Új Úton / Népújság, 1957. július (12. évfolyam, 52-60. szám)
1957-07-10 / 54. szám
6 NÉPÚJSÁG 1957. Július 10. szerda. Emberek — akik váro§t építenek a domboldalon Timpfli megsértett Jelentés az Egercsehi építkezésről A nap perzselve tűz Csónakútjára. Az emberek hátán izzadtság keveredik az építkezés porával. A teheratutók erőlködve kapaszkodna ka meredek domboldalon. A félig kész épületek között hirtelen csődület támad. Felborult egy kocsi lovastól — meredek a domboldal. A szemközti meddő dombtól szinte bukfecezve jön lefelé egy homokkal megrakott dömper. Szállítószalagok, daruk nyújtogatják nyakukat a félig kész épületek mellett, tégla, habarcs, gerenda, terhüket kínálgatva az építőknek. Amerre elvonul a zajos ember- és gépcsapat, felhúzott falak, betetőzött épületek maradnak nyomukban. Bányászlakások. Az első húsz lakásba akár augusztus elején beköltözhetnek a boldog lakók. Ez az egercsehi építkezés pillanatképe. Most ismerkedjünk meg építőivel, a hajdúsági és hevesi emberekkel. HA VENDÉG érkezik az építkezéshez és az emberek iránt érdeklődik — híres emberek iránt — büszkélkedve kalauzolják id. Kiss István falazó brigádjához. Híres emberek dolgoznak itt, a munka D. Lakatos András betonozóalapozó brigádja minden nap egy-egy ház „fekvőhelyét” készíti el. hírességei. Maga a brigádvezető hétszeresen kitüntetett kőműves, Szító Sándor, Gál Tibor, ifjú Kiss István, a szakma kiváló dolgozója, ebben a brigádban épít Labanc Mihály Kossuth-díjas kőműves, aki két éve azért kapta ezt a magas kitüntetést, mert két ember helyett dolgozott. Ma is... — Két hónap alatt 23 épületet húztak fel a brigád tagjai •— dicséri őket a művezető. — Kereset? Labanc válaszol: Azért jöttem ide olyan messziről, hogy keressünk. Én magam háromezer forint körül viszek haza. A többiek is kétezer forint fölött keresnek. Megdolgoznak érte. Aki két hétig nem jár az építkezésen szinte rá sem ismer a tájékra. Mint a bő, termékeny eső után a gombák, úgy szaparodnak a házak. Csakhogy itt az eső az építők verejtéke. Talán azért nőnek olyan gyorsan azok a házsorok. XXX VAGY AZÉRT ÉPÜL gyorsan, mert olyan emberek építik, minit az öreg' Varga Sándor, aki 68 éves létére úgy „hajt” az ásásban, hogy a fiatalok sem nagyon győzik vele a munkát. Megismerkedésünk így történt: A művezető megragadta a karomat, felifelé mutatott a domboldalra. — Az ott az öreg Varga... Három ember jött lefelé. Két fiatal elől, ketten vittek egy széles pallót. Utánuk jött az öreg Varga, vállán egy ugyanolyan palló, mint az elől cipe- kedő fiatalokén, de még a hóna alatt is hozott egy másikat. Majd 70 évével győzte a fiatalokat. Akkor el volt foglalva Utat vág a domboldalba Danó Antal kubikos brigádja. mindkét keze, sietett az újabb munkahelyre. Most utólag szorítjuk meg gondolatban Varga bácsi kezét, a fiatalok hódolataként. Aránylag sok cigány dolgozik az építkezésen. Legtöbbje tamaleleszi, a Dankó-telep- ről jöttek. Dicsérik őket. Igyekvők. Lapát, talicska olyan gyorsan mozog a kezükben, mintha évek óta ezt csinálnák. Úgy látszik, nemcsak épületeket, de embereket is formálnak ezen az építkezésen. xxx Kezére dolgoznak a kisegítők Gál Tibor és Szentesi József kőműveseknek. AMENNYIRE LEHET, gondoskodnak is az emberekről. Van mozi, most húznak fel egy épületet büfének, jó a koszt, a hét végén mindig hazaviszik a hajdúságiakat. Panasz azért mindig akad, kevés a víz, a cement, a beköcei lányok azt kifogásolják, hogy őket nem viszik haza autóval, stb... stb... A panaszkodók közül Kiss István keserűen jegyezte meg: — Itt építünk hónapok óta, majd a lelkünket adjuk ki, hogy minél előbb kész legyenek a bányászlakások... hát azt hiszi eljönnek legalább érdeklődni? Mintha itt se lennénk... Pedig szívesen fogadnánk a bányászokat, szakszervezet vezetőit egy-egy baráti látogatásra, beszélgetésre... Meg is érdemelnék, meg is lehetne tenni, mit szólnak hozzá a bányászok? Mert ha munkájukat nézzük, megérdemlik azok az emberek... KOVÁCS ENDRE TZ özismerten szép és arányos a testem, az alfa, béta és delta izmaim, a gammáról nem is szólva, tökéletes harmóniában helyezkednek el a bőröm alatt — a pénz helyett, — s úgy mozgatják egész testem, mint valami csodálatosan olajozott gépezet. Mindez annak kapcsán jut eszembe, hogy e remekbeszabott férfi testet — mert én nem vagyok irigy természetű, — tegnap kivittem a strandra a nők gyönyörűségére, a férfiak vad irigységére, kivittem, megmosdattam, megnapoztattam, mert megérdemli, s bemutattam, mert azért szép és jó ez a világ: ennyi ajándékot igazán megérdemel tőlem. A bemutató közepén megérkezett Timpfli kartárs, régi ismerősöm, akivel még gyermekkoromban együtt rajzoltunk a homokba vizesnyolcasokat, s bár a gyermekded játékról leszoktunk azóta, de a régi közös alkotás nagyszerűsége bizonyos ki nem mondott és nem is hangsúlyozott közvetlenséget teremtett kettőnk között. Mondom, megérkezett, leszusszant mellém a fűnek nevezett tüskékre, s aztán bíráló szemekkel végigmért. Kicsit kihúztam magam, s félszemmel rásandítottam erre az elpuhult, elhízott, enyhén pocakosodó emberre, akinek tekintetéből szinte sugárzott szépségem felett érzett sárga irigysége. — Nem vagy valami jó bőrben... — jegyezte meg rövid szemlélődés után — ...elég nyeszlett alak lett belőled — zárta le maga részéről bírálatát. Ránéztem zsíros, bamba arcára, amelyből csak úgy süvített a sötétség, s egyszerűen nem értettem... Nem értettem gyerekkoromat, hogyan is ereszkedhettem le egy ilyen fráterhez,, hogyan jutott eszembe pont ezzel rajzolni vizes nyolcasokat, aki a maga alaktalanságából kiindulva veszi szemügyre az egész világot. Aki nem olyan mint ő, az egyszerűen nyeszlett, meg mit tudom én még mi... Most döbbentem rá, hogy kicsoda is ez az ember. A személyi kultusz megtestesítője, dogmatikus és szektáns, a fejlődés hátramozdítója, jelen, adott helyzetben a szépség kultuszának be- mocskolója... Ilyenek segítették elő októbert, ilyen emberek égették meg Giordano Brúnót> keserítették meg Galilei életét, az ilyen emberek néhány évszázaddal ezelőtt ínkvizítorok lettek volna... Meg kellene nézni közelebbről ezt a Timpflit, meg kellene, úgyis keveset tudok róla... De mit nézzek rajta, mit kelt még ezekután itt vizsgálni, mérlegelni... Semmit... Épp eleget tudok róla. Rámosolyogtam, s kedvesem megjegyeztem: — Hát igen, akadnak még karcsú emberek is... ...és magamban gyorsan elhatároztam: in- tézkedek. Egy névtelen levél az igazgatójának, egy a pártszervezethez, egy a minisztériumhoz, kettő levél két barátjához.■■ Kész, ennyi az egész. Ez a senki, ez a Timpfli nem fogja tovább keseríteni a becsületes, haladni vágyó dolgozók életét. (egri) Helyreigazítás 1957. július 6-i számunkban megjelent „Minden óra késedelem, nagyobb szemveszteség’> című cikkbe technikai hiba csúszott. A második bekezdés második mondata helyesen így* hangzik: „Ilyenkor a főkalászok magja már nem tejes, de még annyira puha, hogy körömmel átvágható.” BÍRÓSÁG ELŐTT gyűlt meg a baja Varga Miklós gyöngyösi lakosnak, az igazságszolgáltatási szervekkel. Varga Miklós korábban már büntetést kapott árdrágító üzérkedésért és mégis 1957 áprilisától hét borjút vágott le,, s azt Gyöngyös környékén eladta. Társa, Nemoda Béla. gyöngyösi lakos tudott Varga elítéléséről, mégis segítséget nyújtott neki a borjú felvásárlásában, szállításában, sőt lakását, udvarát is Varga rendelkezésére bocsájtotta. Sikkasztás miatt... kerül bíróság elé Klimovics József erdőtelki lakos, aki 1956 őszén, mint a járási tanács adóügyi megbízottja 3000 forintot vett fel az adófizetőktől s ezt az összeget elsikkasztotta. Rendőr: — Halló! Két kézzel fogja! Vezető: — Fognám én, de akkor nem tudok vezetni. Nemzetközi faluvillamosítási központ egy szerbiai faluban A szerbiai Jarmenovci községben ünnepélyesen felavatták az ENSZ műszaki segély- nyújtási szervezet és a jugoszláv szövetségi végrehajtó tanács támogatásával létesített nemzetközi faluvillamosítási mintaközpontot. Ez lényegében egy tudományos intézet, amely a villamoserő leggazdagabb falusi felhasználását tanulmányozza a mezőgazdaság fejlesztése érdekében. JÓL ÉRTETTE PAGONY LAJOS: Viszem a csomagot — CSAK EGY pirinyó szivességet kérek tőled — így, barátom a telefon túlsó végén. — Egy egészen kis csomagról vani szó. Kiviszem a buszhoz, felrakom neked a csomagtartóba, s az Engels téren a húgom várni fogja. Hozzá sem kell érned. Semmit. Egyszerűen időnként ráemeled a szemed, lopva ellenőrződ: nem kelt-e lába? Mikor utazol? A hajnalival? Jó, kösz! Balmazrekettyésre készültem, Pesten át, két heti üdülésre. Rekkenő meleg volt, kiszaladtam a strandra és borotválkozni. Mire hazaértem feleségem azzal fogadott, hogy itt volt Bandi és elhozta a csomagot. — Minek keljen szegény emiatt hajnalban? — vígasztalt nejem, amikor látta, hogy fancsalogok, — nem tudod mi van benne? „Az egészen kis” csomag barna papírosba göngyölve ott hevert a maga 15 kilós méltóságában az asztalomon, kézirataim tetején. Magas volt, szögletes és komor, mint egy régimódi rádió, önkéntelenül megemeltem. Akkor láttam, hogy az alja enyves, vagy olajos, s hogy készülő cikkem oldalai elválaszthatatlanul összetapadtak e jótékony nehezék alatt. A sodrott papírzsineg emelés közben elszakadt s a csomag visszahuppant az asztalra, feldöntötte a tintatartót, felismerhetetlenné rondítva a már úgyis hasznavehetetlen kéziratot s átitatva két frissen válást zsebkendőt a költő eme szokványos, lila könnyével. Sebaj, legalább megnézem mi van benne. Mialatt hitvesem átszaladt a Közértbe, hogy valami erősebb zsineget szerezzen be az átkötéshez, bontogatni kezdtem a papirost. Ekkor azonban csörrent a telefon. Barátom hívott fel. —* Csak arra akartalak kérni: vigyázz rá, hogy mindig a talpára helyezd, ne forgasd feleslegesem, mert törékeny. Ne haragudj, sietek, moziba megyek, Szia... ESTE LÁZASAN csomagoltunk s meg is feledkeztünk a szívességről. Két nagy bőröndbe végre befértem. Karomon felöltőmmel, két kezemben a bőröndökkel, arcomat csókra nyújtottam hitvesemnek, aki azonban rémülten csapott a homlokára: — Jesszusom, a csomag! A csomag. Hm. A természet véges és korlátolt előrelátása csak két kézzel áldotta meg a teremtés koronáját. A keletiek, akik nyilván rengeteg csomagot cipeltek a gyarmatosító uraságok után, kitalálták maguknak Shiva istennőt. Neki testvérek között is hat karja van. Persze ez csak aféle önámítás, mint a sivatagi vándor képzelődése, hogy oázist lát. Én azonban álltam a violaszínű hajnalban a magam két kezének minden illuzionista csökevénytől mentes tudatában, előttem pedig ott hever három csomag, legalább annyi összsúllyal, minit saját súlyom és szótlanul, de komoly bizodalommal tekintettek rám, mint aki azt mondja: „mi ismerünk téged, te nem fogsz itthagyni minket, mégha beledöglesz sem Na rajta, rajta öregem, mert elkésünk.” Elsőnek Bandi csomagját kaptam fel. Klotty. Eszembe jutott, hogy csínján kell bánni vele. Megemeltem két bőröndömet és a hűvös hajnalban verejték gyöngyözte be orcámat. Megfoghatatlan, hogy az asszonyok mennyi mindent képesek összepakolni egy kéthetes útra. Na. Most a csomagot ide valahova a tetejére. NEM MENT. Ekkor két bőröndömet ösz- szekötöttem, panyókára vetettem jobbválla- mon át s így legalább egyik kezem felszabadult. Felkaptam újra a pakkot. Klutty. Mi van ebben? Víz? Indulhatunk. Szervusz kedves. — Jesszusom... — sikkantott újra nejem (figyeljék meg, hogy egy hajnali búcsúzáskor a feleségek mást sem tudnak csak jesszuso- mczni, s te ilyenkor mérget vehetsz, hogy még valami van, amit el kell vinned.) Balsejtelmeim valóra váltak. Az elemózsiád... — röppent vissza pillanat múlva a konyhából egy jókora zacskóval s én már is letettem a csomagot ami nem csupán hitvesem kiváló emberismeretét bizonyítja, de azt is, hogy evésben nem ismerek tréfát. Most tehát a csomag ismét árván és kitaszítottan hevert lábaimnál, mint egy csecsemő, akit a rossz szülők elhagyni készülnek. Megsajnáltam. — Öltözz! — szólottám páromhoz határozottan. Asszonytársam, akinek szokatlan volt ez a magabiztos hang, elfelejtett ellenkezni, s pár perc múlva együtt ballagtunk a buszhoz. Én a bőröndökkel, ő a csomaggal. Bőröndjeim a tetőre kerültek, de a csomagnál eszembe jutott Bandi intelme, ölembe kaptam hát. Égy búcsúcsók, a kocsi elindult. A podgyásztartóban csomagom nem fért el. Olvasásra szánt újságjaimat elosztottam szomszédaim között s a csomagot vigyázva térdeimre helyeztem, mint egy kisgyermeket. így ültünk békésen, Gödöllőig. A csomag és én. Térdem cefetül zsibbadt már. Eszeveszett ordítozásra ébredtem. Az előttem ülő ötven év körüli asszonyság rikácsolt csuromvizes hátát mutogatva. A csomag szú- nyőkálásom közben megbillent, a papíros is átázott. Semmi kétség. Csak én lehettem a ludas. De mi az ördög lehet benne? — Nyugi! Csak nyugi asszonyom! — én mindig olyan meggyőző és magabiztos vagyok, ha más bajáról van szó — semmi az egész! Tiszta víz! Ki fog jönni. SOKAT NEVETTEK, mások a szögletes csomagot bámulták. Mi van benne? — kérdezték. Úgy tettem, mintha nem is hallanám. Mi van benne? Nevetséges. Hm; Mi lehet egy ilyen fenenagy ládaszerű valamiben? Különben is: kinek mi köze hozzá? Elnéztem a fejük felett. Az asszonyság egész úton porolt, alig vártam, hogy beérjünk. Nemsokára az Engels téri busz megállóhoz gördültünk. Kászálódtunk. Végre megszabadulok ettől. A perronon egyetlen ismerős sincs. Bandi húga sem. Talán elvétette az érkezést? Most mit csináljak? Másfél órám van a csatlakozásig. Bőröndjeimet a ruhatárba tettem. Taxit kerestem. A csomag közben egészen átázott. — Kispest... nyöszörögtem elhalóan a sof- főrnek. A forgalomban üggyel-bajjal kecme- rengtünk előre. Idegesített. Ha így mászunk, nem érek vissza a csatlakozáshoz. — Mi ez? — ráncolta össze a homlokát a vezető, amikor negyven perces autókázás utáni kiszálltam egy kispesti utcában a kocsiból. A csomag helyén, az ülésen hatalmas folt éktelenkedett. Majd átmenet nélkül: „Hetven forint., Negyven a viteldíj, 30 a takarításért. Ha tudom, hogy ilyesmit szállít, fel sem veszem.” — Várjon — mondtam szelíden, mert féltem, hogy elpályázik, pedig a csatlakozást eí akartam érni. — Rögtöni fordulunk, csak beviszem ide ezt a micsodát. Malvin, barátom húga kertes családi háza a csengőszóra meg se mukkant. Senki. Ti* percig ácsoirogtam és leselkedtem. A csomag kajánul hallgatott a kőkerítés peremén. Itt hagyjam? Ki tudja mi van benne? Bor, vagy valami preparátum? Nincs veszteni való időm, lekésem a csatlakozást. Hirtelen fényes ötletem támadt. Visszaloholtam a taxihoz. — Gyorsan! — lihegtem. Vissza, de előbb egy postára. De a mázsányi taxis egykedvűen pöfékelt: — Csak dupla viteldíjért uram! Veszélyes. Ki tudja mi lehet a csomagban? Lehet,, nitroglicerin. Látta a Félelem bérét? Igazság szerint... hm... rendőrt kellene hívnom. Miért nem mondja meg, mit tartalmaz? Nagyon gyanús ez kérem. Most leálljak vitatkozni? Kifizettem a dupla taxát. Legfeljebb a két hét alatt mindennap két pohárral kevesebb sört iszom. Valahol az Üllői úton elénk került egy stráfkocsi. Hirtelen fék, a csomag és én előrebillentünk* az elrongyolódott papír megszakadt és a következő pillanatban — uram fia! — egy vidám aranyhalacska ficánkolt a lábaimnál. ÜGY MEREDTEM rá, minit aki a Szaharában jegesmedvével találkozik. Úristen, hiszen ez... ez egy közönséges, egy.j. egy egyszerű és nyavalyás akvárium, semmi más. Halakkal együtt. Szóval ezt kellett nekem? Na megállj ...Visszadugtam a halat és átkötöttem a csomagot. — Nem törékeny?... — pislogott rám szemüvege mögül a gyanakvó postatisztviselő* amikor feladtam a csomagot a barátom címére utánvételesen és portózva. — Ez? — legyintettem fölényesen — á dehogy. Bármit csinálhatnak vele. Érti? Bármit. A csatlakozást már úgyis lekéstem.
