Népújság, 1957. december (12. évfolyam, 96-104. szám)
1957-12-25 / 102. szám
8 NBPÜJSAG 1957. december 25. szerda ■ERBST FERENC: Ahogy közeledett a karácsony, úgy lett egyre nyomottabb a hangulat a jugoszláviai magyar disszidens táborban. Az ünnep várás meleg izgalommal teli napjai helyett, az idegesítő tétlenség a teljes bizonytalanság érzése kerítette hatalmába az embereket. December volt és 1956. — Csak egy pár gyerek maradt, aki irigylésre méltó naívság- gal számolta a napokat, és feltette a gyerekek megszokott kérdését: — Anyu, hányat alszunk még, amíg megjön a Jézuska? A tábor egy ötvenszemé- lyes, fűthetetlen nyári üdülőben volt. 200 magyar zsúfolódott itt össze, várva a boldogság kékmadarát, mely elrepíti őket a meseországba. De a kékmadár helyett csak nyugtalanító hírek jöttek, és közben közeledett a karácsony. A láger lakói naphosszat az ablak előtt ácsorogtak és meleg lcheletükkel leolvasztották az üvegre fagyott szeszélyes formájú jégvirágokat és néztek, néztek, nem tudni, hová és gondolkoztak, nem tudni, min. Aa ablak előtt idillikus látvány tárult a néző elé. A befagyott tó felett kecsesen köröztek a sirályok, a jégen hatalmas vadkacsa csoportok trécseltek. Olyan volt a kép, mint egy szépen megrajzolt karácsonyi lap. Jobboldalon még az elmaradhatatlan néhány fenyő sem hiányzott és csak az rontotta el az összhatást, hogy a szép képbe állandóan belesétált az a jugoszláv őr, aki a kiadott parancs szerint jámboran mosolygott mindenkire, de csőre töltött fegyvere mindig a kezében volt és ott acsarkodóit mellette a hatalmas farkaskutya, a- mely egy pillanatra sem titkolta, hogy nem bánná, ha valami dolga akadna, miután őt nem idomították be a diplomáciai báj mosolyra. Az eseménytelen napokba •sak az hozott némi változatosságot, amikor megérkezett a határőrség teherautója az újabb szállítmánnyal. Az új emberek csillogó szemekkel, határtalan optimizmussal léptek a táborba, és szobáik napokig hangosak voltak a vidám tervezgetéstől. Aztán elszürkültek a csillogó^ szemek, és rájuk ült a láger nehéz, terhes hangulata, átvette felettük uralmát a bizonytalanság, a félelem és a honvágy. A hangulat egyre tűrhetetlenebb lett. December 15. után naponta törtek ki a verekedések. Napirenden voltak a sikertelen szökési kísérletek. — ■gy fagyos reggelen pedig az élzsibbadt idegekbe belemart á hír: Zoltán Péter, egy du- ■ántúl orvos fia, — maga is érvostanhallgató — öngyilkos lett. A kedélyeknek persze azután már nem sokat hasz- aált, hogy a fiú egy gyomormosással megúszta a kalandot és továbbra is ott járt-kelt a folyosókon, 10 méteres körzet- kén árasztva magából a halálhangulatot. Az emberek kártyáztak, — vagy elkérődztek emlékeiken. A „szabadsághősök” kiselőadásban ismertették foradalmi érdemeiket,, de hallgatóságuk egyre csökkent. A kártyások 100—200 forintos tétekben játszottak, hiszen az itthon ritkán látott piroshasú százas- vak itt már semmi értéke nem volt. A „hazárdőrök” cigarettában számoltak és ha valaki a 21-en 5 „Moravát” meg mert ütni, az olyan tekintélyt harcolt ki magának, mintha Montecarloban! kétszer robbantotta volng a bankot. Az egyes szobákban kis csoportok alakultak, melyek naphosszat énekeltek. Egymásután többször s elénekelték, hogy „Álmodó Tiszapart”, vagy „Tiszán innen, 'Dunán tú...” Ez volt minden esemény. Na és a pletykák, amelyek azonban nem voltak alaptalanok. Egymásután derült ki a férjekről és feleségekről, hogy házasságuk a határon születet, persze minden anyakönyvvezetői közreműködés nél- ktt. Elcsitultak a nagy vagányok is, a nőknek már csak a púder és a festék adott némi színt, persze csak azoknak, — akikben még maradt annyi energia, hogy a napi kenceficét elvégezzék. Volt olyan nő, aki egy éjszaka 5—6 férfivel is megosztotta az ágyát. Egyikí ilyen ügyben kirobbant verekedés folytán összetörtek három szoba berendezést. Egy színésznek ellopták a fényképezőgépét, mintegy kétezer forint készpénzét, és egyetlen tiszta ingét. A színész a legnagyobb értéket, a tiszta inget fájlalta a legjobban. December 19-én reggel félméteres hó esett. Délelőtt mindenkinek ki kellett menni havat takarítani, hogy az épület megközelíthető le^en. Egyszerre megjelent a tábor kis zöld teherautója, tetején néhány új vendéggel. A munka természetesen megállt és mindenki az újak üdvözlésére sietett. — Mi újság otthon, mi van Pesten? Nincs-e újságotok? — záporoztak a kérdésekj és az újonnan jöttek alig győztek felelni. A kocsiról tüneményesen szép nő szállt le. Csinos volt és jól ápolt. Modern kabátja úgv állt rajta, mint egy divatbemutató manökenjén. — Mögötte egy férfi taposta a havat, két hatalmas disznóbőr bőröndöt vonszolva. — Ezek sem férj és feleség — jegyezte meg az egyik házi filozófus a helyzet rövid felmérése után. És a filozófia helyes volt. Az igazoltatás során minden kiderült, és a no szemrebbenés nélkül bevallotta, hogy asszony, de a férje otthon maradt. Már régen szeretik egymást, és így akarnak boldogok lenni. Egész délután kint vihán- coltak a hóban, hóembert építettek, szíveket és nevüket rajzolták a hóba. Olyanok voltak, mint egy télirevű szerelmespárja. A hideg szobáa nagybácsi — dőlt a nőből a panasz. — Szeretném vigasztalni, de nekem is arra volna szükségem. Nézze Mária... Ne haragudjon, hogy csak így szólítom, én nagyon megbántam, hogy átjöttem. Szegeden az egyetemen azt beszelték, hogy amint átérünk, visznek tovább és a Sorbonne-on vagy Ox- fordban tanulhatunk toyább. És most kiderült, ho«y mindez nem igaz. Hazueság itt minden. Egy az igaz. Becsaptak. Otthon pedig a város elismerten legszebb lánya a menyasszonyom. Jövőre végeztem volna... — Nekem á férjem maradt otthon, meg Miklósira, az ötéves kisfiam. Szép f°kete hajú kisördög. Most izgatottan várja a karácsonyt és meg kell tudnia, hogy nincs már ^mna. Mária sírt szakadatlanul. — Egyre élesebben csuklóit fel belőle a sírás. Hisztérikusan tépkedte a kabátjá’ szegény fiú meg tehetetlenül topogott körülötte. Erre az esetre még nem okosították fel az orvosi egyetemen. Éjjel az őrök Máriát a tó jegéről szedték le, divatos cipője sarkával törte a jeget, — hogy aláereszkedjen... Reggel újra Zoltán Péterrel sétáltak. — Nem bírom az életet a fiam nélkül. És az uramat is szeretem. Nem ezt a nyálast, ezt a... Már mindenki tudja otthon... Az anyám! savanyú hallevest szokott főzni szentestére. Miklóska meg csak úgy tudja megenni a halat, a kiszedem neki a szálkákat. — Mária! Akarok magának valamit mondani. De ne mondja senkinek. Az a Jand- rók nevű nagyhangú alak azt mondta, hogy mindenkit szétver, aki jelentkezik hazatérésre. Én titokban jelentkeztem. Talán karácsony estére otthon leszek. Próbálja meg maga is, hátha még nem késő — tanácsolta Péter. ban átvacogott éjszaka után azonban már párolgóit a jókedv és a nőre már az első napon ráragadt a tábor hangulata. Másnap már egyedül taposta a havat. A lovag bent didergett három pokróc alatt és láthatóan bánta már a kalandot. A rokonlelkek persze hamar egymásra találtak. így sodródott a nő mellé Zoltán Péter orvostanhallgató, és öngyilkosjelölt. A tábor nem is tulajdonított különös jelentőséget az esetnek, hisz megszokott volt, hogy ezek a határon kötött házasságok itt felborulnak és új párok alakulnak ki. Egy cinikus megjegyzés után napirendre tértek a dolog felett: — A kis, nő átnyergelt, de nem is csoda, a hapsija irtó el van anyátlanodva Pedig hát nem ez történt. — Istenem, de megbántam... de mit csináljak... szerettem, de nem is sejtettem, hogy ilyen aljas... Képzelje, le akarta tagadni, hogy együtt vagyunk. Félt, hogy valami baja lesz belőle. Azt mondta, hogy Kanadában van egy milliomos nagybátyja és ahhoz visz... hogy elvesz feleségül és addig nem is akar semmit... és az éjjel... képzelje hatan alszunk egy szobában... és ott akart... Aztán dühből bevallotta, hogy nem is igaz — Nem szó sem lehet róla. Én már nem mehetek haza. A férjem is elzavarna ... nem tudnék Miklóska szemébe nézni... Én elvesztem már. A fiú pedig egész délután beszélt. És nem hiába. Mária hisztériásán szaladt az irodára. Nem kért. Követelte, hogy azonnal szállítsák haza a fiához. A válasz azonban elutasító volt. A hazatelepítést a magyar követség intézi, aki pedig az ittenieket összeírta, már visszautazott Belgrádba. — Akkor azonnal engedjenek Belgrádba. Értse meg holnap karácsony este van... — sírt toporzékolt, könyörgött Mária. A női könnyek használtak. A Parancsnokság dzsipjén egy jugoszláv tiszt Belgrádba kocsizott és este közölte a boldogító hírt: — 24-én reggel megy vissza a szállítmány. Ön is rajta van a listán. Mária hallatlanul boldog volt. Énekelt, készülődött, hangosan gúnyolta az emberi formáját végképpen elvesztett fiút, akivel négy nappal ezelőtt még egy életre szövetkezett. 24-én korán élénk volt a tábor. Kiderült, hogy nem csak Zoltán Péter volt az, aki titokban jelentkezett. A névsorolvasásnál ötven embert állítottak sorba és indítottak az állomás felé. A jugoszlávok mosolyogva bocsátották el őket. — A maguk országát maguknak kell helyrehozni. Ezért teszik helyesen, ha hazamennek ... — mondta az egyik tiszt. Csak Jandrók és néhány izgága alak üvöltözött: — A sitten majd gondoljatok ránk. Marhák! Visszamennek a rabságba. A „rabságba” menetelők pedig vidáman mosolyogtak, csak azok voltak szomorúak, akikre a „szabadság” várt. Távozásunk után ha lehet, még rosszabb lett a hangulat. Mária szépfiúja, a bizonyos Schwarc Kálmán ült továbbra is a pokrócai alatt és arca szürke volt az álmatlan éjszakáktól és a ráragadt kosztól. Alkonyodott. Teljesen néma volt a tábor. A tó partján álló néhány fenyőt teljesen lekop- pasztották és a hideg szobákban lévő néhány fenyőgaly csak keservesebbé tette a hangulatot. Néhányan karácsonyi énekeket énekeltek, mások némán meredtek maguk elé. A béke és szeretet ünnepén az emberek szemében sötét indulatok lobogtak. Leszállt a karácsony este. Egyszerre éles hang sivított végig a folyosókon. — Megint jött egy társaság. Vére valami esemény. Mindenki letódult az előcsarnokba. Ott állt Schwarcz Kálmán iis. Az újak, akik talán feldíszített karácsonyfát és meleg szobát vártak itt, csodálkozva nézték ezt a piszkos, karikásszemű társaságot. Egyszerre Schwarcz hamuszürke arca ha lehet, még sá- padtabb lett és teljesen eltorzult. Észrevétlenül hátrálni akart, de már késő volt: — Állj meg! — harsant egy hang és az újak csoportjából egy magas férfi lépett elő. A karján lévő fekete kisfiút letette. — Hol a feleségem? — kérdezte a férfi és megfogta a reszkető szépfiú kabátját. Schwarczból azonban a legnagyobb igyekezet ellenére sem jött ki egyetlen emberi hang sem. Persze mindenki cdacsődült. Ott álltak ketten a kör közepén. Mária férje és a csábító. Miklóska csodálkozó szemekkel állt mögötte és egyszerre sími kezdett: — Apu! Hol van Mamuci? Azt mondtad, hogy itt lesz? — Nem hallod! Felelj! Hol van Mária. Ne félj téged nem bántalak... — mondta a férfi folytottan, majd a nagyszámú hallgatóságot’ látva magyarázatképpen hozzátette: — A gyerek miatt jöttem utána. Állandóan sírt. Senki sem tudott felelni. A torkokat elszorította valami. Mindenkire ránehezedett a hatalmas tragédia, melynek súlya alatt még jobban érezték saját keserves sorsukat. A férj Miklóska kezét szorongatva kétségbeesetten járta végig szemét a néma embereken. — Beszéljenek... Csak nem?... Hallják emberek... Végre valaki kilépett a gyűrűből és félrehívta a minden ízében remegő férfit. A többiek csak a rázkódó vállák- ból látták, hogy tudja már az igazságot. — Vacsora ... Vacsora, — kiabált a tábor szakácsnője és az emberek némán vonultak az ebédlőbe. A piszkos terí tő jű asztalokon már ott párolgott az ünnepi vacsora: a káposz tafőzelék, belefőtt szalonnadarabokkal. Az ebédlőben csak a kanálcsörgés hallatszott. Majd megszólalt a kis Miklóska: — Apu! Nekünk nincs karácsonyfánk? És hol van Anyuka? Hányat kell még aludni hogy megtaláljuk a Mamucit? — Talán már nem sokat felelt az apja és egy kanál káposztát dugott a csöppség szájába. Itthon körülbelül ebben az időben gyulladtak ki a karácsonyfák gyertyái. A béke, és szeretet és a boldogság ünnepe köszöntött a világra. UmL cl (ta QtpmamÁkkcz, f7igyúlnak a karácsonyfa gyertyái, s ti, őszülő hajú, bizony kicsit már öregedő nagymamák, életetek immár második műszakját dolgozva végig, megpihentek a karácsonyi gyertyák fényében. Ott áll mellettetek a fiú. vagy lány, aki sok-sok évvel ezelőtt éppen ilyen kerek szemmel, ámuldozva és újjongva állt a fa alatt, s most ím. anya, apa lett. Helyette az unoka, az unokák állnak szoknyád szélét fogva és bámulva mindazt a szépséget, amit ez a békés, és boldog karácsony nyújtani tudott számukra. De- Ti, nagymamák, egykori mamák, éppúgy álltok a fa mellett, mint hajdanában, szemetek kicsit könnybelábad. Hiába, érzékeny már az öreg szív, s úgy érzitek, érdemes volt élni, jó dolog élni, mégha könny és baj is kíséri az embert végig azon az úton, amelyet úgy hívnak: élet. Hozzátok írom most ezt a levelet, egyszerű, szerény, de szívből jövő ajándékképen. Nektek, kik az elmúlt étek: alatt a kopott és ízetlen anyósviccek helyére aranybetűvel írtátok be fáradt kezetekkel ezt a szót: nagymama. Nektek, kiknek legtöbbje idős korára ismét gyermeket pelenkát és etet, piacra jár és főz, kik szerényen és szinte alázattal szol gáljátok azt a családot, amelynek legkisebbje is végtére belőletek fakadt. Nektek, kik a fél élet gondja után és pihenés helyett, a másik fél életben is leveszitek a fiatalok gondjának felét. Micsoda erő van bennetek! Honnan ez az erő, aranyos nagymamák? A szeretet, az anyai, a nagymamái szeretet ad csodálatos erőt nektek, hogy még ott is, akkor is hehrt- álltok, amkor bizony még a fiatalok is megcsüggednek, reménytelenné válnak. Dolgozik a lány, a fiú: dolgozik mind a két fiatal. S Ti vagytok azok, kik a szülők egykor gyermekajka után, most a majdani szülők gyermekajkára forma'- játok a szót: mama, nagymama, kenyér, szeretet, munka és becsület. Ti vagytokt kik kifogyhatatlan szívetekből otthont, békét varázsoltok a falak közé, kik büszkén hencegtek, hogy mennyit eszik a kisunoka, hogy mit tört össze. — hogy már áll, jár, kimondta az első szót, és bírókra keltek: az apával, a gyermek anyjával, — mert Ti akartok orvosért rohanni, ha láz ütött tanyát a rácsos gyermekágyban. Nem volt könnyű életetek, még akkor sem, ha egyi- kőtöknek, másikatoknak nem kellett éppen szűkölködni a múltban. Két világháború ezernyi szenvedése, meghalt férjek, testvérek, idősebb gyerekek, a hozzátartozókért való soha meg nem szűnő rettegés, patakot dagasztó könnyei kísérte végig a régen eltelt éveket. Most békesség van ps karácsony. Meleg van a szobában, ahol csak a gyertyák fénye, a csillagszórók sziporkázó szikrái hintik szét meghitt- ségüket. Ezt a békét, ezt a nyugalmat, unokáitok jövőjét — ezt akarja korunk, jelenünk ajándékba nyújtani nektek. — Biztos, nem feledkeztek meg rólatok, s ott van a család ajándéka, meleg kesztyű, sál, vagy puha kendő, de az igzi ajándék, a megnyugtató és hosszú boldogságot nyújtó ajándék mégis az, amit kézzel nem lehet ugyan megfogni, de on van a gyerekek, az unokák arcán, mosolyán, ott rejtőzik a holnap terveiben, a ma békességes nyugalmában. Aranyos nagymamák! Mit kívánhatnék én, egy a sole apa közül, akinek gyermekei vannak? Legyetek dédnagymamák is! Álljunk így majd a fa. alatt hosszú évek múltán is békességben és nyugalomban, én mint nagyapa, s Ti, már mint dédnagymamák. Álljunk egymás mellett, közöttünk azok a csöppek, akik ma mécr a mesebeli aranytóban fürdenek, aggódjunk értük együtt, tanítsuk őket szóra, tettre, mi, majdani nagyapák és dédnagymamák. És most kellemes ünnepeket, boldog, családi együttlé— tét kíván minden nagymamámak egy jövendőbeli nagyapa, s ma még: apa. (Gy. QJ) ÉRDEKES HfREK VILÁG MINDEN TÁJÁRÓL wwwvwwywi/wvwwvw' .Harcias diáklányok” A michigani egyetem egyik diákja, Richard Hallady, az egyetemi újságban arról panaszkodott, hogy diáktársnői egytől-egyik lehangoltak. Aznap este, amikor a diáklap leközölte ezt a megállapítást, Halladyt, amikor hálószobájába akart menni, három diák- társnője megtámadta a folyosón és a földre teperte. A nagy zajra és a földön elterülő diáktársuk láttára — akinek arca messziről vöröslött, — a diákok orvost hívtak, aki megállapította, hogy az áldozaton látható vérvörös foltok — ruzsnyomok. Minden előkészítve New-Yorkban akad olyan szálloda is, ahol a vendég a szobakulccsal együtt öt előre elkészített levelet is kap: az egyik levél az üzlettársnak, a másik a feleségnek, a harmadik a barátnőnek stb. szól. Az üzlettársnak szóló levél így hangzik: „Örülök, hogy nagyszerű üzletet jelenthetek Neked.” A feleségnek írt levél: „Első gondolatom mindig a Tiéd.” A barátnőnek: „Drága galambocskám, napsugaram, életem fénye...” Hajlandó volna nejét mégegyszer feleségül venni? „Hogyan vélekedik a házasságáról? Boldog, vagy boldogtalan házas? Hajlandó volna nejét mégegyszer feleségül venni?” Ilyen és hasonló kérdéseket intézett 14 ország — köztük Franciaország, Anglia- Németország, Egyesült Államok, Olaszország, Svájc és Svédország orvosainak és psziholóeusainak egy csoportja 110.000 nős emberhez. Minden 100 férfi közül 64 így válaszolt: „Csak a feleségemet választanám és senki mást”, 24 nem hajlandó ismét feleségül venni jelenlegi házastársát, 12 habozott és nem tudta, mihez tartsa magát. Káromkodó ember Egy Freenwood nevű angol üzletember titkárként felfogadott egy fiatalembert, s azzal a nem mindennapi feladattal bízta meg, hogy üzleti útjaim a gépkocsiban mellette fog!a! helyet és a közlekedést akadályozó gépkocsik vezetőire a szidalmak özönét zúdítja. Greenvood szerint ezzel az: eredeti megoldással naponta húsz percnyi időt takarít meg. Nem sikerült megtartani az özvegyek kongresszusát A hollandiai Enscede városkában a közelmúltban meg akarták tartani az özvegyek kongresszusát. A rendezők igen széleskörű propagandát fejtettek ki, s nagy sikerre számítottak. A propaganda által beharangozott napon 360 özvegyasszony és csupán 20 özvegyember jelent meg. A kongresszusi terem helyett a megjelentek azonban a város különböző szórakozóhelyeibe mentek, úgy, hogy az özvegyek kongresszusának megtartásától el kellett tekinteni.
