Heves megyei aprónyomtatványok 6/K
Tennessee Williams: Orfeusz alászáll Dráma 2 részben Fordította: Forgách András — — Füzessy Ottó m. v. — — Ituttkai Éva Kossuth-díjas, kiváló művész — — Lukács Sándor — — Pándy Lajos — — Halász Judit — — Molnár Tibor Kossuth-díjas — — Bánki Zsuzsa érdemes művész — — Földi Teri — — Pap Éva — — Szatmári Liza — — Gyimesi Pálma — — Sándor Iza __ ~ Dóczi Péter f. h. D íszlet: Csikós Attila m. v. Jelmez: Jánoskuti Márta Szcenikus: Éberwein Róbert Rendezte: BUSZT JÓZSEF érdemes művész Tennessee Williams (Thomas Lanier). Amerikai drámaíró, 1914-ben született, déli régi bevándorlócsaládból származik, papok, puritánok, kvékerek az ősei. A gazdasági válság alatt abba kellett hagynia a tanulást; cipőgyárban írnok, majd pincér, eladó, pénztáros; közben már állandóan darabokat írt. Első sikere után a Metro—Goldwyn—Mayer filmgyár hívta meg állásba. Rövidesen az egyik legismertebb és legtöbbet vitatott drámaíró lett. Főbb művei: Orfeusz alászáll, Üvegfigurák, A vágy villamosa, Macska a forró háztetőn. Jabe Torrance — Lady, a felesége — Val Xavier — — David Cutrere — Carol, a húga — Talbott, seriff — Vee, a felesége — Beulah Binnings — Dolly Hamma — Eva Temple — — Sister Temple — Porter nővér — — Ördögűző — — Bohóc — — — Költészet a színpadon Tennessee Villiams sikerének egyik oka feltétlenül az, hogy a darabjaiból áradó, rendkívüli szuggesztivitással megformált és olykor igen vonzó költészetté szublimált világérzés híven-érzékletesen tükrözte a nyugati kispolgár háború utáni hangulatát, aki az emberi történelemnek ebből a legnagyobb katasztrófájából, ebből a lidércnyomásos álmából legyőzöttként, menekültként ébredt, azzal az érzéssel, hogy ezen a szörnyű vizsgán az egész genus homo találtatott tragikusan könnyűnek. S Williams — noha egyik darabjának cselekménye sem áll közvetlen kapcsolatban a háborúval — a megvertek, a gyengék szószólójaként lépett színpadra, s teljes érzelmi azonosulással mellettük állt ki a pusztulásukra törő világ kegyetlenségével szemben. Tágabb értelemben tehát ebben az általános világhangulatban keresendő a williamsi dráma sikerének titka. Művészetének másik összetevője — sokan megírták már — az a tény, hogy ő is az amerikai Dél szülötte, a gondolkodásában-nézeteáben makacsul konzervatív Délé, az egyéniség szabadságát szigorú dogmák közé zsugorító, látszaterkölcsök kormányozta külön világé, -ahol a szemnek egészséges vitalitás mögött morbid-kegyetlen erők kavarognak. Ennek az üres rutinba süppedt világnak morális értékrendszere az emberi viszonyok ürességét, az életek értelmetlenségét védi, s egy tartalmatlan status quo biztonságáért kezeskedik. (...) Ez tehát a külvilág, mely a williamsi hősöket körülveszi, s amelyből valóságosan vagy még csak potenciálisan, de már a darabok kezdetén ki vannak rekesztve. Az alakok, akikkel az író rokonszenvez, álmaikban-vá- gyaikban őriznek egy képet, valamilyen boldogító képzetet egy olyan világról, amelyben nem árva az ember, ahol szabad, ahol a jelen brutális prózaisága helyett valamilyen bizonytalanul sej tett-érzett költészet aurája sugárzik. Tragédiájuk akkor következik be, amikor hirtelen úgy hiszik: ezt az álmot valóságra lehet váltani. (. ..) Elpusztításuk annál is könnyöbb, mert Williams hősei halálraítéltként jelennek meg a színpadon már az első pillanatban. Szinte kivétel nélkül betegek, fizikailag, lelkileg vagy szexuálisan eltorzult félemberek, akiknek semmi reményük nem lehet a feltámadásra roncsaikból. Tehát a harc, amit a világgal folytatnak, eleve kudarcra van ítélve: az a minimális életerő, mely kétessé tehetné a viaskodás kimenetelét, az is hiányzik belőlük. (. . .) (Osztovits Levente) A rendező — a darabról Nagy örömmel vállaltam a Vígszínház megtisztelő meghívását. Szeretem a darabot, s főleg azt a munkát, ami e darab értelmezési lehetőségeit illeti, azt a transzponáló munkát, amely ily kitűnő művészek társaságában szinte már megközelíti, — ha csak egy színdarab erejéig is — egy műhelymunka lehetőségeit. A magunk megújulása az igazi művészi erőpróba, s nem egy színdarab mai aktualizálásának értelmezgetése. Meg lehét-e váltani a világot? E kérdés a lényeg. Ez izgatja a szerzőt is, ezt ábrázolja hősei küzdelmében. Az Orfeusz mitológiai amerikai föddreszál- lása, eleve eldönti, hogy a társadalmi megváltás lehetősége lehetetlen: csak a magunk felvállalása válthat meg minket, s még akkor is megváltás ez, ha a magunk tragédiája árán jut el a környezet, a szőkébb és a (társadalmilag értelmezhető) tágabb világ oda, hogy meg-megdöbben: mi minden történik abban a világiban, amelyben él. Önmagunk megváltását példázza ez az amerikai „alászállás”, sikolyt és kétségbeesett kiáltást fogalmaz egy érzéketlen és kegyetlen világgal szemben. Kuszt József
