Népújság, 1955. április (27-34. szám)
1955-04-21 / 32. szám
1955 április 2f. csütörtök. NÉPÚJSÁG 3 Jßenin ílt, JLa/iitiiJltmtt élni r ilyen tiszta, nyugodt tekintetet még soha nem láttam y EGY MAGYAR TANÍTÓ TALÁLKOZÁSA LENINNEL Őszülő, olyan 60 éves forma ember hajlik az íróasztal fölé. Kiss Lajos, az egri Balázs Ignác TSZ könyvelője elmerül- ten végzi munkáját, perceg a toll, szaporodnak a számok: így gyarapodik az egri szövetkezet is. Reggeltől, nem egyszer késő estig dolgozik Kiss Lajos könyvelő, s kevesen tudják, még kevesebben gondolnák, hogy az a kéz, amely most a tollat fogja, milyen keményen markolta a géppuska fogantyúját. Az első világiháborúban orosz fogságba került, majd 1917 novemberében több ezer társával együtt Kiss Lajos is belépett a fiatal vörös hadseregbe — az első páncélos vonatezred géppuskása lett. A fehérgárdisták, az intervenció- sok rémévé vált, bátorságáért, keménységéért dandárpolitikai biztossá nevezték ki, s az egyik legnagyobb kitüntetés részese lehetett: 1919 márciusában mint katonaküldött részt vett a Bolsevik Párt VIII. kongresszusán. — Heten mentünk a mi ez- redünkből — emlékezik visz- sza erre a kongresszusra, majd négy évtized távolságából is, hisz olyan élményben volt ott része, amilyen csak keveseknek adatott meg. Egy matróz volt a vezetőnk, s ő bemutatott minket Lenin elvtársnak. Amikor megtudta, hogy én magyar vagyok, Lenin ismét kezet szorított velem, mélyen a szemembe nézett és ezeket mondotta: „Kedves elvtársam! Ha visszatér hazájába, ott is ilyen szívvel és lélekkel küzdjön majd az új, a szocialista világért, a munkások, a parasztok szebb jövőjéért!“ Ügy éreztem, mintha áram ment volna át rajtam. Lenin mindent látó, éles szemei szinte átvilágítottak. Ilyen tiszta, nyugodt tekintetet még soha nem láttam. Kimondhatatlanul boldog voltam, s ma is büszke vagyok erre a találkozásra. Régen volt mind a két találkozás, sok mindent elfelejtettem már, de Leninnel való találkozásom még mindig olyan frissen és elevenen él emlékezetemben, mintha tegnap történt volna . ; . ...Aztán tovább perceg a toll, sokasodnak a számok. A nagy Lenin hagyatékának a „szocialista világ“ megteremtésének ősz harcosa, ma fegyver helyett tollat forgat kezében, de becsülettel. Most arra van szükség, hogy megvalósítsuk Lenin tanításait. Gv. G. A forradalom kitörése Pet- rográdon ért, ott feküdtem egy hadikórházban. Már csaknem teljesen meggyógyultam és több társammal azon igyekeztünk, hogy mielőbb hazakerüljünk Magyarországra. Egyik este néhányan, magyar hadifoglyok elmentünk együtt Szmolnij épületébe, ahol mint hallottuk, fontos előadást tartanak — Lenin fog beszélni. Rengeteg ember gyűlt össze, hogy meghallgassa. Lenin egy emelvényen állt. közvetlen munkatársaival együtt. Mi, hadifoglyok, nagyobb különálló csoportot alkottunk a teremben, elég messze tőle. Kissé rekedten beszélt, de tele erővel, szeme csillogott az örömtől, a büszkeségtől. Hadifogságom egy éve alatt rendszeresen tanultam oroszul, ezért elég jel megértettem szavait. „A tiétek a hatalom, az ország, a haza — mondotta az egybegyűlt katonáknak, munkásoknak és parasztoknak —, meg kell védenünk. amit kivívtunk“ — ez volt beszédének fő tartalma. Nekünk, hadifoglyoknak, külön integetett, barátságosan és biztatóan. Akkor még nem tudtam, hogy ki volt Lenin, a marxizmus tanításait, az orosz kommunisták célkitűzéseit sem ismertem. Egyetlen vágyam volt: hazakerülni. Ezen a gyűlésen úgy éreztem, hogy csak Lenin segíthet nekem ebben és senki más. A békéről beszélt — s ez volt nekem is a legfontosabb. Az emberek úgy néztek Leninre, olyan figyelemmel, olyan végtelen bizalommal, hogy arra nem is találok kifejezést, pedig már akkor is tanító voltam. aki a tanteremben megszokta a figyelemtől, bizalomtól áthatott arcokat. Akiben így megbíznak, abban én is megbízhatok — gondoltam. Az előadás után sokáig beszélgettünk hadifogoly társaimmal. Elhatároztuk, hogy háromtagú küldöttséget menesztünk Leninhez és megkérjük, tegye lehetővé hazatérésünket. Megválasztottuk a küldöttséget, az egyik tagja én voltam. El is indultunk másnap hárman Leninhez. Lakása közel volt a Szmolnijhoz. munkaihelyéihez. bizony már nem tudom, melyik utcában. Lenint azonban nem találtuk otthon, felesége, Nagyezsda Konsztantyi- novna Krupszkaja fogadott bennünket a szerényen, de otthonosan berendezett kis szobában. Kedves, egyszerű asz- szony volt. Megkínált minket teával. Németül beszélgettünk. Nagyezsda Konsztantyinovna elmondotta. hogy férje ritkán jön haza, s akkor is csak rövid ideig pihen. Majd a száműzetés nehézségeiről beszélt. Mosolyogva mondta, mennyire örül, hogy Vlagyimir Iljicsnek nem kell soha többé száműzetésbe mennie. Élete nagy műve. népe felszabadítása végre sikerült. Azután a mi életünkre fordult a szó. Látogatásunk célját sokáig kerülgettük, csak a végén hozakodtunk elő vele. Megkértük Nagyezsda KonszZELK ZOLTÁN: A Lenin-mauzóleumbán Nem a szememben égő könnyet, azt szégyelném, ha kónnytelen lépnék most e márványküszöbre, mely előtt a Történelem minden, mi volt, van és lészen, az egész emberi világ leveti saruját! Megyek a lépcsőn lefelé. : : Lefelé? Micsoda magasság felé zihál a szív! Öt látom. Öt látom majd, sorsunknak atyját! Öt látom majd, aki a létnek értelmet, s új nevet adott — aki téged, gyermek-emberiség, beszélni, járni, élni oktatott! E homlok . : : századunk kohója ; ; j E világformáló kezek .. : S mik a jövő csúcsáig láttak, ez aluvó, lehúnyt szemek... Hazám, miként háláljam, adjam vissza, hogy itten lehetek, ez esztendőknél dúsabb perceket, mikért boldogan fölcseréltem volna, ha kéred, minden, minden évemet! A tévelygésnek mennyi árkát jártam, botoltam által én, hány hínár húzott, rántott elmerülni, s nem érdem, nem erény, csak a szerencse mentett élni engem s itt állhatok most! itt! Iljics előtt! — Jó munkára, hűségre, küzdelemre adj nekem sors, adj több, nagyobb erőt! Alkonyodott. Künn álltunk már a Téren A Kreml tornyai alatt. Álltunk, álltunk a világ közepében. Teli a szív, de néma az ajak. És éreztük, ki mostan szólni tud, annak szíve üres, ajka hazug. tantyinovnát: kérje meg nevünkben Lenint, segítsen nekünk, hogy mielőbb hazamehessünk Magyarországra, ő ezt igen kedvesen meg is ígérte. Otthagytuk címünket és boldogan mentünk szállásunkra. Két nap telt el. A harmadik nap reggelén két orosz elvtárs keresett fel minket Lenin üzenetével: másnap délelőtt kilenc órakor szívesen fogadja küldöttségünket. Nagy izgalommal készülődtünk a találkozásra. A Szmolnijban egy terembe vezettek bennünket. Egy dobogón nagy íróasztal, körülötte több elvtárs állt, beszélgetve. Megálltunk az ajtóban és az egyik felénk forduló férfiben felismertük Lenint. Odalépett hozzánk, barátságosan kezet szorított velünk, bemutatkoztunk. Leültetett minket, ő is leült mellénk és beszélgetni kezdtünk. Részletesen kikérdezett előző életünkről, hadifogságunkról. mostani helyzetünkről. Megkérdezte mindegyikünktől, mi a foglalkozása. Igen megörült, amikor meghallotta, hogy tanító vagyok. — Tanító? Magyar tanító? Igen sokra becsülöm a magyarokat. És igen szeretem a tanítókat. akik a néppel élnek, vele együtt szenvednek. Szeresse a népet, szeresse a gyermekeket — megérdemlik. Nekünk, bolsevikoknak, nagy szükségünk van a tanítók fel- világosító. segítő munkájára. Ha hazamennek, vegyék továbbra is pártfogásukba az el- nyomott, kizsákmányolt, szegény munkásokat és parasztokat — mondotta. — Hallottam feleségemtől, mi a kívánságuk és szívesen teljesítem. Végrehajtását azonban teljesen önökre bízom. íme az útlevél, ez megnyitja önök előtt a hazafelé vezető utat. Ebben felszólítok minden orosz elvtársat, legyenek segítségükre, hogy eljussanak hazájukba. Amikor megköszöntük, ezzel búcsúzott tőlünk: — Sok szerencsét kívánok, jó utat, és minél előbb békét mindnyájuknak. A Lenintől kapott útlevéllel érkeztünk haza 1918 februárjában. Hernády Károly Láttam, hallottam Lenint... Tizennégy éves koromban, 1906-ban a Diósgyőri Vasgyárba, a mai Lenin Kohászati Művekbe szegődtem lakatosinasnak. 1914-ben háborúba hajtottak az urak, megsebesültem, fogságba estem. Néhány évvel később a forradalom vihara meghozta számomra is a szabadságot. Mivel sebesülésem miatt a vörös hadsereg harcaiban nem vehettem részt, Izlu- bás községben (Omszk környékén) telepedtem le. s dolgozni kezdtem. A bolsevik párt tagja, majd a községi pártszervezet titkára lettem. Akkor már sokat hallottam Leninről: Oroszországban, ha Leninről esett szó, egyszeriben kiegyenesedtek az emberek. Lenin neve. Lenin szava felrázta a szíveket, lelkeket. Még a legkisebb községben is ismerték őt, és tudták róla, hogy mindig azt akarja, ami a legjobb a népnek. 1920-at írtak akkor. Kemény, hideg tél volt. Hadifogoly társaim Moszkvába küldtek egy értekezletre, hogy meghallgassam Lenint. Talán öt-hat nap is beletelt, amíg a vonat Moszkvába érkezett. Nem sokat beszéltünk a vonaton. Mindenki a lelkében vitte magával az örömet, hogy láthatja majd Lenint. Ott láttam, hallottam Lenint beszélni. Szavait alig értettem meg. az emlékek is elmosódtak már, nehéz lenne felidézni, hogy mit mondott Lenin. De engem talán nemcsak azért küldtek az értekezletre, hogy megértsem Lenin szavát, hanem azért is, hogy megérez- zem ezeknek a szavaknak a tüzét, hogy lássam a győztes dolgozók lázasan forrongó fővárosát. Már ez is nagyon nagy erőt adott. Az volt a fontos: látni, hallani Lenint és a népet Moszkvában ! Lenin beszéde után sokan fel. szólaltak, köztük egy idős m-:z- szc-ny is. Elmondta, hogy nincs ruha, kevés még a fekete kenyér is, éheznek, fáznak. Még a cipőjét sem tudja megfoltoz- tatni. Amint az asszony befejezte mondanivalóját, Lenin előlépett és megmutatta cipője talpát: lyukas volt az övé is. Azt mondta, mindannyian így élünk most, azután beszélt nekünk a jövőről, a holnapról. Amíg Lenint hallgattam, éreztem közben a felé áradó szeretetet. S ekkor megértettem: Lenint a nép emelte magasra, magasabbra a csillagoknál, hogy messzire lásson, s megmutathassa népének, az egész dolgozó emberiségnek a boldogság felé vezető utat. Kremnicëky Antal fgy álltunk még sokáig, szótalan, majd arcunkat a magasba emelve, tekintetünk az ablakot kereste, a Kreml ablakát, hol munkájában néha megpihenve, Sztálin minden földet, tájat belát — S mert oly nagyon szerettük volna látni, mert oly igaz, oly forró volt a vágy, hát így hittük, hogy ott áll ablakában, s nézi művét, a boldog, nagy hazát! A várakozás nyomasztó percei nagyon lassan teltek. Végül aztán a ködös távolban fények csillantak, s a fordulóban feltűnt a kivilágított vonat. Egyre közelebb és közelebb ér a szerelvény. Már halljuk a kerekek zakatolását. Fújtat a mozdony és megáll a vonat... A ■ kocsikhoz rohanunk. A mozdony felőli ötödik kocsiból kiszáll Vlagyimir lljics, utána Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja és a többi elvtárs ... — Vigyázz! — hangzik a díszőrségnek, a katonai alakulatoknak, a fegyveres munkás- osztagoknak adott vezényszó. A zenekarok rázendítenek a „fogadási indulóra”. Egy pillanatra minden emberi hang elnémul, csak az induló hallatszik. Aztán hirtelen minden megremeg. Olyan hatalmas, szívből jövő „hurrá’’ reszketteti meg a levegőt, amilyet még sohasem hallottam. T/'lagyimir lljics barátságosan és örömmel ’ üdvözölt bennünket, akik már csaknem tíz éve nem láttuk öt. Fürge lépteivel meg is indult, amikor felharsant ez a hatalmas hurrá. Erre megállt és kissé elfogódottan kérdezte: — Mi ez? — önt üdvözlik a forradalmi csapatok és a munkások — válaszolta valaki. A tengerészekhez kísértük. Odasúgtam Leninnek, hogy a matrózok szeretnék őt hallani. Vlagyimir lljics végigment a díszőrség sorfala előtt, majd megállt, néhány lépést tett hátrafelé, levette kalapját, s körülbelül a következőket mondotta: — Matrózok, elvtársak! Amikor üdvözlöm önöket, nem tudom, hisznek-e az ideiglenes kormány ígéreteinek. De biztosan tudom, hogy amikor önöknek mézes-mázos beszédeket mondanak, amikor sok mindent megígérEMLÉKEZÉS LENINRE... A TÖMEGEK KÖZÖTT Irta: Vlagyimir Bones—Brujevics, a történelmi tudományok doktora nek — félrevezetik önöket, mint ahogy félrevezetik az egész orosz népet. A népnek béke, a népnek kenyér, a népnek föld kell. önöknek pedig háborút, éhséget adnak, s a földeken meghagyják a földesurakat... Matrózok, elvtársak! Nekünk harcolnunk kell a szocialista forradalomért. Harcolnunk kell a végsőkig a proletariátus teljes győzelméig! Éljen a szocialista forradalom! jS ezzel tovább haladt a sorok között a ^pályaudvar felé, ahol a szovjetek péter- vári végrehajtó bizottságának képviselői üdvözölték őt. Köztük volt a végrehajtó bizottság elnöke, a mensevik Csheidze is. A gerinctelen mensevikek-sugallta üdvözlő szavai nagyon savanyúalc, hivatalosak és nyilvánvalóan képmutatóak voltak. A mensevikek nagyon jól érezték, hogy Vlagyimir lljics megérkezésével frázisoktól mentes, hazugságokkal nem takargatott igazi, egyenes, becsületes, nyílt, a proletariátus osztalycéljaihoz méltó harc kezdődik. Mihelyt Vlagyimir lljics kilépett a pályaudvarról, mihelyt észrevették őt, ismét felzúgott a fergeteges hurrá. Vlagyimir lljics tüstént egy páncélautóra állt, üdvözlőbeszédet intézett a néphez. Ugyanazt hangsúlyozta, amit a matrózokhoz intézett első beszédében. A páncéloscsapatok felajánlották, hogy páncélautón viszik Lenint a bolsevik párt péter- vári bizottságába. fényszórók pásztázták rejtelmes, ide-oda cikázó fény csóváikkal az égboltozatot. A fénysugarak egyszer a magasba törtek, másszor a tömeg mélyén veszlek el. Ez a nyugtalan, mindenüvé befurakodó, remegő fény, ez a villódzás még jobban felizgatta az embereket, s e történelmi találkozónak valami különös, varázserejű, felajzott forradalmi hangulatot adott. Vlagyimir Iljics az ezreket számláló munkástömegek közepette, forradalmi vörös zászlók erdejében lassan haladt előre a pétervári proletariátus e hatalmas tüntetésének az élén. Útközben többször beszélt a néphez, amely nem győzte hallgatni, amely annyira szomjazta szavait. Végre a tömegek eljutottak a Bolsevik Párt pétervári bizottságának helyiségéhez. Lenin az orosz forradalom legdöntőbb pillanatában odaállt a forradalom kormánykerekéhez. Másnap reggel mindenekelőtt kihajtatott a temetőbe, anyja sírjához, aki az ő távollétében, 1916 őszén halt meg. Vlagyimir Iljics végtelenül szerette édesanyját. A temetőben szerettei körében némán, levett kalappal és lehajtott fővel állt a sírhalomnál, sok virágot tett a hantokra, majd mélyen meghajolt és hallgatagon visszatért a gépkocsihoz. J enin ezután a Tauriai palotában a pétervári pártaktíva nagygyűlésén, ahol a bolsevikok és a mensevikek is jelen voltak, beszédet mondott, L Kifejtette az úgynevezett „áprilisi téziseket", amelyekben megjelölte a forradalom első szakaszáról, a forradalom második, fejlettebb szakaszára, a szocialista forradalomra való áttérés útjait. E követelések, politikailag rövidesen egyetlen jelszóba forrtak össze: „Minden hatalmat a szovjeteknek!” A burzsoá ideiglenes kormánytól kiinduló eszeveszett reakció lépten-nyomon megmutatkozott. 1917. júliusának elején a munkásnegyedekben, a katonai alakulatoknál és a matrózok körében kirobbant hatalmas tüntetés után az ellenforradalom még jobban felütötte a fejét és a mi Bolsevik Pártunk e megnyilatkozásokra még nagyobb összeforrottsággal és szervezettséggel válaszolt. Az ideiglenes kormány elhatározta, hogy végez Leninnel. Pártunk Központi Bizottsága úgy határozott, hogy Vlagyimir lljics illegalitásban rejtőzzék el. Lenin a Petrograd környéki illegális lakásáról is tovább vezette a párt egész forradalmi munkáját. Itt írta meg sok fontos levelét és itt fejezte be egyik elméleti munkáját. Így érkeztünk el a nagy októberig. Lenin október 24-én este megérkezik a Szmolnijba, hogy kezébe vegye a fegyveres felkelés vezetését ... A kitűzött időben megtörtént a fegyveres felkelés. A Téli-palota elesett, az ideiglenes kormány megbukott, a hatalom átment a forradalmi-katonai bizottság kezébe. A lakosság az ideiglenes kormány megdöntéséről az Oroszország polgáraihoz! című felhívásból értesült, amelyet Lenin írt meg.
