Heves megyei aprónyomtatványok 12/G
SERFÖZÖ SIMON Otthontalan munkások Hajnali fél háromra kellett kiérni az állomásra. Szolnokról ekkorra érkezett Zagyvarékasra az „első vonat”, amely legkorábban indult Pestre. Lámpa kint égett csak a nyári konyhában. — Mit viszel még? — kérdezte anyám, mikor álmosan kibotorkáltam a hideg nagyházból. Mit vinnék? A hátizsákban szalonna, lekvár, méz, papírban só; kenyeret majd veszek. — Éj ha nem lesz arra bolt? . . . kérdezte aggodalmaskodva. — Inkább vágók egy szeletet, jó? Biztos, ami biztos. Nadrágot kaptam magamra. Gomboltam az inget. A lámpa csak épp hogy pislogott, pet- rót kellett volna már önteni bele. Az ajtó előtt kutya horkolt. A veréb biztosan nem tudott tőle aludni egész éjszaka az ereszlyukban. S most már mi is járkáltunk ki s be, csapkodtuk a nyivákolós ajtót. A harisnyám a nagyházból került elől, az ágy alól. Anyám piszkavassal húzta ki. Sapkát is kellett már tenni. December volt. De hol a sapka? — Az óltetőn hagytam tegnap — mondtam. — Én behoztam! — szólt anyám. S már a tűzhely alatt is kereste. Apám odakint a teheneket etette. A kazaltól vitte nekik a kosár szénát. Az istállótető fölött teli volt a sötétség felriasztott galambokkal. Nekivágódtak a fák gallyainak, a vedlő ól mögött a magas szárkúpoknak. A szántásokról kievickélve, a vasútparton gyalogoltam kifelé az állomásra. Fürödtek a tócsák az árkokban. A falusiak, akiket a négy-öt kilométerre fekvő községből hozott ki a busz, a salakos pan- géton toporogtak. A fázósab- bak behúzódtak a petrólámpa világítású váróterembe. Tubi Imrét kerestem közöttük, akivel anyám hetekkel ezelőtt megbeszélte — találkozott vele az úton vagy hol, s ismerte, mert az apja csősz volt felénk —, ha lesz felvétel abba a gyárba, ahol ő dolgozik, szóljon majd. Többen is járnak oda rékasiak, nyugodtabban enged el, mintha idegen helyre kerülnék. Ö szerette volna, ha tovább tanulok, de ha nem megy az iskola, a gimnázium első osztályában három tantárgyból is megbuktam év végén, mit tehet? A paraszti munkát nem szeretem, szégyenlem a teheneket is őrizni a vasútárokban. Hadd menjek akkor itthonról! Messziről már hallani lehetett: jön a vonat. Állt a jelző. A váróteremben egy ember a kalapja alá lehúzódva aludt el a sarokban. Valaki lelökte fejéről a kalapot, s rákiáltott, hogy: „hé, itt a pesti vonat!" Krikogtak a csirkék a kocsikban: teli voltak piacozó asszonyokkal. Györgye után a padok közt is álltak emberek. Egy kisgyerek nyűgösködött az ajtónál, hogy ő hova üljön le? — Köpj egyet, s arra! — szólt rá türelmét vesztve az anyja. Tubi Imrével az ablaknál szorongtam. — Estig biztos találsz albérletet — biztatott. — Csak előbb dolgozni vegyenek fel. Szombaton szólt a művezető, hogy van felvétel, jöhetsz. Ö két évvel ezelőtt került segédmunkásnak Újpestre, az Egyenáramú Gépgyárba. Egy év elteltével gépre tették, betanították egyenáramúgép-te- kercselőnek. — Ha szerencséd van, három-négy hónap múlva, amikor ketten is nyugdíjba mennek a műhelyből, te is gépre kerülhetsz — mondta. Kőbányán hárman is az ablakon másztak ki, mert képtelenség volt a zsúfolt kocsiból máshogy kijutni. A Keletiben kiabált a kalauz a villamoson, hogy mi van itt? Ennyi sok paraszt, mit akar itt? Jönnek, mint a csür- he. Tolakszanak felfelé Pestre, mint akiknek nincs meg a megélhetésük, otthon pedig teli az istállójuk tehénnel. Mint a nagyurak, palotát építenek. És még panaszuk van! Mindig éhen akarnak veszni! A lánygyerekeiket is képesek elküldeni, itt kurvul el mind! Én mit viszek abban a hátizsákban? Jó, hogy még a disznóólát nem hozom a hátamon. Még az hiányzik! — Húzódjanak ott beljebb a kocsiba! — kiabált befelé a peronról. Éreztem, ahogy összébb hú- zódzkodtunk, kabátomból az otthoni házunk parasztszaga csapja meg az orrom. 2. A városi építkezésekre, gyárakba, üzemekbe, a statisztikai adatok szerint, csaknem egymillió (Miskolcra 75 000) ember utazik a tanyákról, falvakból, vidéki kisvárosokból, s utazik naponként-hetenként, kéthetenként vissza. Hogyan élnek, milyen körülmények között ezek az emberek Budapesten és a nagy ipari központokban? Saját sorsomból is tudom. Miskolcon pedig, ahová a katonaságtól történő leszerelésem után kerültem, az egyik munkáskerület népművelési felügyelőiéként néhány évig alkalmam volt, hivatalból pedig kötelességem, hogy alaposan tájékozódjam. — A naponta bejárókkal nincs különösebb gondunk — mondták az egyik üzemben.— Ha vége a műszaknak, azok elmennek, kérem, s amikorra
