Hevesmegyei Népújság, 1958. február (9-32. szám)
1958-02-09 / 16. szám
6 N É P V J S A G 1958. február 9. vasárnap KÖLTŐK ÉS VERSEK Pályásait felhívás i Á KISZ megyei bizottsága, a megyei tanács és a N épújság szerkesztő bizottsága t > a IV. Megyei Ifjúsági Béketalálkozó tiszteletére pályázatot hirdet a megye irodalommal, ) l népművészettel és amatőr fényképezéssel foglalkozó fiataljai részére. j| f A pályázat lehetőséget ad az irodalmi és művészi munkáért rajongó fiatalok alkotó ( ) kedvének kibontakozására. * IRODALMI PÁLYÁZAT FÉNYKÉP PÁLYÁZAT FERENCZY JÓZSEF: A kovács Nem messze van tőlünk a műhely Idehallik csengés, zuhogás Patkó hajlik fehér, vörösben Mikor dolgozik a koi:ács. Rőt fény lobbanta, fújtató alól Mikor izzítja a kemény vasat. Izmos kezében kalapács feszül Szemében bátor, elszánt akarat. Haja fehér, köténye füstös Fején a sapka hátratolva Meglett az ember, de munkája ifjú Fütyül is hozzá hébe-hóba. Nem messze van tőlünk a műhely Idehallik csengés, zuhogás. Patkó hajlik, épül a jövő Mikor lesújt a nagy kalapács. FAZEKAS ISTVÁN: ESTI SÉTÁN Álomhívó, esti sétán sötét, meghitt zugban csókolódzó, kis párt láttam Álltam. Elpirultam. S mint a tó, ha levél hull rá megrebbení a lelkem: ilyen gyerek vagyok még, — vagy így kiöregedtem? ANTALI Y ISTVÁN: „Kis csacsi44 Én csak azért szeretnék híres lenni, hogy egyszer majd légy büszke rám. „Hozzám is írt, néhány rövidke verset...” if .íl akkor majd talán. „Igen, néhányat...” é majd elmerengesz „tetszettek-e...?” gondolkodok.. „Nem is tudom. Talán: igen... Remélem...” „De nem számít... Nem volt komoly...” Odalépsz majd a könyvespolchoz akkor, „Itt tartottam..” benyúlsz, de nincs... „Hát persze, persze...” szólsz kissé zavartan, magadhoz... „Nem volt úgyse kincs..” „Mi is lett véle? Talán eltüzel ' em...?” „Vagy... elveszett? Ki tudja... ki?” „Mindegy...” talán sóhajtasz egy picinykét, s moso’yegva szólsz, úgy, mint régen, csak ennyit éppen: „Kis csacsi...” MOLNÁR BÉLA: Hóhullásban Csirip, csirip, csip — borzong a veréb, megremegnek a vattázott ágak, fölötte az ólmos, fényszórós ég hányja, szórja a csillagocskákat. VÉKONY SÁNDOR: ÉVA MOSDIK Ütött-kopott fehér lavórból barna mellére mer vizet. Zsíros bőrén a szappanos víz mint szertehullt gyöngy, — pereg Háta hajlik. Ö, be szép ív: Nem láttam ilyet még soha. Előre hajtott szép fejéről Karjára omlik dús haja. Ezer marék víz ezer csodára szent titkolt helyre vándorol, s a kábultan visszahullt cseppeket keblére vonja a lavór. DORA ZOLTÁN: Én és verseim Verseim: ez apró, kis csecse-becséket, Mint csokor virágot nézem, figyelem, Bár illatuk sincs és színük is fakó, De én mégis, mégis nagyon szeretem. Babusgatom, miként gyermekét szülő, Nézem, mint engem jóanyám, Az enyémek ők, hát féltve őrizem Hisz bennem nőttek, szívem talaján. Szeretem nagyon e néhány kopott rímet, Bár ez mások ajkán szebben hangzott el, Kik daloltak véres, harci indulót, Amely szívet lázit, lelkesít, tüzel. Én más vagyok, mert más korban születnem Az én szívem inkább már szeretni tud, Nagyon. És e nagy-nagy szeretetből Mindenkinek egy kis darabka jut. Mindenkinek, aki erre rászorul, Nemcsak vigasz, de gyógyír is, ha kell, És vágyam egy szép, egy boldog jövő Hová — azt akarom —, hamar jussunk el. MOLNÁR GÉZA: LEGYEN SZAVAD . . . Legyen szavad mindig egyszerű De szárnyaljon mégis, mint a sas, Kiáltsd bele világ szemébe Elvedet merészen, ha igaz. Legyen szavad fehéren fényes Mint sötétben a szép lány teste, Mikor szerelmét várja-lesve És cifraságit mind levetette. Legyen szavadnak mindig éle Vágjon bele, mint éles penge A gyáva, hazug, rút testébe És segítse mindazt, ki gyenge. LŰRINCZY GÉZÁNÉ: TÉLI ÜT x Hullt a hó és a szél jobbra-balra széledt, [mindent összekavart. Egymásba karoltunk, utat-kutatva jártuk [a dermedt avart Bús barna volt a színük, ijesztőn lázpiros és [nagyon sávadt sárga... Sajnáltam rajtuk taposni és tovább mentünk, ....... [úgy, különválva, Vi gyázva léptük egymás havas nyomát, [a hallgatag homályba’. A pályázat lehet jeligés, vagy névvel ellátott. Célja, hogy képet adjon a ma életéről, terveiről, hogy feltárja azokat a problémákat is, amelyek foglalkoztatják a fiatalokat. A KISZ Heves megyei bizottsága és a Népújság három témakört jelöl meg. Mindezeken túl, a beküldött pályamunkák — elsősorban novella, riport vagy tanulmány, — ha megütik a kívánt színvonalat a díjazás mellett kiadásra is kerülnek. A három téma a következő: 1. „Pernyepusztától a modern Petőfi- bányáig.” (Történeti feldolgozás.) 2. „Kisparaszti gazdaságtól a jómódú szövetkezetig.” (A megye paraszti életének megváltozása.^’ 3. „Az értelmiség múltja és jelene.” (összehasonlító feldolgozás.) Pályázni lehet novellával, verssel, riporttal, élménybeszámolóval, s más egyéb irodalmi mű'-^i _ szabad választás szerint— kötetlen terjedelemmel. A legjobb művek megjelennek a Népújságban. ♦ Pályadíjak: I. díj 1000 Ft II. díj 700 Ft III. díj 300 Ft A pályázaton résztvehetnek: amatőrök és hivatásos fényképészek. A pályázat csak annyiban kötött az ifjúsághoz, hogy művészi módon ábrázolja megyénk ifjúságának mai életét, munkáját, kultúráját, tanulását és szórakozását. Javasolt témák: a) fiatalok munkája: bányában, gyár* ban, mezőgazdaságban; b) a KISZ-szervezet munkája, rendezvén nyei; c) sport, turisztika, szórakozás; d) művelődési otthonok szakköreinekt művészi csoportjának munkája; e) tanulás az általános-, közép- és szak■» iskolában; f) portrék, fiatalok népviseletben stb. A pályázó természetesen saját elgondolása, ötlete alapján alakíthatja át, illetve választhatja ki a témát. A pályázatra beküldött fényképek kötelező mérete: 18x24 cm. A pályázatra beküldött legjobb műveket a bíráló bizottság díjazza : I. díj 500 Ft II. díj 300 Ft III. díj 200 Ft Ezen kívül az arra érdemes művek jutalomban részesülnek és oklevelet kapnak. Hull a hó és én csak tűnődöm egyre, zúzos ágon féllábon állva mily fények gyúlnak madárszemekben s miről álmodnak a hóhullásba’? Hull és hull és csak egyre hull a hó, sápadt arcomat csapdossa, veri, bokámig érnek a hűs csillagok, s kis veréb-á’mok föl a szívemig... Csodálatos emlékező tehetség Ritka' jó az én memóriám. Nem hencegni akarok ezzel, higyjék^el, hogy a legjelenték- i telenebb apróságra is úgy em- 1 lékszem, mintha tegnap történt volna. Én pontosan emlékezem arra, hogy 3 éves koromban egyszer hasra estem a Dunapar- ton. Azt is tudom, hogy 1936 április 26-án spenót volt ebédre, amit én nem akartam megenni és anyám büntetésből nem vitt el a moziba, ahol egy Stan és Pan filmet játszottak és a jegyünk a zsc lye 13-ik sor 7—8-as székére szólt. Illetve, bocsánat, tévedek, mert akkor nem is Stan és Pan játszott, hanem a Zoro és Huru. A Stan és Pan akkor volt, mikor a sárgarépát nem ettem meg, de ekkor igen rossz helyre szólt a jegyünk, úgy hogy nem is sajnálom a dolgot. Bárki kipróbálhatja csodálatos emlékezőtehetsénet. Bátran állok elé minden próbának. Sőt fogadást is hajlandó vagyok kötni rá. Arra is emlékszem, hogy 16 éves koromban szerelmes voltam egy Pötyi nevű kislányba és pontosan, szószerint tudom, mit mondott Pötyi az első, a második és a huszadik találkozáson. Tisztán látom magam előtt, hogy amikor Pötyit a Margitszigeten megcsókoltam, kék blúz, barna szoknya és fekete cipő volt rajta, amiben a bal pertli el volt szakadva. Tudom, hogy északkeleti szél fújt és a légnyomás 2 millimétert esett aznap, míg a hőmérséklet 28 fok volt és alig változott. Tudom hogy 1942-ben mikor esett le az első hó, miből feleltem 1947 március 12-én és hogy 16 éves koromban mennyi volt a vérsüllyedésem. Szóval a világon mindenre emlékezem. Az én fejemből nem lehet kitörölni semmid mert ami egyszer az agyamba vésődött, épp úgy megmarad mint a fáraók piramisainak hieroglifái. Csak azt tudom mondani, hogy mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap tör* tént volna ... Mit mond? Nem értem! Hogy tegnap kértem 10 fdrin-» tot, azzal, hogy ma reggel becsszó megadom? Nem emlékszem ... Lehet talán ... esetleg igaza van, de ne haragudjon, nem káptalan az ember feje. Hefe A novellaírók ezt valahogy így mondanák: Nagy puha peiyhekben hullt a hó és ünneplő díszbe öltöztette a fagyos tájat. A meseíró így kezdené: Mintha a kis angyalkák, akik a felhőkön párnaharcot vívnak, elszakították volna a nagy dunyhát, úgy hullott a sok kis fehér-pehely az égből. Csak azt nem tudom, bogy én hogyan kezdjem. Megvan! Esett a hó. Az ember ilyenkor egy kicsit újra gyerek lesz és nem ritkaság, hogy komoly bérelszámolók és zsémbes főkönyvelők leállnak hógolyózni, vagy komoly szakmai tanácsokkal látják el a hóembert építő gyerekeket. Csak Alfréd, — jelen történetünk hőse — bandukolt lassan és szomorúan a vidám utcán. A szomorúságnak az volt az oka, hogy reggel rettenetesen összeveszett Nellivel, akit feleségi minőségben rendelt mellé a sors és annak földi képviselője, az anyakönyvvezető. A lassú band okolás oka is erre vezethető vissza, ugyanis minél jobban nyújtani akarta az utat hazafelé, mert tudta, hogy Nelli egész nap lelkiismeretesen készült az esti második félidőre. Pedig milyen szép idő van Ha most ióban lennének, kihívná Nell it sétálni, mint ezelőtt t,íz évvel, amikor egy ilyen szép estén kéz a kézben andalogtak az elhagyott Néohortbon és észre sem vették, hogy hideg van. Sőt leültek egy padra, ahol végre megvallotta olthatatlan szerelmét és csak mikor fel akartak kelni, akkor vették észre, hogy mjdnem belepte őket a hó. Nagyon boldogok voltak akkor. És most?... Haj aj! Előtte összekapaszkodva an- dalgott egy fiatal pár. Nagyon irigyelte őket. Milyen jó is lenne most sétálni valakivel a sűrű hóesésben, beszélgetni minden csacsiságról és nem törődni a világgal, csak menni, menni, kéz a kézben, a havas fák alatt. De hiába minden. Rá most nem a romantikus séta, hanem a viharos veszekedés vár. Azonban vannak még csodák. Ha az életben ritkábban is, az ilyenfajta írásokban gyakrabban. A csoda ezúttal csilingelő lányhang formájában jelentkezett. — Nicsak, az Alfréd? Hát maga még él? — kérdezte a hang, melynek gazdájában Alfréd Pötyikére ismert. Arra a Pötyikére, akivel egy értekezleten akadt össze és akinek — szégyen ide, szégyen oda — elfelejtette bevallani, hogy nős ember. Igaz, hogy a megbeszélt randevúra nem ment el, de ez nem sokat változtat a helyzeten. De most a legjobbkor jött, úgyhogy egy pillanat alatt kész volt a hazugság: — Jaj, de ió hogy találkoztunk! Á múltkor ugyanis vidékre kellett mennem és nem tudtam értesíteni. De ha most kedve van, sétálhatnánk egyet. — Ilyen időben? — Ilyenkor n legjobb! Nézze csak, milyen szépen esik a hó. Nincs szebb, mint ilyenkor kettesben sétálni a Népkert havas fái alatt —• lelkesedett Alfréd és addig-addig beszélt a havas esti séta szépségeiről, amíg a lány is belement a dologba. Kiértek az elhagyott Népkertbe... “ Öröm magával lenni Pö- tyike. Látja, milyen szép a fehérbe öltözött természet. Milyen megható ez a fehér némaság, ez a halott táj, melyben csak mi ketten vagyunk az élet... — szavalta íennköl- ten, nagy gesztusokkal ugyanazon mondatokat, melyeket tíz évvel ezelőtt Nellinek is elmondott. Csak az zavarta egy kissé, hogy rettenetesen fázott a lába. — Nézze azt a lámpát! Hát nem gyönyörű? Mintha egy fehér bundasapka lenne a tetején. Verset tudnék erről a hósipkás lámnáról írni... — mondta és mialatt a lány a lámpában gyönyörködött, megdörzsölte a fülét, mely úgy bi- zsergett, mintha ezer mérges hangya csípte volna. Mit szaporítsam a szót: Alfréd, a romantika har,ai nehézsúlyú bajnoka, Alfréd, a téli hősszerelmes, rövid félóra után úgy fázott, mint a jégre zavart beteg macska. És a legtragikusabb az volt. hogy közben a lány egyre lobban neki- tüzesedett. Javasolta, hogy üljenek le eev pádra. Alfrédet a gondolattól is kirázta a hideg, de mit tehetett egyebet, kesztyűjével leverte a pádról a havat és letelepedtek. Persze csókolództak is, de hősünk még ettől sem tudott felmelegedni, mert a tüzes csókok közben a nyakába esett a hó, mely megolvadt és a hideg lé kis patakokban folyt le a hátán, mindenütt híven követve gerince vonalát. — Szeretsz? — kérdezte két csók rövid, de hideg szünetében a lány. — Igen — rebegte Alfréd és azon gondolkodott, hog}' milyen ürüggyel szabadulhatna ebből a csávából. Közben persze reszketett, mint az a bizonyos miskolci illetőségű béka, a szintén miskolci kocsonyában. — És milyen izgatott vagy... hogy remegsz... Igazad van drágám, nincs szebb, mint az ilyen szép havas téli este egy népkerti pádon. Nem is vágyom sehová... Olyan jó itt veled. Csók! Miközben Alfréd azt is megbánta, hogy megszületett, megfogadta, hogyhöi egyszer ebből a kelepcéből sikerül kimásznia, többet nem bocsátkozik ilyen frivol kalandokba. Úgy érezte, mintha fürdőruhában ülne az északi sarkon és már hallani vélte az éleshangú kis csengők csilingelősét, meiy kényszerképzet tudvalevőleg a fagyhalál megelőzője. Elködö- södött szemei előtt "párolgó fürdőkád képe jelent meg, mely meleg vizével kedvesen hívogatta. — Gyere... gyere... közelebb — mondta ezúttal nem a fürdőkád, hanem Pötyi és havas haját az arcához dörzsölte... Röpke három órai fagyoskodás után ért véget Alfréd kálváriája. Persze még haza kellett kísérnie a lányt, aki természetesen a város másik végén lakott. — Ugye, holnap ismét megyünk sétálni a Népkertbe? — suttogta búcsúzóul a lány. Alfréd összegémberedett tágokkal vánszorgott hazafelé és átkozta azt a pillanatot, amikor eszébe jutott ez a hóesé- ses romantika. Amikor a házuk elé ért, megrettent a gondolatra, hogy most itthon következik a haddelhadd — azzal súlyosbítva, hogy terhére írják a késést is. De elszántan lépett a lakásba, attól a gondolattól vezérelve, hogy jobb meleg lakásban veszekedni, mint a Nénkertben megfagyni. De nem így történt. — Szervusz drága szivem — fogadta kedvesen az asszony Maid. mikor meglátta férje csodálkozó arcát, magyarázkodni kezdett. — Reggel igazságtalan voltam hozzád. Látom a megviselt arcodon, hogy ez egész nap bosszantott. Feledjük el nagvon ideges voltam reggel. Aztán tudod, most, ahogy vártalak, kinéztem az. utcára és estembe jutott, hogv tíz évvel ezelőtt éno ilyen idő volt. amikor a Népkertben sétáltunk. Emlékszel szivem? Óh, hogyne, lyiintha ma történt volna, — vallotta lelkesen Alfréd. — Nagyon szerettél a hóesésben sétálni — emlékezett Nelli. — Tényleg szerettem... — Hát akkor tudod mit? A kedvedért most felöltözöm és kimegyünk sétálni. Elmegyünk ahhoz a pádhoz, amelyen annak idején szerelmet vallottál — csicseregte boldogan az asz- szony és már rohant is a kabátjáért. — Talán mégsem kellene — ellenkezett Alfréd. — Te csak ne kímélj engem. Én voltam a hibás és most a kedvedre akarok tenni — nagylelkűsködött Nelli és máris indult az ajtó felé. — Tehát vedd úgy, mintha 10 évvel fiatalabbak lennénk és te meg akarsz hódítani. ÉDp úgy, mint akkor. Udvarolj tüzesen. beszélj a hulló hó szépségeiről. Te. én még arra is emlékszem, hogy egy hósapkás lámpáról verset akartál írni — mondta Nelli és vons~olta Alfrédot a néptelenedő utcán. Kint egyre sűrűbb pelyhek- ben esett a hó... Álfréd a havat pirosnak, az embereket okkersárgának látta. Artán észrevette, hogv lök- haitásos szán baktat a villanydróton, miközben három meztelen táncosnő kuglizik a háztetőn. Az ég olyan, mint egy nagybőgő, metvnek tetején havas padok állnak. A padok előtt hosszú tömött sorban kanyarognak a párok és mind arra vár, hogv msgfnggvon. Valahol egv újságárus csib’n- gelt és egv Zetor a nász'ndu- lót játszotta. Te sírsz, édes kicsi szívem... Na... Kis csacsi, nem kell ennvíre mertvrtódnj — suttogta lágvan a-» asszonv és kellemesen hideg kezével leverte arcáról az odafagyott könnyeket. És kéz a l-é-ben andalogtak a Népkert felé... Herbst Ferenc * \ L
