Népújság, 1955. január (1-9. szám)

1955-01-16 / 5. szám

1955 január 16. vasárnap.

NÉPÚJSÁG

3

MEGJEGYZÉSEK EGY KÖNYVRŐL,

MELYET ÍGY NEM LETT VOLNA SZABAD KIADNI

T gén örvendetes tény, hogy

A a városunkkal foglalkozó munkák között megjelent olyan könyv is, amely elsősorban népszerűsítő célzatú. Ezekre a munkákra igen nagy szükség van, tekintettel városunk egyre növekvő idegenforgalmára. Az utóbbi hónapokban két Egerrel foglalkozó kiadvány jelent meg. Az egyik Gero László: „Eger“, a másik Balogh György: „Eger története“ című könyve, amely Eger város történetét tárgyalja keletkezésétől napjainkig. Ez utóbbi nagy példányszámánál és olcsóságánál fogva igen sok érdeklődő; főleg az ifjúság olvasmánya lesz előreláthatóan, szükséges tehát kissé bővebben foglalkozni vele. Kétségtelen, hogy a szerzőt a jó szándék vezethette, de csupán jó szándékkal nem lehet könyvet írni. A könyv címe: Eger története, a pedagógusoknak ajánlja és ugyanakkor kihagyja az 1919- es Tanácsköztársaság eseményeit. Ez több mint bűn. Ehhez nem volt joga, A 20—30-as évek leírása is gyenge. Csupán frázisok ismétlésére szorítkozik a történelmi események leírása helyett. Nem jobb a fel- szabadulás utáni Eger képének leírása sem. Az általános megállapításokat, amelyeket tömören összefoglal, nem a leglényegesebb érvekre támasztja. Bizonyítékai képtelenek megmutatni megváltozott életünket. De talán nézzük sorjába e mű hiányosságait.

emosak a tudományos igénnyel fellépő munkához szükséges komoly tudományos felkészültség. A népszerűsítő cikkeknél is elengedhetetlen a tudományos alap, és ezt Balogh György munkája több helyen nélkülözi. Balogh György történész. Ha tehát régészeti és művészettörténeti kérdésekkel foglalkozik, okvetlenül tanulmányoznia kellett volna az erre vonatkozó szakirodalmat. Mint munkájából kitűnik, ezt nem tette meg. Könyve ezért tele van pontatlanságokkal, hiányokkal, s tárgyi tévedésekkel.

De alapvető hibának természetesen, mégis azt tartom, hogy habár marxista igénnyel lép fel (ha egyáltalán e könyvnél igényekről beszélhetünk) de marxista módszerek alkalmazása helyett tulajdonképpen a burzsoá történetírás módszerét alkalmazza — mindezt marxista köntösben. A könyv olvasása közben ugyanis az a benyomás alakult ki bennem, hogy a szerző el sem tudja képzelni azt, hogy a marxista történetírás elismeri a haladó hagyományokat, egyes történelmi személyek építő tevékenységét. Ebből természetszerűleg következik nála a történelmi tények hamis beállítása.

ét példát szeretnék erre felhozni. A 9. oldalon írja: „A vár gazdái az egri püspökök nem sokat tartózkodtak Egerben.“ Ezzel a püspökök szerepét el is intézi, s így teljesen hamis képet ad. A püsN'

Ké

pökök valóban nem sokat tartózkodtak Egerben, azonban sok minden fűződik nevükhöz, ami Eger történetének szerves része. A ma is Eger büszkeségét képező középkori műemlékek az ő építtető tevékenységük eredményei, így Lambert püspök és utódai, Bekensloer János, Dóczy Orbán és Bakócz Tamás nevét meg kellett volna említeni. A marxista módszer nem jelenti ezen tények le tagadását, csak rá kell mutatni arra, hogy ezeket az építkezéseket a jobbágyság által fizetett adóból fedezték. Egy történész sem tagadja le Mátyás renaissance-humanista udvartartását, miért tagadjuk le az egri püspöki udvart, amely a régészeti leletek tanulsága szerint egészen hasonló volt a budaihoz. Igaz, a XVIII. századnál beszél a papok építkezéseiről, de abban sincs sok köszönet. Olyan hatalmas jelentőségű esemény mögött, mint az, hogy Eszterházy Károly püspök a XVIII. században, nem sokkal a török iga lerázása után, amikor Magyarország, különösen kulturális téren igen elmaradott volt, egy vidéki városban főiskolát hív életre, a püspök hátsó gondolatait feszegeti. Lehet, hogy a püspöknek volt olyan hátsó gondolata, hogy így kevesebb fiatal megy majd a párizsi egyetemre — de ez nem érdekes. Az érdekes, ez a hatalmas jelentőségű létesítmény. Ez „belepolitizá- lás“ volt: viszont ott, ahol valóban politizálni kellett volna, a Bethlen-kormány szerepének megmutatásával, ott nem politizál. A Bethlen-kormány fenékig rothadt politikáját két- három sorral elintézi, de ezt is hogyan?! Ez már több, mint egyszerűsítés.

A másik példa: hamis az is, ^ amit a 13. oldalon írt a szerző a király meglehetősen negatív szerepéről a végvár- rendszer fejlesztésében. Ha a szerző elolvasta volna Szegő Pál dolgozatát: Végváraink

szervezete a török betelepedésétől a 15 éves háború kezdetéig (Bp. 1911), tömegével talált volna adatokat, amelyek az ellenkezőjét bizonyítják. Kétségkívül több volt az ország- gyűlések által megszavazott, vagy a király által megígért, mint valóban a várakra fordított összeg. Tudjuk azonban, hogy a püspöki jövedelmek egyharmadát az erődítésre, egyharmadát a zsold fizetésére használták, s az ezenfelüli kiadásokat a király fedezte. A király, a haditanács állandóan várvizsgáló bizottságokat küldött ki a felvidékre, amelyek jelentést tettek a várak állapotáról, s javaslatokat tettek a királynak a hiányok felszámolására. Ebből azt láthatjuk, hogy a király figyelemmel ‘kisérte a várak fejlődését, építészeket küldött az erődítések bővítésére, s gondoskodott a felszerelés kiegészítéséről. Itt ismét hangsúlyozni kell, hogy a király is, a püspök is az osztrák tartományok érdekében tette ezeket, s hogy a jövedelmük alapja a jobbágyság verejtéke volt, de megtették. Ez csupán két kiragadott példa volt a sok közül. De talán ez is bizonyít.

íyi őst pedig nézzük az úgy- nevezett tárgyi tévedéseket, ezekből is a jelentősebbeket. A könyv 7. oldalán írja: „A város már a XI. században megindult a fejlődés útján. Erre engednek következtetni az okleveles adatokon kívül a székesegyház maradványai is.“ Ez nem egészen így van. Sem az 1248, sem az 1261, sem az 1295. évből származó oklevél nem enged olyan megállapítást, hogy a XI. században készült volna el az első kőből épült templom. Az újabb ásatások során előkerült kövek és az alaprajz alapján döntötték el, hogy a XII. század második felénél korábbi nem lehet a románkori templom. A városról sem rendelkezünk adatokkal. Még az 1261-i oklevél sem említi.

A 8. oldalon olvassuk: „A

középkori Egerből a várban látható székesegyház romjain, és a vármúzeumban kiállított faragványtöredékeken kívül más műemlékünk nem maradt fenn.“ Hát a gótikus folyosó, az semmi? (A fényképet ugyan közli a szerző, de okvetlenül néhány szóval le is kellett volna írni.)

Teljesen zavaros a 9. oldalon leírt várfejlődés is. Szinte minden mondata hibás. A történelmi igazság: a XIV. században a vár még elég kezdetleges erőd. Az állandó építkezések következtében azonban a XV. század elejére már teljesen korszerű erősség. A XVI. század elején a vár-ostromoknál egyre inkább előtérbe nyomul a tűzfegyverek használata, éppen ezért ez időre a vár már elavult. Megindult a korszerű építés, amely Perényi Péter nevéhez fűződik. Erről kellett volna írnia.

Csak apró pontatlanság a 7. oldalon szereplő kora-gót, gótikus és késő-gót jelző. Gót vagy gótikus? Természetesen gótikus mindhárom esetben, még ha kora és késő előszó is van mellette.

A végvári harcokról szóló

** fejezetben legalább is néhány szóval utalni kellett volna a Mirandola és Baldi- gara-féle építkezésekre. Ez persze megdöntötte volna a szerzőnek a király negatív szerepéről való megállapítását, ezért inkább kihagyta.

Üres a török-kori fejezet. Ez valóban tisztázatlan kérdés, de akkor inkább kevesebbet kellett volna írni róla. Nem tudom miből látja teljesen bizonyítottnak a szerző a Dobó utca* házak törölt eredetét.

A XVIII. századi építkezésekről szóló fejezet sem jobb az előzőknél. A kispréposti lak (Nem Vörös Hadsereg út 2., hanem 4. szám) és a nagypréposti lak (nem Vörös Hadsereg út 15., hanem 16. szám) említései semmitmondók. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem: „Olyan ügyesen csoportosította (a kisprésposti lak)

homlokzatára az építőművész a barokk díszítőelemeket, mintha az 18. századi Egert akarta volna odavarázsolni.“ Ha ebből az olvasó nem tudja meg, hogy melyek a barokk díszítő elemek, úgy magára vessen. Megállapítja a szerző azt is, hogy a nagypréposti lakon „ ... már észrevehetők rokokó díszítő elemek is“. Remélhetőleg mindenki, aki arra megy, mindjárt észre is veszi azokat, hiszen Balogh György szerint észrevehetők. (így leírni igazán nem volt fontos azokat.)

A szerző csak egy jelentéktelen esetben említi Pyrker érseket. Pedig némi szerepe volt Eger életében, a város szebbé tételében. Országos viszonylatban is jelentős műemlék Hild József egyik remekműve, a főszékesegyház. Néhány szót talán megérdemelt volna.

C most eg> kis számtani művelet. Az 57. oldalon ír a napi melegvíz szolgáltatásról. Jó lett volna ott egy kicsit pontosabban számolni.

Úgy mellékesen megjegyezve, a stadion már készen van!

A szőlőtermelés története sem hiteles. S nem tehetek róla: visszatér ez a gondolat, hogy a reáfordított 10 oldalból legalább egyet „áldozhatott“ volna a 19-es Tanácsköztársaságnak.

Az irodalmat átnézve, nem is igen csodálkozom, hogy gyengén sikerült a munka. Alapvető, Egerről foglalkozó munkák maradtak ki. Csak egy-két példa: Pataki Vidor:

Az Egri vár élete, Voit Pál: Az egri főszékesegyház, Csányi Károly: Csúcsíves folyosó az egri várban.

A könyvet jó papírra nyomtatták, igazán kár, hogy a fényképfelvételek igen gyen gék.

S most befejezésül idézzük a könyv befejező mondatát: „Ha ezt elérjük és azt látjuk, hogy Eger minden kincsét az egész dolgozó nép számára ontja, csak akkor mondhatjuk el, hogy hazánk valóban legszebb gyöngyszeme: Eger.“

Ez is félreértésekre ad alkalmat. Az olvasó ebből azt hiheti, hogy Balogh György a könyv végén már nem ért azzal egyet, amit a 42. oldalon a megváltozott életünkről olyan szépen leírt.

T\/f indent Összevetve: ha

teljesen részletes és kimerítő bírálatot akartam vol na írni, majd olyan terjedelmű lett volna, mint maga a könyv, hisz szinte minden sorát bírálni lehetne. Ez a könyv kigúnyolása a népszerűsítő munkának, kigúnyolása a közönségnek. Fel kell vetni, hogy ki lektorálta ezt a könyvet. Ha lektorálta valaki, úgy az sem értett a tárgyhoz, vagy talán senki sem lektorálta? Jó lenne, ha a kiadandó népszerűsítő munkák színvonalával ezentúl jobban törődnének!

GALVÄN karolyné

régész-művészettörténész, Dobó István Múzeum.

Éjjel-nappal őrhelyükön állnak tűzoltóink, hogy megóvják a

nép vagyonát.

NÉPFRONT-BIZOTTSÁGOK HÍREI

— A FÜZESABONYI községi népfrontbizottság a tanáccsal karöltve megvalósította a község régi kívánságát: körülkerítették a vásárteret. A 164 méter hosszú vaskerítés biztosítja a vásár megtartásának zavartalanságát. Az újtelepen italboltot nyitottak, míg társadalmi munkával négy utcában gyalogjárót építettek.

— A MEGYEI NÉPFRONT- BIZOTTSÁG a piSZ-meqye- bizottsággal akcióbizottságot hozott létre március 15 méltó megünneplésének előkészítésére. Közös kiadványt adnak ki az 1848 — 49-es szabadságharc Heves megyei történetéről, míg március 15-én Kápolnán és Hatvanban, a szabadságharc döntő ütközeteinek színhelyén, megyei ünnepeségeket rendeznek.

— VISONTA községben gazdakör alakult. A gazdakört nagy számban látogatják c. falu dolgozói és kérésükre a tanács a közeljövőben új, megfelelő helyiséget biztosít.

— A HAZAFIAS NÉPFRONT

Heves megyei és Nógrád megyei bizottságai eredményesen dolgoznak össze. A „Palócföld'' című brosúrát a Nógrád me megyei bizottság megküldi e megyénknek, melyből felolvasásokat tartanak a palóclakta te ületeinken.

— előkészítő bízott

SÁG alakult gazdakör megák kitására Sarudon, Felnémeté és Erdőtelken.Úfiujságusdí

a dísz-élet hírei

— AZ EGRI MÉSZÖV DISZ- fiataljai kongresszusi vállalásukként a munkafegyelem megszilárdítását tűzték ki célul. Vállalták, hogy egy percet sem késnek. Megfogadták, hogy a falvakat járva, a dolgozó parasztok panaszait a legrövidebb időn belül orvosolják. Vállalásuk értékelését havonta végzik.

— AZ EGRI LAKATOS- ÄRUGYÄRBAN 26 DISZ-fia- tal telt felajánlást a felszabadulási év tiszteletére. Ezzel egyidőben csatlakoztak a kongresszusi munkaversenyhez.

— AZ EGRI JÁRÁSI TA NÁCS DISZ-szerveze te egy éves munkatervet dolgozott ki. A tervet felbontották negyed évekre. Vállalták, hogy az else negyedévben 6 DISZ-fiatalt nevelnek párttag-jelöltté. Eddig nähr két fiatalt adtak a pártnak.

— AZ EGRI FINOMMECHANIKAI ÉS VkSIPARi VÁLLALAT fiataljai küldött- közgyűlésükön kongresszusi munkaverseny vállalásaikkal erősítették meg a felszabadulási év tiszteletére tett munkafelajánlásukat.

MAR ÊN CSAK kimondom, ha egyszer elgondoltam: derék emberek ezek a vadászok, ha — a rossz nyelvek szerint — kicsit, lógatósak is. No de bármily agyafúrtak is Nimród utódai, az ő eszükön is túl lehet járni. Különösen túl az olyan ravasz embernek, mint Guszti bácsi, aki deresedé hajával is fiatalos jókedvvel meséli ma is élete egyetlen vadászkalandját. Elég öt egy pohár borra invitálni a szövetkezetbe és ha már a csekély biztatásra mesélni kezd.

Rég volt már az eset, Guszti bácsi is legénysorban éldegélt még, amikor egy nevezetes téli napon a kisbíró végigdübörgött dobjával, s a megszokott: „Közhírré tétetik’’ csatakiáltás után torkát megköszörülve szokatlan mondókához kezdett:

„A főszolgabíró úr rendeletiére holnap a férfiak álljanak ki a városból jövő uraságok szolgálatjára, akik a határban elszaporodott nyulak irtására jönnek. A hajtásban rész-, vevők 80 fillér napszámot kapnak.’*

— Hű, de fene gavalléros ez a főszolgabíró úr — mondogatták a falusiak. — Mi tapossuk a havat, legalább 1 pengőt kopik a bocskor, oszt ők eszik meg a finom nyúl- pecsenyét!

No, de mindegy, menni kell, mégha ingyér U hajtanák őket.

FELÁLLT REGGEL a hajtókör, jöttek a városiak jó meleg bundában, a puskát inas hordta utánuk. Megkortyolták a kulacsok nyakát, a falusiak ádámcsutkája meg csak

ugrált bolondosán az üres garaton. Valami kajlabajuszos úr lehetett a bandavezér köztük, mert a többiek csak az ő szavát lesték, s bólogattak mindenre: „Nagyon helyes méltóságos uram, te tudod a legjobban!” Hogy mit tudhatott legjobban, azt bizony hiég ma sem derítette ki a falusiak krónikája, mert ami az intézkedéseit illeti, az előtt teljes érthetetlenséggel álltak, és saját fejük után végezték a munkát.

Azért annyi csak kiderült hogy a „méltóságos úr1’ híres oroszlánvadász volt és most afrikai tapasztalatai alapján igyekezett „megkulturálni a mi Ázsiából magunkkal hozott barbár vadászmódszerünket.“

A nagy szervezkedés ellenére is végül csak megindult a vadászat. Azok a kutya, nehézfejű parasztok csak nem akarták a vadászat kultűráltabb formáit elsajátítani. Nagyapáik módján végezték a munkát, úgy, hogy mindenkinek jó legyen: az uraságok elé is kerüljön egy-két süldöcske, de azért a nagyobb része kiszaladjon a körből saját vadászatuk céljára. A sok puska így is leterített belőlük eleget.

DÉLUTÁNRA JÁRT már az idő. Kiéhezve, elfáradva bevergődött a társaság a faluba. Ott az urak megszalonnáztak, aztán, ahogy jöttek el is indultak. Indulás előtt a kajlabaj úszú odaszólt a falusiaknak:

— Hé emberek, a nyulakat hozzák be a Tiszába!

— No, ez megveszett, vagy mi történt. Hallottak már ilyet? — morfondírozott magában Guszti bácsi, vagyis akkor még csak egyszerűen: Guszti.

— Én már ilyen bolondot nem teszek, hogy a Tiszába vigyem! Megsüti az ides- anyám, pár napig eléldegélünk belőle!

így is tett, ahogy gondolta.

Pár nap múlva hivatják a községházára.

— Hová tetted a nyulat, te gazember? — támad neki a kajlabajuszos, aki most egyáltalán nem viselkedett valami méltóságosan.

— Hát aszonta nekem az úr... — kezdte volna Guszti magyarázni, de akkor hirtelen az egész csillagos ég látása úgy elkápráztatta, hogy csak egy fogát tudta kiköpni meglepetésében. A méltóságos pedig kezét rázta (nyilván neki is fájt a pofon helye), kivörösödve ordított:

— Csendőrkézre adlak, disznó paraszt, ha azonnal meg nem mondod, hol van a nyu- lam! Hát éppen azt akarom mondani — szipogta a legény — de az úr nem hallgat meg.

Ekkor ismét egy pofon csattant:

— Hányszor figyelmeztess,, lek, hogy „méltóságos úr” — harsogott a dörgedelem.

— Nahát — méltóságos úr — de hát hallgasson már meg. Hiszen azt mondta nekem, hogy

vigyem a Tiszába. A többi mamlasz lehet, hogy odavitte, de én biz azt gondoltam, hogy a halak megélnek nyúlhús nélkül is legyen inkább belőle nekünk ünnep, oszt hazavittem, anyám megsütötte. így vót, hát mi ebben a bűn? — hadarta el gyorsan .nehogy ismét valami akadályozó körülmény félbeszakítsa.

AZ URASÁG csak tátogott hápogott, s végül mikor megértette, miről van szó, nagyot ordított, de már kissé békéltebben :

— Hát én nem a Tisza folyóra gondoltam, hanem a városi „Tisza“ szállóra! Hát miattad, hiába ültünk vártunk ott éjfélig.

— Miért nem tetszett mondani ezt! Akkor beküldtem vóna valakivel, mer én még a városban sose jártam! — állt feljebb most mái Gusztinak.

Végül aztán — ami meghótt, ki nem árhat juk — lecsendesedett az uraság haragja is és fájdalomdíj fejében egy pengőt adott.

— Pedig neki biztos jobban fájt! — teszi hozzá ravasz mosollyal az öreg, aki — míg é! — büszkén meséli mindenkinek, hogy esett meg vele a „nyulász-kaland".

Halasy László tanár