Népújság, 1957. december (12. évfolyam, 96-104. szám)

1957-12-25 / 102. szám

1951. december 25, szerda NÉPÚJSÁG 9 DR. BERZE NAGY JÁNOS A törvény Pető fibán yán is törvény, a néplélek kincseinek gyűjtője Besenyűteiekcn, a falu külső részén, fehérre meszelt, szalma­tetős, nyitott oszlopos tornácé ház 41L Hetvennyolc esztendővel ez­előtt itt született Berze Nagy János. Földművesszülők gyerme­ke volt és amikor ebben a falu­ban járt, elemi iskolába, még senki sem gondolta, hogy a ma­gyar néprajztudománynak. Heves megyének egykor majd hírnevet szerez. Kora ifjúságától kezdve a nép­lélek kincsei után érdeklődött. Egymásután jelentek meg tanul­mányai, önálló művei, amelyek szülőfalujának és Heves megyé­nek folklórjával foglalkoztak: „Babonák, babonás alakok és szokások Besenyőteleken", — ,JNépmesék Heves és Jász-Nagy- kán—Szolnok megyéből, — ,,A hevesi kocázászászlós kópia emléke Hevesben“. Heves vármegye támogatásával jelent meg 1905-ben: „A Heves megyei nyelvjárás“ című műve. ^ Megje­lent ennél nagyobb műve is a Népmesék Heves- és Jasz-Nagy- kún—Szolnok megyéből“ című 1907-ben a Kisfaludy Társaság által kiadott könyve — amelyben 88 mese közül 65 egyetlen falu­ból, Besenyőtelekről való. — Ka­tona Lajos professzor a könyv be­vezetőjében a következőket írta. „ ... könyvünk bízvást a francia Cosquin Manó lotharingiai meséi mellé állítható, amelyek eddig párjukat ritkították az egész világ meseirodalmában azzal, hogy szin­tén egy helységből, a Meuse-dé- partement Montiers-sur-Saulx ne­vű járási székhelyből kerültek elő. B. Nagy János, e jelen kötet­ben közölt mesék feljegyzője, í sorok írójának buzdítására és útmutatásai szerint fotrott gyűjté­séhez, amelyet a népköltés egyéb termékeire, kivált dalok- és bal­ladákra is kiterjesztett; de ezek­ből nem sikerült egy maroknyi, részben csekélyebb értékű válto­zatnál többet az átkutatott sző­kébb területen felszedegetnie. Annál dúsabb volt aratása a nép­mese mezején, még pedig nem -csupán a mennyiség, hanem a minőség tekintetében is, mert az itt közölt változatok az eddigi gyűjteményekből ismert témákat is újabb érdekes vonásokkal egé­szítik ki; ezek mellett pedig né­hány, eddig még egyáltalán fel­jegyzésre sem került témával is gyarapítják a magyar mesekin- eset“. Heves megye nagy szülöttjé­nek: dr. Berze Nagy Jánosnak ez év karácsonyán jelenik meg élete főműve, amelyen több mint 32 évig dolgozott Címe: „Magyar népmesetípusok.“. A szerző halála után 11-ik évre most látott nap­világot ez a nagyszabású mű, amely nagy terjedelme miatt ed­dig nem talált kiadóra. Dr. Berze Nagy Jánosnak vi­lágviszonylatban is értékes, egye­dülálló műve összesen 1620 nép­mese indítékára mutat rá. Meg­írásával az volt á célja, hogy rá­mutasson: mi az, ami az egész emberiség szellemi hagyományai­val közös vonás; mi az, ami ősi kulturkörnyezetünkből való; mi az, amit Európától átvettünk, il­letve átadtunk. A meseanyagokat minden egyes típusnál összeha­sonlítja a körülöttünk élő népek hagyományaival, a mese-tipus anyagának tárgytörténeti, mitlio- lógiai és nyelvtudományi vonat­kozásaival együtt. Ilyen hasonló mű az egész vi­lágon csak egy van: a Bolté ál­tal kiadott magyarázatok a Grimm-mesékhez. De ez a mű meg sem kísérli a mesetípusok szerinti rendezést. Dr. Berze Nagy János „Magyar népmesetípusok“ kétkötetes munkája — amely Ba­ranya megye Tanácsa Végrehajtó Bizottságának saját költségén a napokban Pécsett jelent meg — az első és egyik egyetlen magyar mű ebben a nemben. A műhöz a bevezető részt dr. Bánó István, a Budapesti Köz­ponti Pedagógus Továbbképző In­tézet tanszékvezető tanára, a ki­váló magyar mesekutató írta. A bevezető rész nemcsak magyar, hanem orosz, angol, francia, né­met és finn nyelven is megjele­nik. így dr. Berze Nagy János „Magyar népmesetípusok“ című értékes műve nemcsak Magvar- országon, hanem a népmesékben gazdag Szovjetunióban, Németor­szágban, Angliában, Francia- országban, a Skandináv államok­ban és több más külföldi ország­ban is nagy érdeklődésre és vissz­hangra számíthat. Heves megye falujának föld­műves gyermeke, az egykori be­senyőteleki tanuló : dr. Berze Nagy János — aki a pécsi te­metőben nyugszik — újabS nép­rajzi művével, halála után is be­csületet és jó hírnevet szerez me­gyéjének. Műve karácsonyi aján­dék annak a községnek, amelyből útjára elindult, hogy összegyűjtse a magyar néplélek kincseit. PUSZTAI JÓZSEF, PÉCS Félmillió forint nyereségrészesedés (T udósítónktól) A Nyugatbükki Állaim Erdő- gazdaság az ellenforradalmi idő­szak kiesése ellenére jó munkát végzett az elmúlt termelési év­ben. Nemcsak teljesítette elő­irányzott tervét, de a kitermelt famenyiség 45 százalékát az ipar tudja felhasználni a szakszerű munka következtében. A gazdaság dolgozói most, hogy lezárták ter­melési évüket, közel félmillió fo­rintot kapnak vissza nyereségré­szesedés. illetve jutalom, prémi­um fejében. Ebből a nem kis összegből tar­tották meg a nyereségkioszlást az elmúlt hét csütörtökén Felsátar- kányban, ahol az erdőgazdaság kulturházában, az erdészet és a vasútüzem dolgozói gyűltek ősz- sze szép számmal erre a nagy al­kalomra. Nemcsak az erdőgazda­ság. de az egész ország életében elsők között került vissza a nye­reség egy része azoknak, akik megdolgoztak érte. A vasútüzem 123, az erdészet 104 százalékos tervteljesítést ért el, s a két üzem több mint 200 dolgozója becsüle­tes és odaadó munkát végzett az egész esztendő folyamán. Minden jó munkát végző, s a kél üzem valamelyikénél fél évnél nagyobb időt eltöltött dolgozó megkapta a nyereségrészesedést, amely kétheti jövedelemnek felel meg. Az előre elkészített és kiboríté­kolt pénzösszegeket rövid kö­szöntő elmondása után Boér Fe­renc elvtárs, a Nyugatbükki Ál­lami Erdőgazdaság igazgatója ad­ta át a dolgozóknak. íme néhány név, kik mennyit kaptak jó mun­kájuk jutalmaképpen: Országh Imre pályamester, akit az ellen- forradalom távolított el, s most új­ból dolgozik, s igen eredményes munkát végzett, 1295 forintot, kapott nyereségvisszatéríés cí­mén. A 72 éves Kurcveil Dezső 1292 forintot kapott kézhez, Ka- kuk cs. János, aki most 74 éves, s egész életét az erdőgazdaságban töltötte el, 426 forint nyereség­visszatérítésben részesült. A 17 éves Kakuk Rudolf is egyik leg­jobb dolgozója a gazdaságnak, ő több mint félezer forintot, Szabó Sándor, aki 24 éve dolgozik a gazdaságban 790 forintot, Szabó Elek erdész meg éppen 1984 fo­rintot kapott kézhez. Összesen mintegy 100 ezer forintot osztot­tak ki a felsőtárkányi erdészek és vasútüzemi dolgozók közölt Felszólalt a kis ünnepségen Gubán Dezső elvtárs, az egri já­rási pártbizottság első titkára is, aki további sikeres munkát kívánt az új tervév feladataihoz. „betartása a petőfibányal vezetőkre is kötelező. Éppen ezért érthetetlen, hogy semmi­féle kérésre, felszólításra sem hajlandók tudomásul venni, hogy létezik olyan rendelet, melynek értelmében az üzem­ben dolgozó tanácstagnak a tanácsülés idejére fizetett sza­bad napot kell adni, amennyi­ben műszakja egybeesik a ta­nácsüléssel. Az apci, lőrinci tanácsok már kérték a bánya vezetőit, oldják meg ezt a problémát, s megkereste őket a járási tanács is ebben az ügyben, azonban Petőfibányán hajthatatlanok. Arra hivatkoz­nak, hogy nem tudnak embe­reket állítani helyettük. Ha a tanácstagok el akarnak men­ni, gondoskodjanak maguk helyett emberről. Az érvelés kicsit sántít, hiszen a vállalat jó előre tud a tanácsülés idő­pontjáról, s esetenként öt-hat ember helyettesítéséről van esak szó. Ideje volna már, hogy vál­toztassanak ezen az elven, s a törvényes rendelkezéseknek Petőfibányán is érvényt sze­rezzenek. Már csak azért is, mert a tanácstagok a dolgo­zók, a község érdekében vég­zik munkájukat, s ezt megaka­dályozni még Petőfibánya ve­zetőinek sincs joguk! Ismertek engemet? Nevem: Mester Miska Ezer tréfa, móka kedves hasznos játék, szép, színes ajándék van a füzetemben lapozzatok benne! Megismertek sok titkot amit még nem jól tudtok, hasznos mesterfogásokat tanultok meg egy perc alatt. Rajta hát, munkára hív most Mester Miskai A megadott rajz szerint vágjuk ki hajónk talpát és testét lombfűrésszel lemezből, össze­állítás után felszereljük a „farmotort”: gumigyűrűk közé helyezzük a lapátkereket. Lehe­tőleg zománcfestékkel vonjuk be, megszáradós után indulhat a hajó. PAGONY LAJOS: EGY MOZDULAT TÖRTÉNETE A karácsonyi képeslapok egyhangú költészete be­havazott fenyők, lágyhangú csendéletek levegőjét párázza s mi magunk is hajlamosak vagyunk ezekben a napokban elmerengeni a szinte észrevét­lenül elmerülő éveken. Jeges •éjszakákra gondolunk, vagy bortól fülledt, kékesen gőzöl­gő, álmatag estékre, az aszta­lon beigli bamálik, ropogósra sütött hal és kenyér hever ízeket szaporító igézettel. Ilyen délutánokon más a lámpák fénye, mélyebb a csend s a gondolatok kolloi­dokként tűnnek elő a semmi­ből, tapintható közelségben lopakodnak körülöttünk, majd eltűnnek újra a hétköz­napok szürkülő derengésében. 1940 karácsonya nem rejte­getett nekem könnyű ünnepi hangulatot. Váratlanul egye­dül maradtunk, anyám és én. Nem tudtam még, mit is je­lent ez. Azelőtt így ünneptájt minden magától gördült. A fenyőfa szinte észrevétlenül röppent a szobába, az ajándé­kok gondos kis csomagokban sorakoztak és együtt moso­lyogtak velünk a gyertyafény­ben. Szerencsére tanítottam Húszadika körül egy délben hideg szoba fogadott. Anyám mentegetődzve, szinte bocsá- natkérően hajtogatta; „Ne ha­ragudj fiam. Nincs a háznál pénz. Kamarásné nem fizet?” Igaz, Kamarásné! A fiát számtanra korrepetáltam. Húsz pengőért havonta. Nem kis pénz és ha most megadná, még minden rendbejönne. Miért is ne? Esedékes. Kisfi­zetésű emberek tudják csak, mit jelent é szó: esedékes. Csak az a baj, hogy legköze­lebbi óránk az ünnep előtti délután lesz. Ha meg is ka­pom a pénzt, tudok-e venni még rajta valamit? — Hogyne — készségeskedett anyám. Estig minden üzlet nyitva tart. Jó, jó lesz fiam. Valahonnan szereztünk egy suta kis fenyőfát, kiderült, hogy valami liszt és zsír is akadt a házban. Most már csak pénz kell cukorra, díszre, apróságokra. Főtt a fejünk. Es­ténként betlehemesek nótáztak az ablakunk alatt, de üres kéz­zel ódalogtak el, mi pedig hallgattuk és szégyenkeztünk a homályos lakásban. Kamarásné, ő volt minden reményünk — a néhai szatócs vastag, jóindulatú özvegye, aki úgy görgött végig így tél táj­ban vaskos bundájában a fa­lun, mint egy szelídített med­ve. Butácska fiát nem szeret­tem. Sokszor csak a kötelesség hajtott hozzájuk, ingerelt és fárasztóit meddő, újra meg új­ra benépesítésre váró gondolat- latvilága. De most más volt. Alig vártam huszonnegyedi­két. Istentelen gondolatok kel­tek kamaszfejemben. — Ha az emberiséget a születő Krisztus váltotta meg, engem idén Ka­marásné fog. Egészen fölém magasodott. Vastag disznóbőr táskáiét szorongatva döcögött az alkonyi istentiszteletekre. A kapuban bámészkodtam és szinte kurjongatva köszöntem rá a sötétségből,. olykor frászt hozva a lihegő asszonyságra. Ha tudtam volna, mi a szere­lem, most Kamarásné lett vol­na szerelmem tárgya. A kará­csonyt megelőző három nap középpontja és gondolataim éltetője kétségkívül ő volt. G őzben kitűnt, hogy anyám leleményes. Mégis meg­vásárolt mindent. Ezüstös sza­loncukrot, gyertyákat, kevés húst is, nekem kesztyűt, ma­gának kendőt. Hogyan? — Hi­tetlenkedtem. Hiteiben. Hitel­ben fiam. Tudják , itt, hogy nem szokásom, de azt is, hogy megadjuk holnap. A pénzből. Ha Kamarásné... ...Ott ültem Lacika mellett a szatócsné nedvesen meleg szo­bájában, fényes bútorok és cifra képek között, az asztal fölé görnyedtem Már sötéte­dett. Hideg és száraz tél volt, az ablakok belül megereszked­tek, majd csontáfagyott rajtuk a pára- Nem, nem jégvirágok: hideg páncél nőtt rajtuk, kö­zönyös és szürke, mint az ól­mos, kinti ég. A szinuszfügg­vényt nyaggattuk. Kamarásné elomlott egy fotőjben és apró malacszemeit ránk szegezte. Mindig így szokta. Ellenőrizte a tanulást s közben aprókat ásítozott. A fotőj karfáján, az asszony hurkásan kövér, ápolt keze mellett ott pihent a barna disznőbőrtáska is, mélyén tí­zesek, húszasok, százasok szo­rongtak a gondtalan biztonság nyugalmával. Kamarásné pén­ze. Ezek a bankók — éreztem — már közeli, tartós barátsá­got kötöttek a terebélyes üz­letasszonnyal, berendezkedtek nála állandó koszt és kvár­télyra. Úgy voltak, mint a la­kó, aki jól érzi magát ottho­nában és esze ágában sincs elmenni hazulról. Bezzeg ben­nünket nem ismertek, így ve­lünk nem kötöttek barátságot vagy egyességet. Tőlünk me­nekült a bankó. Ha hébe-hóba akadt is egy százas a szek­rényfiában, hipp-hopp estére eltűnt s csak megtépázott tolláit hagyta hátra, mint ke­lekótyán menekülő szárnyas. Bizonyára lenéztek bennünket a piroshasú Mátyásbankók. Utálták az egyedüllétet, hiszen a pénz társas lény s igyekszik a maga fajtái közé kerülni, így merengtem én a matema­tikai ákom-bákomokat mére­getve. Félszemem közben Kama- rásnét fiitatta. Mikor moz­dul, nyúl a táska felé, nyitja fel s kotor bele, hogy kiemel­jen egy jobb sorsra érdemes, kopottas húszpengőst? A szi­nusz jellegzetessége, hogy — ködfátyolon át szűrődött fe­lém Lacika panaszos hangja, amint a görbe jellegének is­mertetésére durálva magát, meg-megakadt azon a bizonyos ponton, ahol az ismeretek fog- hijjas falába még egy nagyobb rés is tódult. Máskor kapkod­va javítottam volna ki. De most lustán bámultam rá s egy ásítást fojtottam el. Úris­ten, mikor nyúl már bele? A szeplős, alamuszi kölök látta, hogy nem figyelek s gyorsan a tangensre tért át. Kamarásné még mindig moz­dulatlanul ült, áttetsző, eres szemhéjjait leeresztve, ke­resztbevetett lábakkal. Ez így nem megy. Anyám süt, főz, ta­lán dalol is, hisz csip-csup örömök idején így szokta. De estére vége mindennek. Ha nem viszem a pénzt, oda a be­csület. A hitel. Az ünnep is. Végre! Az asszony jobbkeze lustán átnyúlt, s a táska — fu­ra, testnélküli víziló — eltá- totta a száját. Most! Unatkozó kotorászás, majd előbujt egy cigaretta, doboz gyufa kísére­tében. Körülményesen rágyúj­tott, tokája rezgett míg az első, mélyebb slukkokat szippant- gatta. jj-f eménytvesztve kókadtam a könyvek fölé. Tudtam, nem lesz merszem, hogy kér­jek. Az óra kínos lassúsággal pusztult, alig vártam, hogy kí­vül legyek az udvaron. Ka­marásné megint mozogni kez­dett — ismét a táska után nyúlt. De ekkor már a meg­törtek egykedvűségével pil­lantottam rá, tudtam, úgysem az én húszasom után kotor. Nem csalódtam. Egy képesla­pot vett elő, azt nézegette. Végre befejeztük. — Ó, — élénkült fel a háj­tömeg — ne szaladjon, nézze meg a karácsonyfánkat — s máris tuszkolt a szomszédos szoba felé. Üvegcsillárral bo­rított fenyőóriás ragyogott odabenn, mint égi menyasz- szony nyoszolyája. Az özvegy kinek Laci volt a mindene — egyenként mutogatta a sí-lé­cet, könyveket, bőrmellényt és a sakkot. „Látja, ezt kapja az én rossz fiam. Csak legalább tanulna...” S nagyot sóhajtott, hogy magam is megsajnáltam. Illedelmesen elköszöntem. — Várjon! — Súlyát megha­zudtoló fürgeséggel tűnt el a szomszéd szobában. Újból re­mélni kezdtem. De már jött is. Papírszalvétába csomagolva három diós és mákos kalácsot nyomott a kezembe. „Ünne­peljenek jól, csókolom a ma­mát” ,— lihegte sietősen. Az udvarra leereszkedett az est, s mintha tintába mártott vata ülte volna meg a zugo­kat: nyomasztó és hangtalan volt a táj, csak az utolsó ád­venti tiszteletre gyüiekvők tá­VWWVNAi voli éneke kapaszkodott meg az emberben. Botorkáltam a minapi disznóölés teknői és lábasai közt a szűk folyosón^ Kamarásné a nyomomban. A kapunál búcsúzkodtunk. — Ó... én... 'sikkantott fel egyszerre a kövérség, hiszen húszpengővel tartozom magá­nak. Már nyúlt is a táskájába s mentegetődzve motyogott. „Látja, majdnem elfelejtettem pedig így ünneptájt jó a pénz, ha van. Nincs gyufája?” Volt. Bevilágítottam a vízi- lcszájba, láttam az asszony duzzadt ujjait, amint százpen­gősök között kotorászik. „Ej­nye... — hallottam a hangját — tud visszaadni? Röstellem, de csak százasom van.” — Visszaadni? — kérdeztem bután. És a zsebemhez kap­tam, mint ha tényleg lett vol­na mit visszaadni, mintha va­laha is megfordult volna e nyütt és agyonhordott ruha belsejében ennyi pénz. Egy pillanatig csend volt, aztán valahol, egész közel az ablak alatt cérnahangú gyerekkar zendített rá: „Ö gyönyörű szép, titokzatos é-j...” — Nem baj — sietett Ka­marásné, mert ilyenkor este sok a kéregető — jól jön az ünnep után is. Egy hét nem a világ. Aztán csak jöjjön el Tanítsa meg sakkozni is La­cikát. [VIég hallottam, amint ké­zitáskáját hangosan összecsattant ja, kapu csukó­dott és átölelt az utca, az ének és az ünnep, mely ízes falatok képében’ott járt-kelt már a kertek alatt és várta, hogy bebocsáttassék: az Ür 1940-ik esztendejébe.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom