Népújság, 1955. szeptember (70-78. szám)
1955-09-04 / 71. szám
4 1955. szeptember 4, vasárnap NÉPÚJSÁG Amíg az új bányászból igazi vájár lesz HÍREK A SZOVJETUNIÓ ÉLETÉBŐL Ötéves tervünk nagyszerű új létesítménye a korszerű, modern gépi és szállítóberendezésekkel felszerelt Gyöngyösi XII-es akna. Az üzem néhány éves múltja nehéz harcokról, helytállásról, hősies munkáról, állandó fejlődésről, tökéletesedésről beszél. Nehéz küzdelmet vívtak a kezdeti nehézségekkel. s a fiatal üzem kiállta a próbát. Jó munkájáért egyre több és több dicséret és elismerés növelte a gyöngyösi bányászok hírnevét. Az új üzem működése átalakította, megváltoztatta a táj arculatát, s magukat az itt dolgozó embereket is. A küzdelem hevében emberek százai nevelődtek át új emberekké, igazi bányászokká, Nehéz és göröngyös az az út, melyet egy embemék végig kell járnia addig, amíg megtalálja helyét az életben, s valódi bányász válik belőle. Mikor Pári Kálmán ezelőtt két évvel először ment le a XII-es akna sötét gyomrába, nem is gondolt arra, hogy mennyit kell tanulnia, tapasztalnia, hogy jó vájár lehessen. Ezelőtt soha sem volt még bányában. Maga előtt sem tudta tikolni, azt a szorongást és némi kis félelmet, amit első útja alatt érzett. A bányajárások alatt azért mégiscsak megszokta a sötétséget, o karbit- szagot, a robbanások zaját, megtanulta, hogyan kell közlekedni a vágatokban. Jó tulajdonságai — az erős clkarat, a józan megfontoltság, és elhatározottság — most sem hagyták cserben. Azért választotta a bányát, hogy hivatása, kenyere, három tagú családjának megélhetése legyen belőle. Látta, hogy a bánya nem a rémségek és borzalmak otthona, mint ahogyan ezt előre sokan lefestették neki. Munkahely ez, ahol emberek százai, a gépek segítségével termelik az ország életének alapanyagát, s jó megélhetést biztosítanak családjuk számára. Férfias, kemény kézszorítással mutatkozott be tanítómes- teréne’k, a II-es fronton dolgozó Szabó Lászlónak. Szabó alaposan végigmérte tekintetével a magas, erős fizikumú tanítványát. Pári alig tudta leplezni zavarát. — No semmi baj, pajtás, minden kezdet nehéz — vigasztalta. Meglátod, néhány hónap múlva olyan bányászt faragok belőled, mint a pinty. No állj csak ide, a mellettem lévő fülkébe, aztán kezdjük a réselést. Tétován, bizonytalanul állott a szerszám Pári Kálmán kezében. Hiába, nem szokta még ezt a munkát, eleinte összevissza vagdosott. — Majd be- lejösz, egy kis gyakorlat dolga az egész — bíztatta Szabó. — Na, ezzel már kész volnék — mondta Pári kis idő múlva —, most már azt mutassa meg nekem, hogyan, s hová telepítsem a fúrólyukakat? Szabó, akinek egyik szeme mindig a tanítványán függött, nyugodtan magyarázta el neki, hogy hat lyukat kell fúrni a három méter hosszú fülkében, s legalább 60 centi mélyen, hogy az a másfél kiló lőszer hatása legalább 6—7 köbméter szenet lerobbantson. Pári Kálmán töltött, s izgatottan élte át az első robbantás pillanatait. Sikerült! Kissé remegve, de örömtől sugárzó arccal ment vissza fülkéjébe. Szabó újra kéz alá vette tanítványát. Most meg azt magyarázta neki, hogy a robbantás Után, ha csak lehet, első teendő a jó ácsolás, a biztosítás. — Nézd meg csak jól, ez a tetőszén bagós, könnyen törik, omlik. Első a biztonság. Mindjárt aláácsolunk. — Mestere segítségével nagy nehezen sikerült az új bányásznak beállítani az első ácsolatot. A karbitlámpa gyér fényénél teste gőzölgött a nagy sietségben, de feje felett már jó erős gerenda feszült ellenállva a nagy Paul Robeson dalai a moszkvai zeneműkiadóban hászlóval is beszélgetett. Szabó belátta hibáját. — Igaza van, Forgács elvtárs. Nem azért bízták rám Pári Kálmán nevelését, hogy becsapjam, hanem azért, hogy belőle is jó bányászt faragtak. Soha többé nem fordult elő ilyesmi. Amint teltek-múltak a hónapok, úgy emelkedett Pári Kálmán teljesiménye, úgy nőtt oda fokozatosan környezetéhez, megszerette szakmáját, vérévé vált a bányászmesterség. ★ Pári Kálmán ma a 8-as front első fülkéjének vájárja. Fekete szemei elevenen csillognak, amikor a múltat idézi és első műszakjaira emlékezik. Büszkén újságolja, hogy teljesítménye ma már 145 százalék. Büszke Ikét új tanítványára, Bálint Edömérre, s Keresztesi Jánosra, akikből hozzá hasonló talpig derék, becsületes, igazi bányászókat nevel. Császár István Épül az egyik legnagyobb élelmiszeripari üzem Osztankinóban rövidesen befejezik a moszkvai tejkombi- nát építését. A töltőautóma- ták futószalagjairól naponta egymillió üveg tejföl, pasztö- rizált tej, kefir és acidofilin (bacillus acidophilussal erjesztett tej) kerül majd a fogyasztókhoz. A fővárosi áruházak nagymennyiségű sajtféleséget, fagylaltot, aludttejet kapnak a kombináttól. A kombinát műhelyeiben naponta 540 ezer liter tej kerül feldolgozásra. Az Oka-folyó árterületén lévő szovhozokból és kolhozokból különleges hűtőkocsikon szállítják majd a tejet a 300 kilométerre fekvő szovjet fővárosba. Az építők még az idén befelezik a Szovjetunió ezen egyik legnagyobb élelmiszer- ipari üzemének építéséi Gyógykezelés atomokkal Az uráli gépgyár kórházában rádióaktív izotópokat alkalmaznak a munkások és alkalmazottak gyógyítására. A radiológiai osztályon húsz különféle rendelő- és kezelőszoba áll a betegek rendelkezésére. A fekvőbetegek számára két külön kórtermet rendeztek be. Rádióaktív izotópok segítségével sikerült helyreállítani Petuhova munkásnő egészségét, aki hosszú ideig szenvedett fehérvérűségben. A radiológiai osztályokon eredményesen gyógyítanak több más betegséget is. Zenei körök alakulnak a szovjet iskolákban Az OSZSZSZK Közoktatásügyi Minisztériuma elhatározta, hogy az 1955—1956. tanévtől kezdve az általános, hétosztályos és középiskolákban zenei köröket szervez. A zenei •körökben azok a tanulók Vesznek részt, akik zongorán, vonós-, fúvós- és más hangszereken szeretnének megtanulni játszani. Az egyes csoportokat a tanulók zenei képzettsége alapján állítják össze* Modern gépek segítik a gyöngyösi XII. akna bányászainak munkáját. A gépek nemcsak könnyebbé, de eredményesebbé teszik a szén fejtését. A Moszkvai Állami Zeneműkiadó dalgyűjteményt ad ki Paul Robeson, neves észak- amerikai néger énekes repertoárjából. A gyűjteményt két szovjet mű vezeti be: Iszaak Dunajevszkij „Dal a hazáról“ és Dmitri Sosztákovics „Dal a békéről“ című műve, amelyeket Paul Robeson oly gyakran énekel hangversenyeken és tömeggyűléseken.- A gyűjtemény elsőízben ismerteti szovjet nyelven azokat az ismeretlen szerzőktől származó négerdalokat, amelyek az ültetvényeken, rabszolgasorban élő színesbőrű munkások szenvedéseiről és szabadságharcairól szólnak. nyomásnak. Megnyugodott. Biztonságban érezte magát, s szapora mozdulatokkal lapátolta a kaparóra a hatalmas barna széndarabcfkat. Teljesítménye ekkor 80—90 százalék körül ingadozott. Frontmestere. Forgács Balázs felfigyelt a Il-es front igyekvő, szorgalmas új emberére. Mint párttag kötelességének tartotta, hogy segítse fejlődését. Attól Ikezdve Pári Kálmán munka után odahaza tarnamé- rai lakásán szorgalmasan forgatta „A vájár“ című könyv lapjait. Tanult, készült a vájárvizsgára. Forgács elvtárs azt is észrevette, hogy Szabó László segítségadásában azért van egy kis bányászhuncutság is. Szabó ugyanis úgy telepítette fülkéjébe a lyukakat, hogy a robbanás ereje Pári fülkéjébe verje át a sok szenet. Így igen meggyűlt Pári Kálmán lapátolnivalója. A frontmester ezután Szabó RÉQI TÖRTÉNET ÉPPEN húsz éve történt:a« Sűrű eső paskolta az ablakot, a ház előtt a kiszikkadt föld mohón kortyolta a szennyes esővizet, amely már a zsindelytetőt is megmosogatta. A leveletlen pőre fák meg-meghajol- tak az északi szélben, Rozálka fázósan húzta össze magán a fekete nagykendőt. Kibámult az ablakon, a csilléket figyelte a kötélpályán. Le-fel, le-fel, s mikor találkoznak meghajol a drótkötél, mintha a csillék köszöntenék egymást. Egyedül volt otthon, anyja mosni járt a bányaigazgatóékhcz, apja pedig már kora reggel műszakba ment. Kis húga, Klári a földön ült, súlyos kis feje lekókadt a vállára, szájából el-elcsurrant a nyál. Ötéves volt, de nem beszélt, ha leültették megmaradt, de ha felállították, úgy összeroskadt. mint egy marék rongy. Rozálkának úgy fájt érte a szíve. Kis húga már így született. Azt mondják anyja mosás közben csúszott el és így a kis Klári hamarabb és torzan jött a világra. Anyját várta, aki mindig hozott nekik vala- - mit köténye zsebében. Hol egy darabka szalonnát, hol fehér kenyeret, amit az igazgatóné szakácsnéja dugdosott neki. Néha hazacsempészte a szatyorban a kávé vacsoráját, de ezt csak ritkán tehette, meid az igazgatóné megkobozta, nem visz-e el valamit. Rozálka arcát befutotta a szégyen pírja, ha erre gondolt, miért hiszik azt. ha valaki szegény, tolvaj is. ANYJA szikár alakja árnyat vetett az ablakra. Nyikkant a rozsdás zár, amikor belépett. Arccsontjai erősen kiugrottak, mert az arcán a bőr már rászáradt a csontokra. Fáradtan roskadt a székre, két kezét ölébe ejtette. Fizetés napja volt, de az asszony tudta, hogy nem sok pénzt várhat haza. Abba reménykedett, talán tudna egy kis lisztet, sót venni és Rozálkának egy meleg harisnyát, mert a cipő vékony talpán beszivárgott a víz. Fekete Mihály vájár az irodaajtó előtt állt. Hosszú sorban kígyóztak az emberek, vájárok, aknászok, csillések. Némelyiknek már a felesége is ott topogott, türelmetlenkedett, várta a pénzt, hogy vásárolhasson, hogy férje el ne vigye a keresetet a kocsmába. Soká került rá a sor, az erős északi szél testére dermesztette a sáros, nedves ruhát. Fekete bicó Mihály — hallatszott az ablak mögül. A férfi előre lépett, öt darab egypengőst toltak elébe, meg a bérfizetési papírt. De ő csak állt tovább mozdulatlanul. Na. mire vár — kiáltott rá a tisztviselő —, odébb-odébb szaporán, nem érünk rá magával foglalkozni. Ez mi. kérdezte a vájár. — Mi? A fizetése, olvassa el. Fekete előtt ösz- szefutottak a betűk, számok, csak köröket látott, csak azt látta, hogy egy hétre öt pengővel kifizették. Fejébe szaladt a vér. Ügy, hát ennyit ér nektek egy ember. Kiszívjátok a csontjaimból a velőt, hajszoltok, mint egy rossz kutyát, rongyos a cipőm a sártól, málik, rothad a ruhám a víztől és fizetéskor ennyit tóitok elém? Kezébe vette a papírost, úgy sorolta. — Égy szippantás cigarettáért, büntetés 1 pengő, szerszámkopás 1 pengő, sínszegekre 1 pengő — olvasta egyre fokozódó dühvei. Betegségre 2,40 pengő. Hogy álljon belétek a nyavalya, piszkos kutyák. Marákra fogta a pénzt, bevágta az ablakon. A hosszú sor meglódult, öklök emelkedtek a levegőbe. s felmörajlottak a férfiak, asszonyok. A tisztviselő gyorsan becsapta az ablakot, bent a társa már a telefonért nyúlt és a csendőr- őrsöt kérte. FEKETE Mihály víztől nehéz bakancsa alátt megdöndült a föld. Az esőcseppek végiggurultak szénporos arcán. Keze még mindig ökölbe szorult. Hazafelé indult. Rozálka látta meg először a csendőröket. Apám — sikoltotta — jaj apám, ide jönnek, s ugrott az ajtóhoz, mintha gyenge testével akart volna gátat vetni a belépőknek. Feketémé a falnak dőlt, — Jaj istenem, hát mit vétettünk? A csendőr kakastolla kísérteties árnyat vetett a penészes falra. A lámpa imbolygó fényében az árnyék óriásra nőtt. A kis nyomorék panaszosan nyöszörgött. Fekete felállt. No — ennyit mondott. A csendőr meglökte. Gyerünk, gyerünk nagypofájú az őrsre, majd meglátjuk, ott is legénykedsz-e? Nagyot taszított a vájáron. Fekete az ajtóból visszafordult, mintha szóim akart volna, azután mégis kilépett a csendőrök előtt. MÁR AZ éjfélt is elkongatták, még mindig vallatták. Csontos tiszthelyettes, nagyot ordított: — Valid be, ki bujtogatott a lázításra! — Ki? Fekete összevert száján újból megcsordult a megalvadt vér. Nehezen beszélt. — Az élet, az élet lázftott, a kenyértelenség, a nyomor és otthon a félkegyelmű gyermek, ez lázított — lihegte a csendőrök felé. Zalavári, a bányaintéző elharapta a vastag szivarját. Ugyan-ugyan Fekete — mondta színlelt nyájas hangján. Nem mozi ez, sem színház, hogy hatásos szavakat mondjunk. Mondja csak el nyugodtan, Melega volt, az szervezi magukat. Fekete felhorkant. — De a kutyaúristenit, ha egyszer senki sem bujtogatott. Minek ehhez bujtogatás. Az intéző úr felesége öt pengőért vészén csontot a kutyájának, én meg egy hétre kaptam ennyit negyedmagamra. Hja — vonogatja vállát Zalavári — magára vessen, maga a hibás. Azután a csendőrök felé fordult. Kérem Csontos tiszthelyettes, példásan büntesse meg, ami a többit illeti, én majd azt elintézem. Kilépett az ajtón. Egy fekete alak bukkant elé, ijedten hátraugrott, akkor látta, hogy Feketéné. — Intéző úr, könyörgött az asszony — engedje el, tudják, otthon a nyomorék gyermek, meg a Rozálka, nem bírom magam eltartani, meg Mihálynak is beteg a tüdeje — megragadta a puha, zsíros kezet. De Zalavári kirántotta. Magukra vessenek, magukra vessenek — sziszegte, tovább akart menni. Az asszony útját állta. — Szívesen mosok én ingyen is és Rozálka is segíthetne, tessék meghallgatni. — Szó sem lehet róla. — Fekete demoralizáló, példát kell statuálni — szántszándékkal használt idegen szavakat, hogy az asszonyt még jobban megrémítse. Feketéné nem ment arrébb. — Csak most az egyszer intéző úr. Engedjék el a férjemet. Zalavári arrébb lökte. — Tanuljátok meg koszosok, mi a tisztelet. Odabent az őrsön már kopogtatták a jelentést: „Szolgabíróságnak, Eger. F. hó 4-én elővezettük Fekete bicó Mihályt, született 1889-ben, Istenmezején, anyja neve Kormos Rózái, nős, elővezetés oka: bérfizetéskor lázította a többi munkást, tiszteletlenül viselkedett feljebbvalóival szemben, többszöri felszólításukra sem vallotta be, ki a felbújtója, hanem konokul tagadott. Tekintettel az elharapózó kommunista szellemre, példát kell gyakorolni, ezért Fekete bicó Mihálynak kéthó- napi elzárást javaslunk. Enyhítő körülményként vettük, hogy családos. Kérünk azonnali intézkedést. Kmf. Csontos tiszthelyettes Zólyomi őrsparancsnok, ★ Feketéné alig vánszorgott hazáig. Az ajtón szinte beesett. Rozálka az ágyon aludt és karjába szorította a kis Klárit. Félt az éjszaka. Másnap Feketéné beszaladt az igazgatónőhöz. — Nagyságos asszony, tessék helyet szerezni a Rózáinak, már 12 éves, bírja a munkát, kell a pénz, mert uramat az éjjel. ; : Tudom, tudom — legyintett unottan az igazgatóné, nem érdemlik meg, hogy segítsek, de tudja milyen jószívű vagyok. Majd megpróbálom Egerbe valakihez. Persze pénzt ne várjon, majd csak valami ruhaneműt. Kinek kell egy 12 éves kislány? Ja igen — tette hozzá —, jövő héten majd jöjjön fel szobát kefélni, mert a szobalányom beteg. AZ IGAZGATÓNÉ betartotta a szavát. Rozálka egy pár nap múlva Egerbe, Gröber érseki intézőhöz került. Alig tudott szuszogni a kövérségtől, de olyan hangja volt, hogy Rozálka ijedten rezzent össze. Valahányszor kiáltott, pedig az mindig kiabált, így akarta megtartani tekintélyét a cselédség előtt. Felesége beteges asszony volt, minden fárasztotta, még a beszéd is. Rozálka már hajnalban talpon volt, mikor kinézett az ablakon és nem látta a csilléket a drótkötélpályán, kicsordult a könnye. Nem volt sohasem megállása. Mosott, cipőt tisztított, sétáltatta a kisfiút, szaladt vízért, ha csengettek, esténként úgy zuhant be az ágyba, hogy nem érezte a gyenge karját, lábát. Grőbertől meg úgy félt, mint otthon a csendőröktől. Az meg, ha megíátta, rögtön ordított egyet. — Mit lopod a napot, csak zabáltatlak, de semmi hasznod. Egyszer meg úgy megrúgta, hogy leesett a pince lépcsőjén, karja meg lába tele lett kék foltokkal. Nagyon hiányzott a falu, anyjának nyers és mégis olyan kedves szava, apja mély hangja. Még a szegény kicsi Klárika is hiányzott. EGY HAJNALBAN megszökött. Csak ment az úton, mindenkit megkérdezett, merre van Egercsehi. Lába csupa seb volt, de nem állt meg egy percre sem pihenni, majd ha otthon lesz. Az ajtót zárva találta. Leült a küszöbre és könnytől fátyolos szemekkel nézegette a csilléket. Le-fel, le-fel, s ha találkoznak, meg- meghajlik a kötél. Anyja nagyot kiáltott mikor meglátta. Letette a kis Klárit az öléből. Hát te mit keresel itt? Rozálka elébe állt. Ne engedjen vissza anyám, hadd maradjak idehaza, inkább segítek mosni. Az asszony nem felelt, csak elnézett a messzeségbe. Apád egy hónap múlva szabadul — mondta reménytelen hangon. Mi lesz velünk addig? Rozálka megtörülte a kis nyomorék sebes orrocskáját, megcsókolta a ványadt arcot, aztán a csillék felé fordult — majd csak lesz valahogy — mondta öregesen. • Éppen húsz éve történt, így mesélte el nekem Rozálka, egy napfényes új bányászlakásban, mikor éppen kislányát készítette a bányásznapra. Rozálka ma már boldog bányászfeleség. Nehezen is emlékezett már vissza, de mikor beszélni kezdett, szó-szót követett, s lassan eszébe jutott a legfájóbb esztendő is, 1935. Az öreg — mutatott a szoba felé — bent bab- rálgatja a rádiót, nagyon szereti, most várja a hűségjutalmát, hiszen több mint 25 éve dolgozik már a bányában. Aztán büszkén csillant egyet a szeme, de a férjem sem maradt ám le, őt meg kitüntetésre javasolták. A régi kis sovány Rozálka, ma boldog anya, boldog feleség. Lassan, biztosan, feledésbe mennek azok a napok, mikor más cselédje volt, de néha mégsem árt emlékezni. Törös Károlyné
