Népújság, 1954. április (25-33. szám)

1954-04-04 / 26. szám

4

nêpOjsXg

1954 ápritis 4, vasárnap.

Inklovhs Mária, a legfiatalabb képviselő

Szemben ült velem, pár percig azon gondolkozott, mivel kezdje rövid 20 évének eseményekben gazdag történetét. Még mindig csodálkozva figyeltem, mert az elképzelt szigorú arcú, mindig komoly, idősebb asszony helyett egy vidám, jókedvű, mosolygó szemű, szőke lánnyal találkoztam, aki megfogta kezemet és bevezetett az irodába. Ügy beszélt hozzám, mintha régi, nagyon régi ismerősök lennénk, akik gyermekkorukban együtt készítettek homokkalácsot, nyáron boldogan szaladtak egy tarka lepke után. vagy mezei virágból koszorút fontak egymás fejére... s most hosszabb idő után újból találkoznak. A visszaemlékezés felébreszti szívükben a gyermekkori szeretetet. és elmesélik egymásnak mindazt, ami azóta történt. Tanítónő akart lenni, mindenkinek ezzel kezdi, akinek életéről mesél. Kislány korától az volt a vágya, hogy gyermekeket neveljen, kicsi szívükbe beleoltsa az emberek iránti szeretet gyönge hajtását, és azt ápol- gassa, nevelje. De a sors másképpen határozott, abbahagyta iskoláját — erről kezd mesélni és az imént még pajkosan vidám szemekben belopódzik a szomorúság. Szótlanul hallgatom szavait.

Még általánosiskolába jártam, amikor a nyári szünidőben a kompolii kísérleti gazdaságnál dolgoztam. Abban az időben közvetlen a harcok után nem olyan volt az élet a gazdaságban, mint most, keveset törődtek velünk. Egész nap szinte megállás nélkül arattunk, s késő este, amikor hazamentünk, szalmára hajtottuk fejünket. Nem nevelkedtem kényelemben, nem voltam a család egyetlen, széltől is megóvott gyermeke, de ezzel a bánásmóddal mégsem tudtam megbarátkozni. Sokszor féléjszakákon ébreti voltam és azon gondolkoztam, mit kellene tenni. Jól tudtam, erre a keresetre is nagy szükségem van. mert édesanyám és két kisebb testvérem ebből él. A gazdaság elhagyását nem határozhattam el. A régi vágy, a tanítás egyre jobban lángolt bennem, s úgy éreztem, egész élelemben boldogtalan leszek, ha nem tanulhatok tovább.

Amikor befejeztem általános- iskolai tanulmányaimat, a si- roki vasútépítkezéshez mentem étkeztetési jegykiadónak. Az itt töltött nyolc hónapot talán soha nem felejtem el. Ha te is úgy szereted az embereket, ahogyan én, akkor megérted, milyen jóleső érzés volt az egyszerű munkásokat naponta felkeresni a határban, ebédel vinni nekik, beszélgetni velük és látni, ahogy ebéd után jóllakva, újból munkához kezdenek. Ha találkoznak velem, kedvesen elbeszélgetnek, szüleim, testvéreim felől érdeklődnek és soha nem mulasztanák el megköszönni, hogy jó voltam hozzájuk. Emlékszem, a DISZ gazdaságfelelőse voltam, amikor rendeletbe jött a 400 forintos szülési segély. Éppen az ebédjegyek elrakásával voltam elfoglalva, amikor fiatal kubikos nyitott be hozzám, neki adtam az első összeget. A következő napon újból bejött és asztalomra tett egy kis csomagot: nézd. elvtársnő, ezt vettem a pénzből, s máris bontotta a spárgát. Látod — mondja és újból felcsillan szemében az öröm — ilyen apró események kötnek össze az emberekkel, ezek kapcsolták elválaszthatatlanul hozzájuk életemet, sorsomat, és akkor éreztem igazán, hogy közéjük tartozom. Nagyon rossz volt elválni tőlük, amikor Budapestre küldtek tanulni, csak sokára tudtam választani a tanulás és az emberek között.

A Mátravidéki Fémművekhez 1952-ben kerültem, mint időelemző. Első napon, amikor munkába jöttem, elhatároztam, hogy lelkiismeretesen végzem feladataimat, hiszen ha a munkáért nem fizetem ki azt a pénzt, ami jár, akkor a dolgozókat csalom, ha többet adok, a vállalat pénzével gazdálkodom rosszul, így nagyon pontosnak kell lennem. Igyekeztem társaimat megismerni, sokat beszélgettem velük. Nemcsak a munkáról, hanem az otthonról, családi életükről is és mindegyikben felismertem az én életemet. Velük osztoztam örömben, bánatban, segítettem nekik, megvigasztaltam őket, ha az élet olykor kicsit mostoha volt hozzájuk. — Még mindig szótlanul figyeltem, s amíg a szavaktól fellelkesülve beszéli, úgy éreztem, nekem is ennyire kell szeretni az embereket.

,.Rövid időre elhallgatott, mintha azt akarta volna, hogy én is szóljak valamit. Letette kezéből a ceruzát és most ő kérdezett: miről meséljek?

Képviselőéletedről — munkádról — felettem hirtelen. De úgy látszott, várta a kérdést, mert nem lepődött meg.

— Éppen egy éve, áprilisban történt, a képviselőválasztásra készültünk. Munka után én is lementem a terembe és társaimmal beszélgettem, Valaki megkérdezte: Mondd, nagyon szereted az embereket, szívesen foglalkozol velük? Nem válaszoltam, mert nem tudtam válaszolni, munkatársaim feleltek helyettem: tőlük kérdezzétek meg. Pár perc múlva felhangzott a taps. Rákosi elv- társat, az első jelöltet ünnepelték. „Második jelöltünk Inklo- vics Mária...“ Azt hittem, hogy jól hallom csak, amikor a mellettem állók erösítgették, hogy az én nevemet mondták, akkor hittem el. Miért engem jelöltek? — ezen gondolkoztam hazafelé. Ügy éreztem, bármelyen jól dolgozom, bármennyire szeretem az embereket, ezt a nagy kitüntetést nem érdemeltem meg. Én, az egyszerű parasztlány, aki nyáron mezítláb kapáltam a földet, akinek szülei is egyszerű, dolgozó emberek ... én képviselőjelölt vagyok?! Több volt, mint ameny- nyit valaha is remélhettem. Odahaza édesanyám, mint mindig, most is megkérdezte, mi történt az üzemben, kit választottunk. Hidd el, amikor szemébe néztem, olyan nehéz volt ezt a rövid kis szót kimondani, hogy engem. Attól féltem, ő is azzal válaszol, amire hazafelé én is gondoltam, hogy nem való vagyok oda, és ő helyette magához ölelt és azt mondta: ha társaid megtiszteltek bizalmukkal, olyan legyél, amilyennek a nép képviselőjének kell lennie. Arra gondolj, hogy nagyon nagy dolog 19 éves korban egy munkáslánynak az ország életének irányításába beleszólni, s jusson eszedbe, amit most mondok: Te az ifjúság képviselője vagy. viseld szíveden az ő ügyüket — azután megcsókolt és a nagy örömtől már szemében csillogott, két egyre kövé- redő könnycsepp. — Talán észre sem vette, hogy az ő szempilláin is ott csillogott a visz- szaemlékezés öröme.

A hogy közeledett az ország- gyűlés napja, egyre inkább

hihetetlennek tűnt, hogy én majd odamegyek. „Sokat mesélj rólunk, búcsúztattak a vonatnál. Bármennyire kételkedtem megérkezett vonatunk, s rövid 'pár perc múlva az Országház hatalmas épülete előtt álltam. Nem mertem bemenni, csak a hosszú oszlopokat, meg az ismeretlen arcokat néztem. Fiatal fiú fogta meg kezemet: Te is képviselő vagy — kérdezte tágranyílt, csodálkozó tekintettel. Igen, válaszoltam el- csukló hangon. Megváltozott arckifejezéssel nézett újból rám, kihúzta magát, arcáról csak úgy ragyogott a boldogság, amikor az ajtókhoz vezetett. Talán arra gondolt, hogy lesz már, aki őket, az ifjúságot képviseli, aki megszépült életükről beszél. A tárgyalóterembe lépve, egészen a torkomban éreztem dobogni szivemet, le akartam ülni, de a szokatlanul kényelmes bőrfotelokhoz még érni sem mertem. Sokan megérkeztek már, itt ért a legnagyobb meglepetés. Kedves, mosolygós asszony lépett hozzám, és azt mondta: Rákosi elvtárs keresett. Alig pár perc múlva mellettem állt, kezet szorított velem. Nem tudom elmondani, mit éreztem, csak annyit mondok neked, hogy te is fiatal lány vagy, s gondolj arra, hogy te voltál helyemben. Ügy éreztem, minden csepp vérem az arcomba fut, amikor a kijelölt helyet, szemben Rákosi elv- társsal, elfoglaltam, sokszor erősen lüktetett a szívem, máskor alig hallatszott dobbanása, En vezettem a jegyzőkönyv, vet, nekem kellett felolvasni a neveket. Amikor az első nevet olvastam és Rákosi elvtárs biztató tekintetével találkoztam, nem is gondolod, mennyire . megnyugodtam, egyszerre bátorságot öntött szívembe. Már az, hogy akkor, amikor neki annyi gondja van, amikor egy egész ország népének életét irányítja, hozzám jön, velem beszél, az egyszerű parasztlánnyal — büszkévé tett. Azután a többiekkel együtt én is boldog voltam, hogy életünk irányításába beleszólhatok, s még jobban megfogadtam magamban, hogy népünk szerete- tét meghálálom. Ezen az országgyűlésen állapítottuk meg törvényjavaslatként, hogy a terhes dolgozó nő meddig lehet munkában, és a szoptatási időt, de legtöbbet a mezőgazdasággal foglalkoztunk.

Én még nem szóltam hozzá, de amikor hozzászólhatok, elmondom, hogy üzemünk ifjúsága régen szeretne egy kultúrtermet: hogy a megyei

DISZ-bizottság keveset foglalkozik velünk, és arról is beszélek, hogy dolgozó parasztfiataljainktól ne csak többet várjunk, hanem többet is adjunk nekik. Legalább egy héten egyszer, szombaton legyen a faluban filmvetítés, többször látogassák meg a falujárók őket. De a jókat is elmesélem. Beszélek majd arról, hogy fiataljaink a kongresszust versenyben 160—180 százalékot érnek el, hogy mindenük megvan, amiről régen álmodni sem mertek, hogy megszépült életük ..

•k

Hazafelé együtt utaztunk. A vonatban, mint régi barátokhoz illik, én is meséltem életemről, munkámról. Mielőtt elváltunk, arra gondoltam: mégis teljesült vágya, bár nem tudja. Olyan tanító lett, aki egy egész ország fiataljainak szívében nevelgeti, erősíti a szeretet gyenge hajtását és akit magát az élet is tanít, nevel.

Dobai Margit

Békebeszélgetés Egerben

A békéért harcolni a legszebb, a legnemesebb feladat, Aki szereti hazáját, családját, szomszédait, az egész emberiséget, az szíwel-lélekkel harcol a jelen és jövőnk boldogságáért. A békéért. Erről beszéltek kedden este Eger legjobb békeharcosai, akik békebeszélgetésre jöttek össze a megyei békeirodában. Az egy- begyült békeharcosok között több orvos, pedagógus, munkás és dolgozó paraszt jelent meg, akik a beszélgetés során elmondották, hogy körzetükben, utcájukban hogyan szervezik a békemozgalmat és hogyan folynak le a rendszeres békebeszélgetések. Lusztig Sándor optikus, aki a Széchenyi-utca béketitkára, elmondotta, hogy nála naponta sokan megfordulnak, akiknek szemüvegre, vagy

javításra van szükségük és ezt az alkalmat arra használja fel, hogy vendégeivel a békéről beszélgessen. Elmondotta azt is, hogy két héttel ezelőtt egy markazi dolgozó paraszt kereste fel, aki orvosi rendeletre szemüveget csináltatott nála. Amikor a szemüveget kipróbálták, a markazi dolgozó paraszttal Hja Erenburg: „A békéért“ című könyvéből olvastatott. A markazi vendég egész egy oldalt olvasott a könyvből és megjegyezte, hogy ilyen könyvet még ő sosem olvasott, ami a békéről szól. Utána hazament és kedden délután, mikor Egerben járt, ismét felkereste Lusztig Sándort és arra kérte, adja oda neki azt a könyvet, amelyikből a békéről lehet olvasni, mert haza szeretné vinni és el akarja olvasni. Lusztig Sándor

szivesen tett eleget a kérésnek és a markazi dolgozó parasztot megajándékozta Hja Erenburg könyvével.

Gergely Pálné, a Vörösmarty- utca béketitkára arról számolt be, hogy az utcájában lakók már szinte követelik a békebeszélgetések rendszeres megtartását. A békebeszélgetéseket mindig más-más háznál tartják, ahol megvitatják az aktuális külpolitikai helyzetet.

A békemozgalom részvevői valamennyien elmondták a békemozgalom terén szerzett eddigi tapasztalataikat és elhatározták, hogy ezután még kitartóbban harcolnak a béke nagy ügyéért és azokat a dolgozókat. dolgozó parasztokat is bevonják a mozgalomba, akik eddig nem vettek részt a békebeszélgetéseken,

„Süss fel nap, fényes nap kert alatt a kis bárányka majd megfagy“ — cérnavékonyságú hangocskák csalogatják a felhők mögé bujt napot. A felhők árnyékot vetnek a tavaszi kertre, s a nap, mint fényes kisasz- szony soká kéreti magát. Mikor végre előbújik, 70 újongó hangocska köszönti .-.-.az óvodások.

A nagyobbak, az ötévesek vidáman nyargalásznak a kertben, hemperegnek az alig-alig serkenő füvön, két eleven feketeszemű kisfiú a vén körtefára kapaszkodik. A dajkanéni rémülten szedi le őket. A legkisebbek, a 3—4 évesek, mint kis csibék veszik körül a karcsú, szőke kis-óvónénit — arcocskájukat hízelkedve dörzsölik ruhájához, szorongatják kezét, azután lassan szétszélednek, felfedező útra kelnek. Piszeorrú Jancsi, a földre ku- corodva vékony pálcikával akadályoz egy hangyát, s ezt a műveletét két buksi-fej kíséri figyelemmel. Amulva nézi a kékszemű Marika a méhecskéket, sohasem látott ilyet. Pici életének nagy-nagy élménye ez a „rettenetesen“ zümmögő valami, s mikor a méhek felé közelednek, sikoltva menekül az óvónéni szoknyája mögé. Kis csoport pettyes katicabogarat bíztat: „. . ; Katalinka, szállj el...“ — éneklik neki, s Katalinka szófogadóan repül az orgonabokrok bontakozó rügyeire. Bontakozó rügyecskék ők is. Gyenge, kedves hajtásai egyre szépülő életünknek.

ÓVODÁSOK.. *

Most valami baj történhetett, mert hangos sivalkodás hallatszik a kerítés mögül. Egy kis zömök, kerekfejű fiú püföli a másikat, de nem sokáig, a többiek megfogják a kis bűnöst és az óvónéni elé viszik — súlyos a büntetés — aki verekszik, nem maradhat kint a kertben. Esdeklő szemek néznek a fiatal óvónénire, aki nem tud ellenállni, és még most az egyszer megbocsájt. összetereli a kis csoportot, megtörli a csepegő orrocskákat, megigazítja a lecsúszó harisnyákat — jön a közös játék. Indig Évi kerül a kör közepébe, huncutul néz körül, kit is válasszon párjának, s hirtelen az óvónénit hívja a körbe, aki hiába szabadkozik, fordulnia kell egyet Évivel. A kicsik még ügyetlenül csetlenek-botlanak, el-el- vesztik egyensúlyukat, de sebaj, puha a fű. Egyik játék után másik következik. A kényes „Danyikáné“ hat arany lóért kínálja a lányát, de a fiúk jót nevetnek rajta. Azután Bandika huszárnótát énekel, Klári a kék ibolyáról szaval. A kicsik fáradtan ülnek apró lócáikra.

Övónéni tapsol — 12 óra, itt a finom ebéd. Csivitelve szaladnak a terembe, felakasztják kabátjukat. Pici Járdányi Zsuzsika, tudja, hogy a piros háromszög az ő fogasa felett van. ide akasztja kabátját. Dajka

nénivel kezet mosnak, leülnék a viaszkosvászonnal letakart asztalkákhoz, s türelmetlenül várják áz ebédet. A két napos: Marika és Jóska terít. De mennyivel ügyesebb a kislány, míg a kistiú tétován, bámészkodva álldogál, Marika már ki is osztja a tányérokat, kanalakat. A fiúk zajosan csörömpölnek kanalaikkal, verik a tányért, amely nemsokára megtelik aranyszínű húslevessel. Ivánka ügyetlen, kiborul a leves, már pityereg is, de a dajka néni gyorsan újra felemeli. Gabika álmos, laposakat pislog, két ujjacskáját szájába nyomja.

Vége az ebédnek, előkerülnek a kis ágyak, de óvónéni nagy szomorúságára, nem jut mindenkinek takaró. Nemsokára békés szuszogás hallatszik, rózsaszínű pír borítja az arcocskákat; Jutka álmában motyog is valamit a nyusziról, aztán békés csend terül el a szobád ban. Az előcsalogatott nap, mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan bújik ismét a felhő mögé.

Négy órakor megélénkül az Arany János-utcai óvoda környéke. Anyukák, nagyszülők sietnek a kicsik elé. öreg, ősz- bajuszú nagyapus Piriké kezét fogva indul hazafelé. Piriké boldogan mesél, s míg nagyapus a kislány csacsogását hallgatja, valami csodálatos nyugalom lopózik szívébe, mélyet szív a friss, tavaszi levegőből, s felkiált: „De szép az élet“,

Törös Károlyné

Téliesítettek vállalásaikat a maklártályai Kossuth tsz tagjai

A maklártályai Kossuth tsz tagjai a kongresszus tiszteletére vállalták az őszi vetések ápolását, a talaj simítózását, fogasolását, az őszi és tavaszi vetések fejtrágyázását, a tavasziak időben való elvetését, valamint negyedévi begyűjtési tervük teljesítését. Mindezeknek idáig eleget tettek és ezenfelül a gépállomás segítségével megtárcsázták a kukoricaföldet, teljesítették egész évi tojás-, baromfi- és marhabeadásukat, valamint félévi sertésbeadásukat.

Soós Gyula

Felhívás olvasóinkhoz

Egerben április hó 1-től a posta új rendszerű kézbesítésre tért át. Célja, hogy dolgozóink időben megkapják az előfizetett lapokat.

Kérjük olvasóinkat, ameny- nyiben kezdetben késve vagy egyáltalán nem kapnának meg bármely előfizetett sajtót, akár szóban, írásban vagy telefonon közöljék a posta hirlap- csoportjával, vagy a kiadóhivatalunkkal. így a kézbesítési zavarokat időben meg tudjuk szüntetni.

Kellemetlenkedők

Az egri Vörös Csillag Filmszínház április 1-től 7-ig tűzi műsorára a Kellemetlenkedők című, magyarul beszélő, vidám francia vígjátékot.

Együtt az úttörőház gyermekeivel

Egy.:: kettő.;; három, no végre! — sóhajtottak fel a kispajtások, amikor az öreg toronyóra jólismert hangját meghallották. Az egri Úttörő-otthonban most kezdődnek a szakköri foglalkozások. Szöszke és barnahajú, tarkaszoknyás kislányok sietnek az alsó udvar felé, legtöbben pedig felszaladnak a lépcsőn, ott aztán ki-ki a saját szakköri szobájába megy. Csatlakozzunk egyik kis pajtáshoz, látogassuk meg munka közben őket, hiszen nagyon szépen dolgoznak.

Az első ajtón tábla hirdeti, itt vannak a kis alkotók, a modellező szakkör tagjai. Bentről kopácsolás, reszelés hallatszik, ide lépünk be. Az ajtó mellett alig kilencéves fiúcska, Józsi hajol a gép fölé, s nagy gonddal reszeli a beszorított papírvágókést. Mellette kis társa: Lacika egy hatszögű fadobozra illesztgeti a tetejét. Néhányan az „ügyes-kezek“ kör tagjai közül színes papírból kis asztalkendőket készítenek, amelyek nyírásánál nagyon kell vigyázni, nehogy a mintával kettényíródjon a terítő is. Három kislány az ablak mellett kézimunkáját varrogatja. Elbújik, majd újból felbukkan a fényes acéltű, maga után húzva hosszú piros uszályát, s nyomában „felépül“ a kis házikó cserépteteje. A szakkör minden tagja szépen dolgozik, a közeli kiállításra készül, s az lesz fáradozásuk igazi jutalma, hogy a szépen elkészített munkájukat mindenkinek megmutatják. Az asztal végén már egjr-két jólsikerült papírmadár, szánkó, meg kishajó sorakozik, de van ott a nehéz munkákból is, lombfűrészmunka. A magasban széttártszár- nyú famadarak pihennek sorban, ezek a repülő-szakkör tulajdonai. Még egy különlegességhez értenek az „Ügyes-kezek” szakkörében.

A vezetőpajtás alacsony, barna szekrényhez lép, megfordítja a zárban a kulcsot, és előttünk áll az agyagból készített Ludas Matyi, a tarka mezeivirágcsokor, meg a faágon lak- mározó hosszú, lomposfarkú mókuska. Minden látogatónak eldicsekszenek az igen jól sikerült agyagholmikkal, büszkén mutatják a kot- lóstyúkot, a lovat. Az ügyesebbek Kossuth mellszobrának elkészítésével is megpróbálkoztak, nem is kis sikerrel. Legnagyobb büszkeségük pedig a majdnem félmétefes szép szabadságszobor.

A sok szép kézimunka, a kispajtások ügyessége a velük eltöltött időt kedvessé varázsolta, nehéz elválni tőlük, hogy a történelem- és rajzszakkört is meglátogassuk. Az emelet legszebb napsugaras szobájában nagy fehér rajzlapok fölé hajolva szorgalmasan rajzolnak a jövő reménységei. Különböző történelmi eseményeket örökítenek meg. Bóna Zolika — egyik legügyesebb — Búvár Kund hőstettét, a hajók megfúrását készítette el, míg a kis Harangozó a magyar nép sátortáborának rajzán végzi az utolsó simításokat. Másik rajzlapon Magvarország három részre szakadását dolgozták fel. Amerre tekintünk, mindenütt rajzok szépítik a falat. Szemben fiatal leányarc mosolyog felénk, körülötte Eger utcái és nagyobb épületei elevenednek meg — többnyire Kiss Tamás keze nyomán. Itt láthatjuk a hétköznapok hőseit: a bányászokat, és az izzó acélművek dolgozóit, itt találjuk egyszerű otthonukat, a munkáslakásokat. A kis rajzolók most is keverik a festékeket, tovább rajzolnak, még szebbeket alkotnak.

Az udvar végén a balettszakkör végzi munkáját. A teremben hosszú kettes sorban állva figyelik a kislányok tanárnőjük minden mozdulatát, amikor bemutatja az íj lépést. Azután a zene lassú ütemére megfeszülnek a kis fekete balettpapucsos lábfejek, egy lépés előle, majd hátra, s szemükben vidám pajkosságga! egymásra nevetnek a párok. Szünet előtt a régebben tanultak egyik legkedvesebb iáncát, a Polkát táncolják el.

Amikor rövid pár órát együtt töltünk az Uttörőház vidám, boldog kis pajtásaival, akaratlanul is eszünkbe jutnak a jólismert Gorkij „Gyermekéveim“, vagy a mi rongyosruhás sokat nélkülözött, halványarcú „Árvácská“- ink szomorú sorsa. Ezután a gyermekekre nézünk, úgy érezzük, most mi is gyermekek szeretnénk lenni, együtt játszani velük, készíteni agyagszobrot, repülőszárnyakat, rajzolni és festeni, szép, gondtalan úttörőéletet élni ;:í