Népújság, 1957. szeptember (12. évfolyam, 70-77. szám)

1957-09-07 / 71. szám

2

NÉPCJSÁG

1957. szeptember 7. szombat

A GONDOLAT PESTISE ELÖL

KÉT LEVÉL FEKSZIK előttem. Szólni késztet, nem új, de agyonelemzett témáról, mely író és olvasó szemében kissé már „lefutotta” magát. De ha valaha propagandának vélhették egyesek a disszi- densek életének zsákutcába futásáról szóló hírekét, a mostanában kibontakozó igazság egyre borzongatóbban józanít s hökkent jó és rosszakaratú embereket egyformán. Mert, ha tudunk is öngyilkos színművészekről, üvegmosogató müvészreménységekról és sztárokról, akik kolostorok éjjeliőrei, a legmeghatóbbak mégis az apró egyéni tragédiák, mint ahogyan az úton gázolt kósza kis eb halála jobban fáj, mint a lőtt oroszláné.

L. Ria, akit Egerben jól ismernek s aki szépsége és sokirányú készsége miatt jó előjelekkel vehette fel a versenyt a külföldi élet-halál harcban, ezt írja: „Akkor kellett volna megpofozni engem, amikor otthagytam a várost s hazámat. Éjjel-nappal dolgozom, s mégsem szabadulhatok a honvágytól. Nem élet ez így, itten. „Egy másik írás ugyancsak Londonból B. Gáboré, akiről ugyancsak azt hittük: könnyen áll majd helyt oda- künn is, hiszen kitűnő muzsikus, jómegjelenésű fickó, nőtlen, blazirt, tettrekész, A ma embere. „Segítsetek valaho- hogyan rajtam” — könyörög a levél — „nyomorgok, s jönnék haza, de a következményektől való félelem s a hónapok óta tartó nélkülözés megfosztott energiámtól.”

Szokványos két levél, ful- lasztóan szokványos. Annyi van belőlük, hogy újságcikknek unalmas, telt gyomornak pedig közönyös. Közei negyed- millió magyar ragadott vándorbotot. Mi mostan itthonról a derűs ősz biztonságában egykedvűen latolgatjuk e tényt s csak kevesekben sajog fel újra meg újra a kérdés: miért? Miért kellett ennek így lennie?

Statisztikákat állítottunk össze arról: hányán szöktek meg a bűnözők közül, hányán politikai okokból, kik mentek el kalandvágyból, kik új életforma keresése miatt. De szerintem épp a fő okot kerülgettük eddig. Hallgattunk a „harmadik világról” mely Kelet és Nyugat valósága helyett mindkettőről százezrek fejében létezett csak s most a tények pörölycsapásai alatt re- csegve-ropogva merült alá a közöny óceánjában.

KIMONDOM nyíltan: véreink nagyrésze a gondolat pestisével fertőzve menekült egy fejtetőre állított délibáb felé. Ezt a gondolatot a harmincas évek elején hurcolták be polgári társadalmunk világába. A Nyugatról készült fényképek ezek, finomnyomá- < sú' magazinok, válogatott szé- < pék, pálmák, Florida napsü- < tötte fövénye, ékszercsodák, < házóriások, „snájdig” cow- < boyok, vágtató csordák, pá- < holyból csodált krokodilok, < 100 tagú jazz-zenekarok, bá-< mulatós néger énekesek és szó- < listák világáról. Ezt és csak; ezt importáltuk s egy ezredév; óta jóra, nyugalmasra sóvárgó; népünk agyában lassan kibon- J taKozott egy mesebeli Atlantis J agyonkozmetikázott képe. ! Válságok, csődök, sztrájkok és I elbocsájtások nélküli képe. A ! Nyugatra vándoroltak sikerei < annak idején csak fokozták a ; lelkesedést. Hiszen a század; elején ott gazdasági fellendü- ; lés volt, a kapitalizmus terme-; lésgörbéjének jólismert ábrája ; szerint. Volt hát, aki jól járt.;

De mi történt az ötvenes; évek elején? Az elzártság, a I Nyugatról festett képek egy- oldalusága tovább ajnározta ! ezt a melegházi penészvirá- ! got. „Hunyt szemmel bérceken < futunk, mindig csodára vár • szívünk, a legjobb amit nem • tudunk, a legszebb, amit nem • hiszünk” — mondja Babits ; Mihály. így történt, hogy a; „mi” nyugati világunk más; lett. Még annál a világnál is; másabb, amit önmagáról a; Nyugat pingálni próbált. És ; más még ma is. ;

Bebizonyítsam? Uraságoktól; levetett „nyugati” nyakkendők; színorgiáit viseljük, holott ná-! luk ez már régen nem divat.; Suttyó és orvostanhallgató ! Rock and Roll-ért rajong, s I rángatódzik rá, holott ez a

tánc Amerikában bámulatos gyorsan „lefutott”. Kezdő zenészek, akik a zenei ABC fogalmait sem konyítják „in médiás rés” jelszóval bugl- vugit játszanak s aratnak nagy sikert az édes-bús nyugati bor- zadályt élvező naiv kis kobakok között.

HIGYJÜK EL: bóvli van itt, ami talán még rosszabb, mint az eredeti. Ebben mi is ludasok vagyunk: éveken át pojácát csináltunk belőle s sokan — érthető perverzióval — pont a pojácába szerettek bele. S ez a pojáca ott ugrabugrált a Fertő-tó vidékén botorkáló családapák, diákok és „modern” leányzók szeme előtt s ahogyan hajdan a csodaszarvas csábította mondabéli ősienket e földre, úgy vezette őket a csodapojáca a valóság kietlen kráterébe, ahonnan csak kevesek számára adódott visszaút.

De ez csak az érem egyik oldala. A másik: mi magunkat is „eláztattuk” a blazirt és eszményekben nem hívő generáció előtt. Sokan sikeresen hitették el velük, hogy a szocializmus az élet teljessége ellen van s az ellenségeket kiirtva és félreállítva a tudomány és művészet fantomjai közül mű-céltáblákat alkottunk s lőttük rájuk — jobb hijján — a szektariánus nyilakat. A nyugati délibábtól elbűvölteknek ez a haza középkori kolostornak tetszhetett, hiszen már-már ott tartottunk, hogy a báltermekben tilalomfákat állítunk fel.

ök — szegények — elmentek, mert azt hitték, hogy már semmiben sem hihetnek. S most bámulatosan sok az ön- gyilkosságok száma. Miért? Nem egyszerűen azért, mert nehéz a megélhetés és mardos a honvágy. Korántsem. Az emberek akkor folyamodnak már ehhez a legutolsó lépéshez mikor világnézetük, az önmagukból sarjadó vélemények, álláspontok, hitek rendszere valamilyen okból hirtelen omlik össze. Látszatra nincs kiút s legtöbbször nincs erő az újrakezdésre. Mi történt hát?

A pojáca eltűnt. Szertefoszlott. Nem maradt más, csak a munka, az állati robot. Kitűnt, hogy az amerikaiak nem a filmek Clar Gablejei, vagy Garry Cooperjei, hanem vergődő és gürcölő emberek, akik sokkal, de sokkal jobban félnek az elsejéktől és tizenötödikéktől, a leépítésektől és átszervezésektől, mint mi. Kitűnt, hogy ott sem táncol mindenki Rock and Roll-t, hiszen az öreg farmerek, kiknél jó magyarjaink a dúsan tejelő tehenek tőgyét mosogatják, azt sem tudják mi az. „Phű, ronda külföldi” — köpnek az idegenre Kanadában s a nemrég még az egri, vagy gyöngyösi utcákon piperkőcködő fiatalember most zokszó nélkül görnyed a fakitermelések gerendái alatt. Nemcsak a váll rokkan meg ilyenkor: a lélek elsősorban. Képzeljük el a kártyást, ki minden pénzét egyetlen lapra tette fel s vesztett. Van-e kiút?

ÉS VALAMIT az itthoniakról, a fiatalokról. Látassuk meg velük az igazat, rólunk is róluk is. Még nincs minden rendben. A pojáca még él itthon, még csábít és fertőz. Ha valaki rángatódzni akar, ám tegye, lelke legyen rajta. De mi lenne, ha végre egyszer már mi magunk adnánk a saját ifjúságunk számára ötletet, „divatot” és célt, erősebbet a pojácánál. Sándor cár külön „ukázban” rendelte el, hogy népe tanuljon meg sakkozni, mert úgy vélte, hogy az elnyomás jármát a sakkba mélyedt nép könnyebben viseli el. A nyugati divat hisztériák lélektani alapja ugyanez: menekülés a gondolkodás mételye elől. A mi teljes emberi szabadságunk tehát azt jelentené, hogy nálunk nincs és nincs is szükség valamire, ami helyes irányba tereli a felnövő generációk érdeklődését?

Alig hisszük. Az oktalanságok utáni álmodozás, kikopott giccsek felkarolása helyett bizonyára akad sok más, ami jóváteheti a hazug álom világba süppedt letűnt esztendők bűneit.

— pagony —

KIS ÜGYEK

A Kis ügyek rovatban közölt Klucsik József petőfibányai lakos levelére a következőket válaszoljuk: „Tóth Mihályné lőrinci italboltunkban volt, mint italmérő, de még ez év elején felmondta állását, s vállalatunk a helyi tanács javaslatára mást alkalmazott helyébe. Tudomásunk van arról, hogy Tóth Mihályné szeretne újból előbbi munkahelyén dolgozni, de tekintettel, hogy az állást betöltötték, erre nincs lehetőség. Azt nem mondjuk, hogy amenyiben az állás megüresedik, nem alkalmazzuk újból Tóthnét.” Mátravideki Vendéglátóipari Vállalat.

O

A község nevében fogtam tollat, amikor megírom, hogy Bélapátfalván a Monosbélhez közeleső részen egy gazdátlan kút van, részben a tűzveszély esetére, másrészt ivóvíznek használtuk. Az utóbbi időben, vagy két hónapja, éppen amikor a meleg miatt legnagyobb szükség lett volna rá, főzéshez, mosáshoz, a környéken

Eladó a Pétervásárai Földművesszövetkezetnél jó állapotban lévő 500-as 1 drb. csibe keltetőgép, 1 drb 100 literes és 50 literes burgonyafüllesz- tő, 3 drb 25 literes tejeskanna, 1 drb fej övöd ör és 1 drb úszós tejmérő edény.

A Nagy Október és a kulturális forradalom

írta : SZ. KAFIANOV,

a Szovjetunió kulturális ügyeinek első miniszterhelyettese

Nagy Október az új kultúra kialakításának lehetőségét teremtette meg számunkra. Negyven év alatt olyan kultúrális életet teremtettünk, melynek alkotója a nép. A kultúra tükrében a nép élete jelenik meg. A szovjet nép a tudomány, az irodalom és a művészet valamennyi területén új vívmányokkal gazdagította kultúrájának hagyományos kincsestárát.

A Szovjetunió népeinek kultúrális felemelkedését az analfabétizmus felszámolásában, az iskolahálózat fejlesztésében is lemérhetjük. Míg a forradalom előtt az orosz lakosság háromnegyed része analfabéta volt, a különböző nemzetiségek írástudóinak száma alig érte el a 2-3 százalékot, addig ma már tudósokkal, művészekkel büszkélkedhetnek. A szovjet hatalom már az első rendeletéiben leszögezte az általános tankötelezettséget, az ingyenes oktatást és az iskolát elválasztotta az egyháztól. Jelenleg a Szovjetunióban több mint 213.000 iskolában több mint 30 millió gyermek tanul. A hatodik ötéves terv végére a politechnikai oktatás alapján bevezetik az általános, kötelező tízosztályos oktatást.

A

í *■ Forradalom előtt a különböző technikumokban

mindössze 54.000-en tanultak, míg az idén több, mint 2 millió diák jár a különböző szak- középiskolákba. A Forradalom előtt 105 főiskola mintegy

127.000 hallgatóval működött, míg jelenleg 767 főiskolában több mint kétmillióan tanulnak. Éppen ilyen gyorsütemű a fejlődés a nemzetiségi köztársaságok területén is.

A szovjet hatalom évei alatt soha nem látott felvirág|zás- nak indult a tudomány. Ez nemcsak a tudományos intézetek és dolgozók számának növekedésében tapasztalható, hanem világhírű tudományos vívmányokban is. Ilyen például a világ legnagyobb atemgépe, a szinkronfazotron, az atomerőmű és sok más.

Negyven év alatt kifejlődött a szocialista-realista szovjet irodalom is. Az irodalom lépést tartott az egész nép kultúrális felemelkedésével. Míg 1913- ban Oroszországban

26.000 különféle könyvet adtak ki, addig az utóbbi években

évente 56—60 ezer különféle könyv, egymilfliárd, vagy annál nagyobb példányszámban látott napvilágot. Tavaly több mint 4.300 új könyv 180 millió példányban jelent meg.

A

kultúra elterjesztésének fontos eszköze a színház. Az Októberi Forradalom előtt egész Oroszországban mindössze 172 színház működött. Jelenleg a Szovjetunióban több mint 500 színház, köztük 32 opera játszik. Ifjúsági, vagy gyermekszínház 40 évvel ezelőtt még ismeretlen fogalom volt Oroszországban, míg ma 101 ilyen várja ifjú közönségét.

Negyven év alatt világhírnévre tett szert a szovjet zene. A szovjet zeneművészek, t.ovábbfejlésztve régi hagyományaikat, méltán foglalják el helyüket a nagy művészek sorában.

Mindezek a számok egy végső következtetéshez vezetnek a színház és zeneművészet a széles néptömegek közkincsévé vált.

ífcép eredménnyel büszkélkedhetünk a tömegeket leginkább érdeklő művészeti ág, a filmművészet terén. 1956-ban 2812 millió néző látogatta filmszínházainkat. A Szovjetunióban 30 filmstúdió működik, amelyek tavaly 85 művészi és több mint 400 tudományos-népszerűsítő és dokumentfilmet gyártottak. Idén 100 művészi és több mint aOO más film gyártását tervezzük, de 1960-ra évi 120 művészi film elkészítését vesszük tervbe.

Szóljunk néhány szót a

^ szovjet hatalom egyik kultúrális vívmányáról, a távolbalátásról. A televíziós központok száma állandóan emelkedik és 1960-ra mintegy 75 ilyen stúdió szolgáltat majd adásokat.

A kultúrális forradalom eredményeként jöttek létre a Szovjetunió híres múzeumai, könyvtárai, kultúrpalotái, a- melyek ma már mind a dolgozók tudását gyarapítják.

soocBc OÓ6SB © c''6~arő:o^f> ff

A Heves megyei Szeszipari Vállalat mindenféle gyümölcscefre kifőzését

vállalja. A gazdafőzésre jelentkezni lehet: Eger, Mária utca 34. sz. alatti szeszfőzdében.

most látni kívánják az állam megteremtőit, lerónni tiszteletüket, kegyeletüket. A bod- roshajú néger mellett magyar áll, mögötte talán éppen franciák, majd angolok, aztán helybeliek, majd ceyloniak és németek, indiaiak és szudá- niak állnak a sorban, türelmesen várva az őrségváltást, hogy megnyíljon a mauzóleum ajtaja.

S jön a díszőrség. Fegyver a vállon, keményen döngenek a léptek... ballra át... ott áll egymással szemben a váltás, s ebben a pillanatban mélyet kondul az óra. Egyet. A leváltott őrök elvonulnak, a mauzóleum ajtaja megnyílik és a sor, amely eddig türelmesen várt, lassan megindul. Vörös márvány, csend, a kripta kicsit borzongató hűvössége összekeveredik az érzésekkel, az emberek leheletével, óvatos lépteik csussza- násával, amint lefelé haladnak a lépcsőn. A vörös márványt fekete váltja fel, a lépcső alján jobbra széles ajtó, halk, kicsit szomorkás vörös fény árad, s a központi teremben, a fekete márvány alatt nyugszik a két üvegkoporsó. Még néhány lépés, s itt fekszik előttem a fekete párnákon az alvó Lenin. Egyszerű, fekete ruhában, kis hegyes szakáiéval, mély álmában, domború homloka mögött az örökre megnémúlt gondolatokkal. Olyan, mint ahogy a korabeli filmek mutatták: egyszerű,

szelíd arcú, de rendkívül energikus állú ember... Mellette a másik üvegkoporsó, díszegyenruhában nyugszik itt, tömött bajuszával, örök némaságban, — Sztálin. Arca megsímúlt, mintha most aludná ki egy emberöltő hihetetlen küzdelmét, deres bajusza, haja még határozottabbá teszi arcvonásait.

Fekszenek egymás mellett, kik hosszú évekig egymás mellett küzdöttek. Fekszenek: az egyik, aki elkezdte, s a másik, aki folytatta és diadalra vitte a munkásosztály ügyét. Alszanak, pihennek, talán először és most már örökké utoljára. Az emberek arcán meghatottság és zavar, szemükben tisztelet és kegyelet, amint lépegetnek a koporsók előtt, halkan, szinte lábujjhegyen: aludjanak, meg ne zavarják békés álmukat, egy békés város szívében. Valamikor ők zárták szívükre ezt a várost, Moszkvát, s most ez a város ölelte szívére örökre ezt a két embert, a mauzóleum néma lakóit. Halottak, akik élnek, míg becsületes ember él a földön. Halottak, akiknek csak az ajkuk szűnt meg beszélni, de gondolataik élnek és vezetnek, ott lüktetnek Moszkva utcáin, az iskolákban, az egyetemeken, a laboratóriumokban, a szántó-vető paraszt munkájában, a megcsapolt kohó vad tüzében, — mind nagyobb teret átölelve szerte a világon. j

ze<

örök. A szovjet emberek tudják és ismerik a másik halott, a másik nagy politikus hibáit. Ismerik, nem tagadják, sőt! De Lenin mellé fektették, mert szerintük ott a helye, mert hibái, annak az embernek voltak a hibái, aki végeredményben éjt nappallá téve dolgozott Lenin hagyatéka megvalósításán.

Memento. S az emlékezés ott leng, mint örökké égő gyertyák kanyargó füstje a mauzóleum felett, s most megszakad a vidámság fonala, helyét csend, mértéktartó, vagy udvarias, szívből fakadó, de mindenképpen a tisztelet csendje foglalja el.

A Kreml hatalmas toronyóráján az egyes számhoz közeledik a hatalmas mutató. A végeláthatatlan sor, amely a mauzóleumtól végig a Vörös téren le, egészen a Manyezs teréig kígyózik, türelmesen vár. Minden nemzet képviselteti itt magát. Nem program ez, nem szervezett, előre megbeszélt program, jönnek, akik jönni akarnak, jönnek, akiket megigézett a szovjet állam, s

Kint vagyunk megint a téren. Szikrázik az égen a Nap, a tér másik oldalán zsong, morajlik az élet, a mauzóleum ajtajában a koszorúk mellett némán állnak őrt a katonák. Mi is némán és megilletődve lépegetünk el a Kreml fala mellett, betűzve az ide eltemetett kommunista hősök neveit, — és hallgatunk. Nincs mit mondanunk egymásnak. Mert mit mondjon az ember? Közhelyeket? Szólamokat? Még akik hajlamosak rá, azok is érzik, hogy most hallgatni kell. Hallgatni és gondolkodni. Nem a két halotton. Nem. A művön, amit alkottak, amit eddig láttunk és még látni fogunk, amit tapasztaltunk és ezután még tapasztalni fogunk.

Arra kell most gondolni, a holnapra, a jövőre. Hirtelen felvillan előttem egy kép: Lenin a szovjetek tanácskozásán, kicsit előrelendülve, keze messze előre mutat. Ez a kéz most ott nyugszik, hideg mereven a vörös fényben, a fekete márvány alatt. De a gondolat, amit ez a kéz akkor kifejezett, most is, változatlanul is előremutat. Előre!

Én mentem adni: kegyeletet. S én kaptam, még a halottaktól is: biztatást.

Az utcákon egymásbakarolt fiatalok,' táncolva, énekelve, nevetve és bízva. Boldog ifjúság, boldog jövő: gondoljatok azért egy-egy tűnő percre arra a márvány mauzóleumra is. (Folytatjuk).

Memento

Emlékezzünk, a halottakra. A halottakra, akik ma is élnek, akiknek a neve elválaszthatatlanul összeforrott a holnappal és a múlttal, amelyből a jelen fakadt. A halottakra, akiknek nyughelyétől egy lépésre égnek tör a vidámság s úgy gyöngyözik az élet, mint a szertelen folyású gyors hegyipatak. S ez a harsogó vidámság nem kegyeletsértés, ez az erőtől duzzadó optimizmus, nem méltatlan ahhoz a két halotthoz, aki itt fekszik egy nagy város szívében, már- :ványmauzóleum mélyén, a Kreml vörös falai tövében. Ezt : akarták, ezért dolgoztak, az egyik megteremtve egy új világot, hibátlanul, a másik felépítve és megvédve, de emberi hibáktól nem mentesen. Lenin és Sztálin. A két halott, • a nagy ügy megálmodója és falapjainak lerakója, s a má- ;sik: a nagy ügy, a szocializmus ügyének megvalósítója.

; Lenin több mint három évitizede, Sztálin egynéhány éve halott, de amit tettek: az

lakók kénytelenek tetejét felbontani és kötélen húzni vizet. Teteje régebben összetörve, mindenféle szemét, hulladék belepotyog a kútba, sokszor még a trágya is, így vize teljesen ihatatlan, egészségtelen, többször felhívtuk az illetékes tanács és egészségügyi szervek figyelmét a kútra. Egy hónappal ezelőtt szétszedték, a kút pumpa berendezését is elvitték és azóta még mindig nem hozták vissza. Azt hiszem, a tanácsnak többét kellene foglalkoznia a község dolgaival, legfőképpen ezzel a kúttal.

Ferenc Sándor, Bélapátfalva

Kéréssel fordulok önökhöz, kérem szíveskedjenek segíteni, mert egyedül nem tudom elintézni panaszomat. Múlt évben 3794 forint értékű konyhabútort rendeltem a tiszanánai Vegyes KTSZ-nél, ahol 1500 forint előleget fizettem, a többit a bútor átvételekor kell kifizetni — mondták. Az ellen- forradalmi időszak után feloszlott a tiszanánai Vegyes KTSZ és sokan Tiszanánán sem a bútort, sem az adott előleget nem kaptuk vissza. Pedig mar az IKOSZ, a Kiszöv és a Nemzeti Bank is foglalkozott ügyünkkel, illetve ezekhez fordultunk, de azt a választ kaptuk, hogy nem tudnak mit csinálni. Nehéz ezzel egyetérteni. És én úgy vélekedem, ha egy szövetkezet felbomlik, minden félbemaradt ügyét intézze el mert emiatt én 1500 forinttal nem károsodhatom. — írja levelében Láposi Irén, Tiszanána, Kosuth tér 37 szám alatti levelezőnk. Kérjük az illetékeseket, vizsgálják ki az ügyet és segítsék az előleg visszatérítését.

GYURKÓ GÉZA: