Népújság, 1956. szeptember (68-76. szám)
1956-09-01 / 68. szám
1956. szeptember 1. szombat NÉPÚJSÁG 5 A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE AZ EGRI ÍRÓ KLUB KIADÁSÁBAN GÁCS ANDRÁS: BOCSI JÓZSEF: SABI GÁL IMBE: GÁCS ANDRÁS: K. ISTVÁN: A Becsületes Ember Egy tolvajnak Gyári munkásoknak Muzsikálnak a kerekek D. B.-nek H . osszú sorban álltunk, tíkkadtan, türelmesen az uszoda bejárata előtt. Odabenn fürdőruhára vetkőzött férfiak, nők barna bőre villogott, kihallatszott a víz csobogása, s a vidám hancúrozás. Irigykedve sandítottunk befelé. Messzire kígyózott a sor, féllépésekkel tipegtünk <3e Ígéret földjére. Hátunkon nedvesen tapadt az ing, homlokunkon nehéz verejtékcsöp- pek csillogtak, s minden pórusunk gyötrően vágyott a friss levegő, a víz, a napfény csókjaira. Ekkor állt meg mellettünk a Becsületes Ember és barátja. Széles válla, domború mellkasa volt a Becsületes Embernek, homlokáról és tekintetéből nemes egyszerűség 'sugárzott, fekete bajusza festői komorságában arról a töretlen akaraterőről tanúskodott, amellyel az Erény kiválasztottal haladnak rögös útjukon. Ezt azonban én még nem tudtam, s emberi gyöngesé- gemben éltem a gyanúperrel, hogy be akarnak furákodni soron kívül. A meleg ingerültté tett, már nyitottam a számat, hogy odavessem: nem arra van ám a sor vége. De akkor suttogás ütötte meg a fülemet, s nyomban rá a Becsületes Ember emelt hangja: — Csak nem képzeled! Ezek az emberek itt — és végig hordozta rajtunk becsületes tekintetét, — ki tudja, mióta várakoznak. Nézd, idősebbek is vannak köztük, anyák kisgyermekeikkel, látod? De várnak türelmesen. És akkor mi, erős, egészséges férfiak ... Ej, barátom, barátom. A bárátja hebegett valamit arról, hogy randevúja van, amúgy is csak egy órát töltött volna kinn, — azzal meg- szégyenülten elsompolygott. Magam is szégyenkeztem, Szégyenkeztem azért a komisz, gyanakvó emberi természetemért, amely mindenkiről eleve csak rosszat tételez fel, másokat gyanúsítván önön titkos vágyaival Mert hiszen, mi tagadás, szívesen berohantam volna, hogy inget, ruhát letépjek magamról, s fejest ugorjak a medence hívogató, hűvös vizébe . . . Nem tettem meg, igaz, nem volt képem előre tolakodni, de a szándék, az aljas vágy ott lapult a szívemben. Pirulva lesütöttem a szemem a Becsületes Ember egyenes tekintete előtt. Ügy éreztem, toronyként magasodik fölém, -átjárt kicsinységem tudata s homlokomon még sűrűbb cseppekben ütött ki az izzadság. lennék? Nem, bizony nem. Marcus Aureliusnak is ilyen széles válla lehetett, ilyen domború mellkasa, ilyen fekete bajusza. Nekem is lenne talán, ha fölébe emelkednék emberi gyöngeségemnek. De lesz-e erőm hozzá? Elpuhított a civilizáció, önzővé és kényelmessé tett. már azért is mór gok, ha gyalog kell a vasútállomásról bekutyagolnom, vagy egy röpke félórát sorban állok a strand előtt.. Mit Költő irt és költő alkotott, Hogy merted te meggyalázni azt Kossz toliaddal, hogy ezáltal emeld S tedd híressé méltatlan magad? Szörnyű ember! mint költő kiáltok S megátkozom minden porcikád, Megloptad egy igaz ember szivét; Átkot kérek s bosszút te read . . . Ha nem éreztél magadban bizalmat S oly erőt, mely versre Ihletett, Hagytad volna nyugodni a toliad S élcél volna tisztes életet. De raboltál és fosztogatő lettél, Nem érdemelsz jó szókat soha. Átkot kér a meggyalázott költő: Legyen sorsod mindig mostoha. A Becsületes Ember közben eltűnt a szemem elől, de én már tudtam, hogy van, létezik, hogy vannak Becsületes Emberek, akik fölkeltik a szunnyadó lelkiismeretet, akik tiszta tűkörként megmutatják: látod, ilyen vagy. De még nem késő. Még lehet nekem is ilyen domború mellkasom, ilyen nyílt, tiszta tekintetem, ilyen büszke fekete bajuszom. S amikor majd halálos ágyamon végiggondolom elmúlt életemet, büszkén höröghetem: Becsületes Ember voltam. Hátranéztem a Sor végére, de nem láttam a Becsületes Embert. Talán lemondott a fürdés talmi öröméről és hazament? A pénztár előtt még elhatároztam, hogy mától fogva minden második éjjel a puszta padlón hálok, s majdan feleségül veszek egy púpos, fél- lábú és vak leányt, hogy gyámolításával töltsem szabad óráimat. Még egyebeket is elhatároztam volna, mialatt befelé baktattam, de ekkor valami kiszakított gondoltaimból. Megpillantottam ismét a Becsületes Embert. A medencéből mászott már ki. Vállán, mellén víz- csöppek csillogtak- Megvakarta a hátát és kutatóan széttekintett a strandolok között. Mintha azt kérdezte voU nd: merre vagytok, testvéreim, Becsületes Emberek? Bár az is lehet, hogy a nők lábát nézte SKLANICZ VINCE: Még tartanálak vissza... Felhők sötétlő árnyai szaladnak a földeken, a dombokon. Beárnyékolja telkemet a bánat, s a szomorúság homlokom. Még tartanálak vissza, mint az ágak a leszakadó levelet, mert megsápaszt, karomra dönt a kin, hogy más férfi társul teveled. Még belém mar és éget minden emlék, vívódva rád emlékezem, s a blúzodat ha látom megfeszülni még nyitnám összezárt kezem — de csendesít és nyugtat minden óra hogy tavasz jön és újra lány, ki hozzám bújva vár a csókra, szóra. Feledni is tudlak talán ... Fölszállott a köd... Fölszállott a köd, fényes már az ég, enyhe délutánban bánat csak szívemben ég. Komor ablakon beragyog a nap, dühös kutya módján fénye szivembe harap. Teljesebb a csend, mint a temetőn. Néznek rám a könyvek, de olvasni nincs erőm. Hej, ha tehetném messze szállanék, Bakonyig repülnék, s melletted megállanék ... Mint a részegek pirosak a fák. Fölszállott a köd, de szívemben szomorúság. Ti, akik nyersanyagokkal és gépekkel bántok, már magatok fölé emelitek a gyárakat, akár bajókat a széles, nagy vizek. Emlékszem vasgyalus időmre, mikor olajos s gépkormos kezemből kifutott az első vasúti [sín. Milyen sajnálattal váltam meg tőle. Fényességét ma is szívemben hordom és testemen az izzó vasforgácsok s ütött sebek forradásait. De tudom, a többi üzemekben ti is igy babusgatjátok első munkátokat, amiben annyi szenvedést és szeretetet hordtatok [össze. S jó, hogy így van ez, emberek! Á munka nekünk lábunk, kezünk. S csonka nagyon, ki nem érzi ezt. Kedves hazaiak Az öreg pár paraszt, aRik ma ügyetlen, csctlő-botló lábbal léptek a villamosra, akiket megnevettek az ifjonc utasok s a kalauz megugratott — rájuk rántotta a csengőt indulásra — az én vendégeim. Ügy érzem, hozzám jöttek. S a kedves hazaiak nem jönnek üresen: elhozták a hosszú barázdák ágyát, mely bölcsöm volt tavasztól — őszig, évekig. S benne tanultam járni. A derékon fölkötött szoknya a szorgalmat, a jó esőt, a megkelt földet, meg a Laskó patak emlékét idézi, melybe nagyanyám kora reggel már térdig állt vásznát sulykolni. Sóvár, dacos manó nógat, hogy induljak — akárhova. Ott hagyván langy földi jókat, ne találjak nyugtot soha. Száz vonattal robogjak a sűrűsödő éjszakába, akárhányon várnak haza — s vágyódom is — mindhiába. Szívemre bot rendeltetett, kik szeretnek, tudnak róla. Felejtsék el a nevemet, mintha nem is lettem volna. SZÜRET . BOCSI JÓZSEF: DCöfzÖHÖm. S. Zsuzsának, kedves élményeink emlékére. Minek köszönjem, hogy megismerjelek Téged, szép, csillogó szemű barna [lány, Köszönjem a táncnak, mely feléd [sodort Az ünnepi zene ringó dallamán...? Nem tudhatom, de mindennek köszönöm; Köszönöm azt is, hogy találkozhatnunk, Köszönöm, hogy az öreg lombok [alatt A szemedet nézve együtt járhatnunk. Köszönöm azt a vidám délutánt Is Mikor zongoráztál s szemed nevelteti. Köszönöm, hogy ajkad mosolyával Annyiszor melengeted a telkemet. Köszönöm az érzést, amely fogva [tart, S szivemet bizsergésbe hozza, Köszönöm, hogy mindig csak téged [látlak Magányos percek között, álmo- [dozva. Köszönöm a sorsnak, hogy feléd [sodort; S neked is köszönök mindent [kisleány, Köszönöm szavaid lágy csobogását S köszönöm, hogy ringatsz szemed [sugarán... »56. Kisleány, kisleány Mért néztél énreám? Ha nem néztél volna nem volnék bolondja Tüzes egri szemednek Szerény, gyenge kezednek« Formás kis testednek: Aranyos telkednek. Hej szüret, hej szüret! Messzire elűzhet Á sorsom kereke, Szívem marad vele. Hej, kislány, kisleány, Ha nem néztél volna rám. Nem csüngnék szavadon Csókos kis szájadon. SAAB Y ZSUZSA: Emberek, ne mosolyogjátok, esetlenek. Szeretném őket megölelni és boldogan vinni mindenhová, hogy szép Pestünk szép emlékük legyen s a hálámat a jó barázdákért érezzék egyszer. ha PIPÁVAL BAKTÓIK Nemzetednek sajgó szenvedése Szólal meg a lantod húrjain, A magyar népnek ősi dallamát Szűrted le az idő roncsain. Mint gyümölcs fürtöt a zöldelő te Úgy fogod össze sok nép dalát, S ezer éves vágyak tengeréből Igazsággal hallatod szavát. Dallamaid hol lágyan csobognak S oly kedvesek mint a kis patak. Vagy pedig vihart kiáltva zúgnak S zord színekben szórják a panaszt, Dallamid a vér sejtjeit fűtik Mint szerelem az ifjak szívét. Dallamodtól lángot vet a szikra, S éleszti az elnyomott hitét. A Nagy zenédnek dörgő akkordján Robotázók izzadsága foly, Igaz költő; tíz éve távoztál: S még Is szeret hőseként e bon. Apámnak ki nem buli szájából a pipa. Akár dolgozik, akár fekszik, szívja csibukjáz. Eg olthatailan. S járja át testét, vagy tartja lázban, hálóba vonva a dohány íze, a nikotin varázsa. Apámhoz hozzánött a pipa. A szárának helye van, lyuk, alsó s felső fogai között, egy szép kikopott Ö. Akár mókus rágás a mogyorón. Apámnak szájában mindig pipa van. Eteti őt mérgivel, mérge ellen. Gondjait, — folyton fabrikál — vele oldja feL SÁRI GÁL IMRE: A LEGSZEBB HAGYATÉK Anyám ölében és apám térdén tanultam beszélni. Magyar szó, a legszebb örökség vagy te. Te tartasz össze minket, a népet, mint millió fát, erdőt a földje, vagy akár csillagjait az égboltozat. A legszebb hagyaték igy maradt meg bennem. Hiszem, hogy én is tovább adhatom, ha majd a térdemen kis, csipkés ingben a fiam lovagol. SABI GÁL IMBE: Ködben az Avason Kék köd borult ránk az Avason. S a toronytól lefelé a kavicsokkal kivert sima úton összecsúsztunk. — Ne bánts... eressz élt — mondtad, S én hallgattam reád. Kék ködöt szűrt a villanyfény. Fátyola ránk terült. Az őszi táj nesztelen. Miskolc lámpái, mint elfáradt szemek majd leragadtak. — Most... nem lát meg senki se -* súgtad. S én hallgattam reád. K . őzben a Becsületes Ember felfedezett egy ismerőst a sor elején, azzal beszélgetett■ Nem hallottam, mit mond, de mélyen zengő baritonja mintha egy új evangéliumot sugalmazott volna. Lám, gyönge ember, hogy elhagyod magad egy kis melegtől, egy kis kényelmetlenségtől . . ■ Képes volnál -'tyihagyni azt, ami több min- * SÖr'úél, minden élveid ^ v, sületet, a Tiszta pS- _0 -v nagasztos nyu. űA V" _ ' 'e jutottak a C \ 1 ... *’ tg Aurelius, a Pvszta ‘ál. Képes ^ iá császár GYURKÛ GÉZA: Seres most ballagott le épp a szobájából, hunyorogva pislog a Napba, úgy hallgatja Balázs mérgét, amelyet egyértelmű fejbólogatással kísérnek társai. —I Már megint lázit ez a gyerek — mormogja az orra alatt. Aztán kimért, megfontolt léptekkel odalépeget mellé. — Mi baj, te fiú? ... Azért a vízért csinálsz ilyen nagy felhajtást? — Ahá, itt a bizalmi — vált rögtön Balázs. A Magyarázó János ,aki az ég világon mindent megmagyaráz — teszi hozzá gúnyosan, hogy Seres egy pillanatra zavarba jön, de aztán úgy látszik, megtalálja a hangját. — Elvtársak! Megértem én, hogy kellemetlen víz nélkül, de majd lesz nem soká, csak egy kis türelem. Különben is a múltban, amikor én annyi idős voltam, mint te, Balázs fiam... — Teatyaúristen — sóhajt fel gúnyosan Balázs. Itt ülök most mocskosán, mint egy disznó, ez engem meg a múlttal agitál. Seres szaktárs. ne izéi jen itt velünk, hagyja fenébe azt a múltat, most nincs röpgyűlés . . . — Hagyd, agitáljon csak — szólal meg kicsit rekedtes hangján a mellette ülő Tóth — a mai normát még nem teljesítette — s az ablakokat tá- masztók arcát vigyor önti el. De Balázs nem hagyja, felugrik. úgy magyaráz. — Ellopják az ember szerszámát, sínszögért az anyánkat meglopnánk, mert nincs... Termelj . . ., termelj . . • azt a kutyaszentségit, de a lövést úgy adagolják, mint a cukrot, s ha az ember az epéjét kihányta nagy mérgében, feljön, akkor meg víz nincs, hogy lemosakodjon ... Te meg itt agitálsz a múlttal. Hát meddig élünk még a múltból? Mi az isten az, gitt, amivel betömheted a fülünket, hogy ne halljunk, a szánkat, hogy ne beszéljünk? — ... nagy a szád már megint, nem tiszteled az idősebb szaktársadat, — sértődik meg mélységesen Seres s mint a katona, aki nem tudta végrehajtani a kapott parancsot, szégyenkezve és mérges arccal elballag a boltba, a napi üveg söréért. A Nap egyre erősebben tűz le az augusztusi égről. A tá- < volban, mint valami őskori ■ szörny, úgy emelkedik egyre magasabbra az épülő széntároló bunker, a szőlődombok fe- : lett megfordul a szél, és édes- l kés illatot seper végig az úton, 1 amely sietősen kanyarog a vá- 1 ros felé. < Balázs mélyet szippant a le- < /égőből, félszemmel a város i leié kandit, aztán ül, most már > Balázs az árokparton ül és kegyetlenül káromkodik. Vele szemben az út másik oldalán, a kaszárnyaszürkére mázolt legényszálló ablakain itt-ott vi- gyorgó arcok nézegetnek lefelé, — az éjszakások, akik majd este tízkor szállnak le a bányába. Ingyen szórakozás most Balázs hangos mérge, hallgatják hát, sőt — ahogy ez ilyenkor szokás — egy-egy csepp olajat is öntöznek a tűzre— A fejeseknek mondd . . lia nagy a szád — jön le az ablakból a tanács. — Csapjon beléjük a ménfő, — hördül fel a fiatal húszéves vájár és hozzáfűz még valamit, amit nyilván nem az anyjától tanult. Itt rothad az ember a koszban, a piszokban, de fütyülnek rá. S ez így megy már napok óta — túr bele dühösen kócos szőke hajába. A mellette ülő idősebb társa egyetértőén bólint rá. Ez is. az is félmeztelen, felső testükön mint a kagylótúrás a vízparton, úgy vágott utat magának a szénporban az izzadtság. Arcukon is, mint valami álarc, vastagon áll a szénpor. S víz nincs, már megint nincs. Itt ülnek ketten az árokparton, ’agy öten a legényszálló lépcsőjén szívják a cigarettájukat mérgesen, de némán — s várják. mikor lesz. — ... mert jön ide igazgató, főmérnök, miniszter, de a melóssal büdös beszélni, azt meg nem kérdeznék, mi a baj — hangoskodik tovább Balázs. — Mit akarsz te a minisztertől, hiszen szólni sem mernél neki! — szól oda a lépcsőről Krajcinszki. a legényszállás veteránja, száraz, vékonyka kis ember, családja valahol az ország másik részén él. Balázs felháborodik a méltatlan vádra. — Hogy én-e, hogy én nem mernék szólni. Hát az atyaúristennek magának nem szólnék? Csak jönne ide egy kis bányát szagolni. De mit keressek én a miniszternél amikor még ezek sem hallgatják meg az embert — int félreérthetetlenül az iroda felé. Hát élet ez? Rongyság . . ., nem élet. így a dolgozóké az ország, meg úgy. De lenyomja az ember a nyolc órát a föld alatt, feljön és még víz sincs. Mint a disznók, olyanok vagyunk . . ., mint a disznók . . ., hogy az a — kap föl egy kavicsot a földről s belevágja az árok oldalába. némán, magábaroskadva tovább. ügy érzi, hogy rettenetes ez a világ, tele gonddal, bajjal, kilátástalansággal és sok- 60k tehetetlenséggel. Beszélnek ezek .beszélnek az ilyen Seresfélék, hogy a kutya is megveszne tőle, de a becsület, a bányász becsülése az csak üres szó marad. Azt hiszik, hogy » pénz minden ; . ez a Seres is . . ., fordul a mérge megint a száraz bizalmi felé. Affene az ilyen emberekbe. Csak arra jók, hogy a mérget etessék. Hanyatvágja magát a földön és belehunyorog a kék égbe. Igyekszik nem gondolni sem-- mire . . . — Víz . . ., megcsinálták™, megjött a víz — rikolt ki egy hang a fürdőből vidáman, megelégedetten. Balázs egy pillanatig fekszik még, de Tóth oldalba böki: — Csak kivártuk, a nemjó- ját . . ., gyere! Balázs ugrik, hogy egy negyedóra múlva már szobájában fésülködjön és öltözzön rettenetes nagy serényen. Seres baktat vissza az úton, hóna alatt az üveg sörrel és megcsóválja a fejét, amint az országúton fütyörészve lépkedő Balázs után néz. — Fránya egy gyerek ez.: A gyerek pedig új nadrágjában, mélyeket szippangatva a levegőből, lépeget a város felé vidáman, megelégedetten, kibékülve mindennel és mindenkivel. Mert csak nagyon jó dolog húszévesnek, bányásznak . . ., és szerelmesnek len* rí
