a magyar nép történetében is. Népünk történelmének azok a legszebb fejezetei, amelyek arról szólnak, hogy a hazafiság érzésétől áthatva a legszélesebb rétegek fogtak össze és közös erővel dolgoz­tak, vagy ha kellett, harcol­tak a nemzeti ügy sikeréért. A magyar népben mindig, a legridegebb és legnehezebb elnyomás éveiben is mélyen élt a hazafias érzés. Akkor is, amikor a dolgozó, küszködő millióknak jog szerint kevés közük volt ehhez a hazához. De mégis ők — az elnyomot­tak — voltak azok, akik a ta­tár, török, német ellen har­coltak, s dúlásuk után újra és újra felépítették ezt az or­szágot, akik virágzó városo­kat teremtettek a pusztaságok helyén; ők voltak, akik hazát teremtettek a földön, s véd­ték az ellenség ellen ■— még akkor is, ha csak a gond, a szenvedés jutott nekik osz­tályrészül. A nemzeti összefogás, az egységes akarat adott erőt Rákóczi kurucainak a szabad­ságért vívott dicső harcban. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc nagy győzel­mének alapja is a nemzeti egység volt, amelynek megva­lósításáért népünk legjobb fiai harcoltak. „Oly hatalmas­nak hiszem én a népet — mon­dotta híres szegedi beszédében Kossuth Lajos —, hogyha fel­kel és összetart, a ropogva összerogyó égboltozatait is ké­pes fenntartani erős karjai­val.” A haza iránti mélységes sze­retet kovácsolta egybe a di­csőséges Tanácsköztársaság vörös katonáit is, amikor a forradalom védelmében harc- baszálltak az antant interven­ciós csapatai ellen; a hazasze­retet tüze lelkesítette a magyar nép legjobbjait, elsősorban a kommunistákat is, amikor a Horthy — Hitler - fasizmussal szembeszálltak a magyar nép felszabadításáért; a haza, a nép iránti felelősség és szere­tet érzése adta a fegyvert a szocializmushoz hű munkások, parasztok, katonák kezébe 1956. október—novemberében is, amikor a nyugati imperia­lizmus által támogatott ellen- forradalom el akarta söpörni a néphatalmat. A szocializmust építő dolgo­zó emberek hazafiságának alapja a haza, a nép iránti odaadás és forró szeretet. A haza nekünk az. ahol szület­tünk, ahol élünk; a falvak és városok sokasága, erdőink, he­gyeink, folyóink; a haza fogal­mához tartozik a szorgalmas magyar nép is, amely a sza­badság elmúlt évei alatt új életet teremtett magának. Az igazi hazafi szenvedélyesen tö­rekszik arra, hogy naggyá te­gye népét, de nem más népek elnyomásával, vagy jogaik el- tiprásával, hanem úgy, hogy elősegíti saját népe haladását és alkotó erőinek kibontakozá­sát. Mert amióta szabad nem­zet lettünk, a haza fogalma kibővült a nemzetköziség fo­galmával, s ez azt jelenti, hogy az egész világ dolgozó embe­riségével. elsősorban a szocia­lizmust építő népekkel kötöt­tük össze sorsunkat. S közös a harcunk a szabadságért, a békés, nyugodt életért. Az ellenforradalom elleni nehéz harc gyémántnál kemé­nyebb próbaköve volt az igaz hazafiságnak. Az ellenforradalom ideoló­giai előkészítői — a dolgozó emberekben elevenen élő ha­zaszeretetei hazug és álnok módon saját céljaik érdeké­ben eldeformálva — a burzsoá nacionalizmus mérges mag­vait hintették el az emberek között. A hazug, s végered­ményben népellenes jelszavak sok embert — ha rövid időre is — megtévesztettek. S hogy a burzsoá nacionalizmus elvá­laszthatatlan a sovinizmustól is, arra is voltak példák az el­lenforradalom során, amikor az elhangzott uszító jelszavak már területi követeléseket is felvetettek. Csattogtak az el­lenforradalmi nacionalista jel­szavak, a „nemzeti egység”- ről, a „magyar értelmiség ve­zetői „elhivatottságáról”, a „semlegességről” szóló hazug frázisok — s közben az addig sötétben bujkáló, az „új ma­gyar feltámadásra” előkerült urak már osztozkodni Kezdtek a remélhető zsákmányon. De a magyar nép legjobbjai, a szocializmushoz hű dolgozók megértették az idők szavát és nem engedték visszafelé for­gatni a történelem kerekét. A munkásosztályban, a dolgozó parasztságban, s értelmisé­günk legjobbjaiban kitéphe- tetlen gyökereket ültetett a szocializmus gondolata, s ez adta kezükbe a fegyvert, a tollat a néphatalom megvé­delmez ásére. Az ellenforradalom leveré­se és az utána következő gyors konszolidáció a tények meg­másíthatatlan erejével hir­dette és hirdeti ország-világ előtt, hogy a magyar hazafi­ság, nemzeti függetlenségünk elválaszthatatlan a szovjet- magyar barátságtól. A Szovjet­unió vezeti azt a tábort, azt a testvéri közösséget, amelynek mi is tagjai vagyunk; a szocia­lista népek táborát. Ennek a tábornak tagjai kölcsönös vi­szonyukat, a teljes egyenjogú­ság, a területi sérthetetlenség, az állami függetlenség és szu­verenitás tiszteletbentartása és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvére építik. Ezeken az elveken kívül a szocialista országok kölcsönös viszonyának elszakíthatatlan részét alkotja a kölcsönös testvéri segítés. Ebben a köl­csönös segítségben a szocializ­must építő népek hazaszerete­téhez hozzátartozó igazi prole- tárnemzetköziség eszméje ölt testet. Mi, magyarok, éppen az ellenforradalom súlyos napjai­ban tapasztalhattuk a prole- támemzetköziség erejét, ami­kor a Szovjetunió a forradal­mi munkás-paraszt kormány kérésére katonai segítséget nyújtott a fasiszta lázadás le­veréséhez és a többi szocia­lista állammal együtt erkölcsi, gazdasági támogatást is adott a konszolidációhoz. S az ellenforradalom felett aratott győzelem azt is mutat­ja, hogy a szocializmus esz­méje elválaszthatatlan a ma­gyar dolgozó néptől, s népünk tudja és látja, hogy a függet­len haza szeretete és a Szov­jetunió iránti testvéri barát­ság érzése formailag és tar­talmilag ugyanaz. A felszabadulástól eltelt évek eredményeit, az ellen- forradalom feletti győzelmet tekintve, bizton mondhatjuk: ma a hazát szeretni annyit je­lent, mint hűen, becsülettel helytállni az élet minden te­rületén; ma a hazát szolgálni a legigazabb hazafias cseleke­detet jelenti. A mi hazaszere­tetünk — alkotó hazaszeretet: nap mint nap formálja, ala­kítja az országot, az embere­ket; az előrehaladást segíti elő a már a jelenben is élő szocialista jövendő érdekében. A GYÖNGYÖSOROSZI érc­bánya új, egészen fiatal mát­raaljai bányaüzem. A munká­sai a mezőgazdaságból és a szomszédos ipari üzemekből kerültek ki. Minden új léte­sítményben, így a gyöngyös­oroszi ércbányában is modern védőberendezéseket szereltek fel, hogy védjék a dolgozók egészségét, csökkentsék a fog­lalkozási ártalmakat. A gyön­gyösoroszi ércbánya lényegé­ben két üzemegységre bomlik, az ércelőkészítőműre és az ércbányára. A magasbanyúló hegyek kö­zött levő ércbányában már az indulás pillanatától kezdve a szárazfúrás helyett vizes fú­rással dolgoznak a bányászok. A víz leköti a felszálló port, amely az úgynevezett bányász­betegségnek, a szilikózisnak a terjesztője. Kormányunk intézkedése nyomán az egészségre ártal­mas helyeken bevezetik a Csökkentett munkaidejű napo­kat. így a gyöngyösoroszi érc­bányában és az érce'lőkészítő- műben a közeljövőben fognak áttérni a hat-hétórás munka­napokra. Most folynak a felül­vizsgálatok, hogy eldöntsék, — melyik munkahelyen lehet csökkenteni a munkaidőt. Kun Béla főmérnök terveik­ről elmondotta, hogy ez a lé­pés igen nehéz helyzet elé ál­lítja a vezetőket. Nem szabad, hogy a hatórás műszakokkal essen a termelés menete, csökkenjen a teljesítő- képesség. Az átszervezéssel to­vábbra is biztosítani kell a mostani eredményeket, — sőt, ahol lehet, és a munkakörül­mény ezt megengedi, még to­vábbi termelés emelkedést várnak a gyöngyösoroszi érc­bányászoktól. A mostani tapasztalatok sze­rint a nyolcórai munkaidőből a termelőmunkában eltöltött Tegnap délelőtt 10 órakor a megyei tanács végrehajtó bi­zottsága fogadást adott a Pe­dagógus Nap alkalmából. A. megyei tanács kistanácstermé­ben megrendezett fogadáson megjelent Orbán László elv­társ, az MSZMP Központi Bi­zottsága tudományos és kultu­rális osztályának vezetője, az MSZMP Központi Bizottságá­nak tagja, Putnoki László elv­társ, az MSZMP Heves megyei bizolságá­nak első titkára, Bíró József órák mindössze csak hat órát tesznek ki, tehát a csökkenteti munkaidőt teljes egészében ki kell használni, hogy az ered­mény ne változzon, az önkölt­ség emiatt ne emelkedjék. — Nagy munka vár az ércbánya és az ércelőkészítőmű vezetői­re. A LÉTSZÁM UGYANAZ marad, több munkást nem vesznek fel, mert a bányászok szállítása komoly összeget je­lent az ércbányának. Nagyfü- gedről, Karácsondról is autó­val szállítják be a munkáso­kat. Még bizonytalan, miként szervezik át a műszakokat, három, vagy négy műszakra járnak-e az emberek. Keresik a legjobb megoldást, ami a munkásoknak is a legmegfele­lőbb lenne és a termelésben is zökkenőmentes továbbjutást biztosítana. Már terveik van­nak, csak a kidolgozás van hátra. A bányában biztosítani kell a gépekhez szükséges tartalék­alkatrészeket, rendezni a sűrí­tett levegő-ellátást. A bánva vezetősége a munkaidő pontos százszázalékos kihasználására, bent a bányában felolvasó he­lyiség berendezését tervezi, így akarják elősegíteni a mun­kahelyen történő váltásokat. Az ércelőkészítőműben, kü­lönösen olyan helyeken, ahol a legnagyobb a porzás, a törők­nél, ott csökkenteni fogják a munkaidőt egy-két órával. Vé­dőberendezések, porlekötő cik­lon hiába van felszerelve, ha nem használják a munkások. Az igaz, hogy télen nagyon le­hűti a munkahelyet és nem is a legjobb konstrukció. De azért egy kis kellemetlenséget a saját egészségének érdeké­ben mindenki kibírhatna. A központi elszívó berendezések helyett most új elszívókat sze­elvtárs, az MSZMP Kévés me­gyei bizottságának másod tit­kára, Lendvai Vilmos elvtárs, a Megyei Tanács v. b. elnöke, Egri Gyula elvtárs, az egri vá­rosi pártbizottság titkára, Dor- kó József és Tóth Sándor elv- társ, a megyei pártbizottság osztályvezetői, Papp Sándorné és Szitás Elek, a Megyei Ta­nács v. b. elnökhelyettesei, a tömegszervezetek vezetői és a művelődési osztály dolgozói, továbbá a kitüntetett pedagó­gusok. relnek majd fel a gépek fölé, hogy ezzel is csökkentsék az egészségre ártalmas porzási. Az ércelőben előforduló ja­vításokhoz alkatrész biztosítá­sa a legfontosabb tennivaló, hogy itt, mint a befejező rész­legnél, ne mutatkozzon lemara­dás a nyolcórás munkanaphoz viszonyítva. A MUNKÁSOK NAGYON várják már a végleges dön­tést. Előházi Jánosék a törő­ben és lenn, a nedvesen csillo­gó bánya mélyében a bányá­szok is számítanak a gyors in­tézkedésre. Nagy feladat hárul ebben a munkában a vájárok­ra, bányászokra, akiktől függ az üzem, a bánya teljesítmé­nye. Kormányunknak ezt az újabb intézkedését a gyön­gyösoroszi ércbánya dolgozói­nak még jobb munkával, még odaadóbb lelkesedéssel lehet csak meghálálni. A gvöngyös- oroszi bányászok eddigi jó munkájuk biztosíték arra. - hogy nem maradnak le az új, csökkentett idejű munkanapo­kon sém, hanem megtartják mostani eredményeiket.. KOVÁCS JÄNOS Negyed évszázad óta... Megszólal az óra végét je­lentő csengő, a diákok fel- lélegzenek, és kitódulnak az osztályból. Zsibong az iskola folyosója a iól"'r,','ü fiatalok­tól. akiket, mosolyogva néz és akikre kicsit szigorúan, de féltő szeretettel „őrködik” Hanus Laci bácsi pedellus. A pedellus munkában el­töltött 25 év alatt tisztelet és megbecsülés övezte alakját, s az iskolából eltávozott sok­sok ezer diák mindig hálásan, szeretettel gondol vissza Laci bácsira. A Pedagógus Napon őszin­te megbecsüléssé7 köszöntjük Hanus László pedellust. Nap alkalmából A fogadást Lendvai Vilmos elvtárs nyitotta meg, aki me­leg szavakkal üdvözölte a meg­jelent pedagóeusokat, s meg­emlékezett a megye pedagó­gusainak szép, s áldozatkész munkájáról. A fogadáson a megye veze­tői beszélgettek - me«ve ki­tüntetett pedagógusaival. A kitüntetések átadására a dél­utáni ünnepségen került sor. A délutáni ünnepség ismerte­tésére következő számunkban visszatérünk. Fogadás a megyei tanácson a Pedagógus SZALAY ISTVÁN: 9 • Öreg tanítóin Ragyogó fényben pompázott a május. A kertekben, a szőlőkben, a mezőkön virágoztak a fák, nyíl­tak a virágok. A méhek sziromról sziromra röpködtek és nektárt gyűjtöttek a hatszögei sejtekbe. A faluszéli kis erdőben éjjel is szólt a fülemüle és az apró fészkek megteltek tarka tojásokkal. Estén­ként akácillat szállt a levegőben és a kiskapuk előtt jövőjükről ál­modtak a szerelmesek. Tavasz volt. Otthon voltam a falumban és a sok régi emlék kö­zül gyermekkorom jutott eszembe. A régi pajtások, akikkel együtt jár­tunk iskolába, a csonka tölgy a faluszélen, amelynek elvénült galy- lyain fészkelt a rigó. öreg tanítóm jutott eszembe, aki kezembe adta az első palavesszőt, és megtaníttat­ta velem az ábc-ét. Mit csinál ugyan, mivel tölti öreg napjait? Másnap úgy határoztam, felke­resem az öreg mestert, kinek any- nyi mindent köszönhetek: az első betűket, a számokat, a földrajzot, a történelmet, — melyhez mindig hozzáfűzte saját véleményét is. Ez a vélemény nem a hivatalos vé­lemény volt, hanem egyéni, és egy­ben „sokak” véleménye is. A mi osz­tályunkban nem ült a legelső pad- ban a nagyságos úr fia, mert Nagy Jancsi ült ott, az osztály esze, a kerekféjű kis napszámosgyerek. öreg tanítóm nem volt az urak barátja, komája sem volt egynek sem. Csak tanító volt, se nem „úr”, se nem paraszt. Előtte egyforma volt minden ember. Szobájába vezette a tanfelügyelőt is, meg Pesta bá­csit is, ha éppen hozzájuk ment látogatni. A gyerekeket meg tudás szerint mérte. Becsben tartotta az okost és a szorgalmast akkor is, ha mezítláb járt, vagy télen a testvére cipőjét húzta fel. Húsz éve nem láttam. Beval­lom, szorongva kopogtattam ajta­ján és félve nyomtam le a kilin­cset. Egy idős nénike fogadott. — A méhesben van a tanító úr, ott tessék keresni — mondta mindjárt, ahogy beléptem. — Igaz is, hisz tudhattam volna! A méhek voltak mindig az öreg legjobb barátai. A rozzant kertkapu becsattant mögöttem és a méhesben a kasok, kaptárak között megpillantottam az öreg „mestert”. Megöregedett, bizony nagyon megöregedett, mió­ta nem láttam. — Tessék, tessék, bátran, ezek nem bántanak, ezek az én bogaraim. — Ö az. Igen. Ez az ő hangja. Semmit sem változott. Éppen olyan, mint mikor ezt kér­dezte: — Mennyit kell hathoz tenni, hogy tíz legyen? A szeme sem változott. Tiszta és kék maradt, — mint húsz évvel ezelőtt, csak az arca! Azon látszott meg legjobban a húsz esztendő. Bemutatkoztam. Jól megnézett, tetőtől talpig, vállamra tette kezét, aztán megszólalt: — Te verted félre egyszer a harangot, csak úgy ját­szásból? Ebadta! Megismertelek, gyerek! — kiáltott fel örömmel és megölelt. — No nem tesz semmit, akkor biztosan megkaptad érte a magadét, hanem ember lettél fiú. Ember. Én meg, ahogy látod, már... Nem tudtam mit szólni. Nem mondtam semmit, csak elszorult a torkom és esküszöm, igen meg illetődtem. — Gyere, menjünk a méhesbe, a bogarak közé, gyere. Meglásd, itt jól elbeszélgetünk. — Mentem az öreg után, mint egy gyerek és közben az emlékek egész sora kavargott a lelkemben. Leültünk a fonott kanapéra, öreg tanítóm finom akácmézet hozott, azzal kínált szívesen. A falatozás után aztán beszélnem kellett. El kellett mondanom életem egész so­rát, mi történt velem, mi lett be­lőlem. Elmondtam szép sorjában mindent, amire csak kíváncsi volt a tanító úr, aztán őrá került a sor, őt ostromoltam a kérdésekkel. — Negyvenkét évig tanítottam, fiam. Ezalatt kijártam az élet is­koláját. Ha érdekel, mindössze két nap történetét hallgasd meg a negyvenkét esztendőből. A legelsőt, amikor először léptem a katedrára, aztán a legutolsót, amikor búcsút mondtam örökre az iskolának. Elővett egy szivart, rágyújtott, aztán egyik szemét kicsit összehu­nyorítva nézett a messzeségbe, — mintha onnan várna, keresne vala­mit. Kék, bodor füstöt fújt a leve­gőbe és beszélt. — Tizenkilenc éves voltam ak­kor, a világ legboldogobb embere. Előtte egy nappal választott meg tanítónak a helybeli iskolaszék. — Nem ment könnyen, de azért sike­rült. Mint később megtudtam, az volt a legfőbb erényem, hogy ba­juszt viseltem. A régi tanító lakás szobájában — talán még te is em­lékszel rá, — töltöttem a legelső éjszakát, az esperes úrtól kölcsön­kért ágyon. De este ugyan kár volt számolgatnom a szoba sarkait, — mert én nem hunytam le a szemem egész éjjel. A boldogságtól-e, vagy az izgalomtól? Bizony már nem tudnám megmondani. De talán mindkettő is ébren tartott. Reggel tanítani fogok — ez járt mindig az eszemben. Végre megvirradt Az iskola felé szállingózni kezdtek a gyerekek. A fiúk oldalán vászon­tarisznya fityegett, a kislányok ke­zében fonott szatyor csüngött. Néz­tem, néztem őket az ablakon át, ahogyan ballagtak befelé a nagy gesztenyefa alatt. Nyolc óra előtt pár perccel be­léptem az iskolába. A lárma el­csitult, a gyerekek felálltak, kö­szöntek. Eléjük álltam. Megmond­tam, ki vagyok: az új tanító. Ekkor egy pisszenés sem volt, mindenki engem figyelt. Bevallom, azóta sem láttam ilyen népes társaságot. Mit kezdek ennyi gyerekkel egyedül? — ijedtem meg már az első perc­ben, mert bizony száztizenketten voltak az én „báránykáim”. Hatan ültek a négyes padban, meg a do­bogó szélére is jutott vagy három. Aztán, ahogy elnéztem rajtuk, el­szorult a szívem. Bizony, csak néz­tünk egymásra, mintha hajótöröt­tek lennénk. — Hanyadikos vagy — Kérdeztem egy szöszke kislányt. — Másodikos, — És te? — szólítot­tam meg egy nagyobbacska fiút.— Én-e? Én hatodikos. — Tudtok-e aztán valami szép verset — kérdez­tem kis idő múlva, hogy olvadoz- zék a jég. — Mostanában azt nem­igen tudunk, merthogy karácsony óta nem kellett járni, mivelhogy meghalt az öreg tanító úr. — Vála­szolt a vigyázó a tábla mellől. Valahogy aztán mégis nekikezd- tem. Munkához láttunk. De mond­hatnám, hogy ez a legelső nap ne­hezebb volt, mint a képesítő. Érez­tem, most van az igazi vizsgám, itt a száztizenkét gyerek előtt. Délután, mikor elengedtem a gyerekeket, újra összeült az iskola­szék. Járandóságomat tárgyaltuk, meg „hasznos” tanácsokkal láttak el. Annyi volt pontosan a fizetésem, mint a parádés kocsisnak az ura­ságnál. No igaz, volt még egy holdnyi kaszálóm is, ami esős nyá­ron felért egy félévi fizetéssel. — Ahogy a járandósággal végeztünk, rátértek még egy-két dologra. — Dologidőben nem szereti a falu, ha szorítom a gyerekeket. Ha kéred- zik, hát hadd menjen, ereszteni kell. írás, olvasás, valamicske szá­molás, ez csak a fontos. A hittant úgyis külön ellenőrzi az esperes úr. — Tanítsa meg őket, ecsém, kö­szönni. Kalapolja meg mind az elöljáróját, ez volt a legfontosabb az egész közt — vélekedett az egyik „honatya”. — Aztán maga csak a mi irányunkba érdeklődjék a ba­rátsággal, tanító uram — biztatott egy másik. — Szeret-e kuglizni? — kérdezte valaki. — Hát kalábert játszik-e, öcsém? — érdeklődött a jegyző úr, mert — mint mondta — szerinte ez az intelligencia egyik fokmérője. Esteledett, mire befejeztük a gyű­lést. Én azon az éjjel megint csak nem tudtam elaludni, de megfo­gadtam, hogy a hasznos tanácsok­ból egyetlen egyet sem fogok meg­tartani. No, ez lenne az egyik nap, édes fiam, a másik, azt is mondom mindjárt. Ez nem régen volt. Negy­venkét évvel a legelső utón. —Tör­ténelem órát tartottam a nyolcadik osztályban. Utolsót az életemben. A barátságos, virágos tanteremben beragyogott a júniusi napsugár. — Csengetés előtt pár perccel a ne­velőtestület, a tanulók, az úttörő­szervezet küldöttsége kopogtatott be az osztályba. Hatalmas virág­csokorral köszöntöttek az utolsó órámon. Búcsúztam tőlük. Kiesett a könny a szemünkből, mikor meg­öleltem őket. Emlékszem, még jól emlékszem, hogy mit mondott az egyik vörös nyakkendős kislánv — Búcsúzunk, igazgató bácsi, búcsú­zunk, de azt a történelmet, amit tanítani tetszett, soha, de soha nem fogjuk feledni. Hát ennyi a történet, édes fiam. Sokan vagytok, akik írtátok. Te is írtál bele, te is egy darabkája vagy. Aztán még sokáig beszélgettünk a tanító úrral. Öreg este volt, mi­kor hazaérkeztem. Boldog vo’iám, hogy húsz év után újra találkoz­hattam vele.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom