Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-18 / 11. szám
XXIII. évfolyam. Szatmár-Németi, 1914. márczius 18. 11. szám. HETI EMLE § 11. H IM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 „ — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : Dr. BAKKAY KÁLMÁN. Laptulajdonod A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Ettinger .János tanulmányi felügyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------A lap mcgjeleiiik minden szerdán. (***) Két erő küzd folytonosan egymással korunk nemzeti életében : a történelmi múlt és a pénz. 5 Egyik oldalon pusztuló dd^arháza.ink, úri közép- (Ts&tái.vuak oldott kévéi, melyekből a szélvész egyet-egyet mindennap elsodor, a másikon az uj nemesi rend frissen mázolt tetőivel és vidéki kastélyaival... Nem kell külön mondanunk, melyikre mosolyog a szerencse. A küzdelem részletei, eredményei igen szomorúak. Justitia isten- asszony mérlegén megmérettünk s valahogy igen könnyűnek találtattunk. Az utóbb; évtizedekben nem tartottunk lépést a megváltozott viszonyok alkotta uj követelményekkel s szinte kardcsapás nélkül engedtük át a teret egy uj nemzetközi osztálynak, amely mit sem tud legszentebb érzelmeinkről s a régi ideálokról. Isten, haza, hagyomány, tiszta erkölcs : mind másodrendű fogalmak. Innét van aztán, hogy oly sivár a jelen, oly kevés reménnyel kecsegtet a jövő. Mi lesz, ha a térfoglalás minden vonalon megtörténik? A nemzetfentartó elem kipusztul, irmagja is alig marad, mint Csaba keletre vándorolt hunjainak. Apái földjét nem fogja védeni senki, semmi, mert olyanok kezében lesz minden, akiknek teljesen egyre megy, hogy orosz ül-e a nyakunkon, vagy egy nyugati' hatalom diktál „nemzeti bélyeget letépő“ törvényeket. * A nemzetköziség veszedelme már évek óta ott kisért a nemzetek életének legcsalhatatlanabb tükrében : az irodalomban is. Íróink, költőink gondolat — és érzésvilága mindig vonatkozásban volt a nemzet életével. Kifejezésre jutatta törekvéseit, irányított, lelkesített. Ma alig van valaki, akiben az ősi lélek munkál. A hazafiul érzÓ! hangja hiányzik költészetünkből. Nincs serki, aki mondaná: Ilyen vagy hazám! Kelj föl, ébredj ölő álmaidból. Zrinyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany szelleme hol vagytok? Csak szét kell néznünk ujságirodalmunk, folyóirataink s a könyvpiacz szomorú berkeiben. Alig egy két megnyugtató jelenség. Adja Isten, hogy a tükör ezúttal hamis képet mutasson. Hogy a nemzet nem haldoklik, csak elalólt s a végső perezben — nagy történeti pillanatokban — újra megtalálja önmagát és talpra kél . . . * A nagy történeti pillanatok — úgy látszik — nem sokáig késnek. Adva vannak a külső politikai helyzetben. Olt sűrűsödnek, gomolyognak egén a veszedelem felhői s csak a kedvező pillanatra várnak, hogy leszakadhassanak. A nagy Zrinyi eposzi sejtésével kérdezzük : Jaj, hova fog ez a nagy felhő fog omlani, mely világszegletre fog ez leszakadni? Talán a megvénhedt Európára, talán éppen reánk ?. . . Egyelőre úgy vagyunk, hogy a hármas szövetség ős a hármas-ántánt hatalmai szemben állanak egymással. A fran- czia tőke — nagyított kiadásban a pénz harcza a történeti múlt ellen —keveri a kártyát s az általános bomlás szolgálatába szegődik. Ellátja pénzzel a keleti és déli szláv államokat, akiknek aztán egyetlen kötelességük liarezolni Németország ellen és — ellenünk. Belső erők mérkőzéséről lévén szó. Általános pónzdrágaságot teremt s a magánhitelt is megnehezíti. Ilyen mélyreható gyökérre kell visszavezetnünk a nemzet gerincét 1914. márczius 18. Szerda. alkotó osztálynak, a nemzettestnek meggyengülését. A helyzet kint és bent már elviselhetetlenné kezd válni s számolnunk kell minden eshetőséggel. Arra, hogy ernyedtségünkből a tettek mezejére kell lépnünk. Kivágnunk magunkat a sűrű hálóból. Voltunk már ily helyzetben nem egyszer s mindig győztesen kerültünk ki belőlp. A márcziusi nagy napok emléke, apáink lelkesedése — e minden tavasszal visszatérő dicső évforduló — legyen vezérlő csillagunk. Nem olyan régen kezembe került egy könyv, mely a társadalmi tudományt tette fejtegetése tárgyává. A könyv különben a „Műveltség könyvtára“ czimü vállalatnak egy kötete. A kiadók kijárták a minisztériumban annak a rendeletnek a kibocsátását, hogy azt a sorozatot s benne ezt a könyvet is, minden közkönyvtárnak meg kell rendelnie. Tehát bizonyára jeles könyv! Mohón kap mindenki utána, hiszen homlokába „műveltség“ szét viseli czégérül. Aki ezt olvassa, ha addig nem is volt művelt, műveltté lesz bizonyosan. Érdeklődéssel forgattam ezt a könyvet. De csakhamar elhült bennem a vér, amikor láttam, hogy mire épiti rendszerét ez a felsőbb támogatással megjelent munka. Szerzője bevezetésül, miután a tudománynak és a tudományos elfogulatlanságnak dicshimnuszt zengett, kijelenti, hogy az egész szociológiának, magyarul társadalmi tudománynak alaptétele az az elv, hogy szabad* Bag-ossy Börtalan egyházi alelnök, kir. kath. fögimn. h. igazgató, tanár felolvasása a Sz. E. Irodalmi Kör 1914. mároz. 8-iki nagyböjt! estélyén. ügy Yárom a tavaszt...* Monolog-. Irta: BODNÁR GÁSPÁR. (Minden jog fentartva ) (Tavasz ébredésében álmadozó leányka. Szobában vagy pódiumon áll, aztán sétál, majd leül, a mint mondanivalója változik.) — Úgy várom a tavaszt. De úgy várom . .. hogy ki sem mondhatom. (Mintha hirtelen fejecskéjébe szökne valami.) — Igen, a minapában egy társaságban kissé elandalogtam. Komolytalan leányok úgy mondanák : elábrándoztam. De én nem . . . de igazán, én. sohasem szoktam ábrándozni. (Elmosolyogja magát.) Oh az ábrándozás az élet megrontója ... De ezt nem én, Vörösmarty — Laurájának mondja. — ,Hát igen ... kissé a messzeségbe néztem. És képzeljék édes lelkeim, a kuzi- nom rajta csípett. — Kit vársz? szólott reám. Te valakit vársz ... —- Igenis én nem valakit várok. — Tagadod ? . . . faggatott. —: Igenis ón nem tagadok semmit. Én nyíltan bevallom, hogy várok. De nem valakit . . . hanem valamit. — Szép ruhát ? kérdezte rögtön. Azt hiszi, hogy engem a hiúságon csip. — Kalapot ? * A Sz. E. Irodalmi Kör műsoros estélyén előadta Markos Ilona. — Oh nem . . . nem . . . ezerszer nem! Ezeket az én lelkem nem kivánja . . . Hanem . . . (elbiggyeszti az ajkát) hanem . . . várom a tavaszt ... Ez a bohó fin engem kinevetett. Képzeljék lelkeim — kinevetett. Hogy hát.. . miért azt várni, a mi úgy is eljön. Megérkezik . . . — Pedig tévedésben van. De milyen tévedésben 1 Mert a várakozásban van sok gyötrelem. Van kín. De az a gyötrem, ez a kin édes . . . gyönyörűséges .. . mert boldogít. — Oh én igen, várom a tavaszt, édes lelkeim. Kimondhatatlan édes gyönyörűséggel várom. A tavasz nekem most már mindig uj lesz. Hiába mindig egy és ugyanaz. Virágaival, madárdalaival, felszabadult patakok csevegésével ; május gyöngyvirágaival — oh és a kedves kék szemével ... az ő szerény ibolyájával. Orgona virágával. Nekem most ezek mind újak, mind kedvesebbek, drágábbak, érdekesebbek .. Azért várom én a tavaszt. ... De úgy várom ... Látom kiváncsiak édes lelkeim 1 Hát elmondjam ennek a nagy . . . nagy . . . szörnyű várakozásnak az okát ? Szemükből már megkaptam a választ . . . hát hallgassák meg . . . elmondom . . . — Volt nekem . . . inagy busán) csak imint egy enni való, drága nagymamukám. Olyan volt a haja mint az éppen most esett hó. Fehér . . . gyönyörű csillogó, tiszta fehér. Az arcza is fehér volt ... s az öreg ránczok közt ott csillogtak jóságos szemei. Gyermek nem szerethetett gyermeket, leány leánykát, mint én szerettem az én drága nagymamukámat. Anyánkat szeretjük nagyon. Nagymamukán- kat beczézzük. Mert ő a mi védőnk. Igen... higyjék meg telkeim, villámhárítónk. Akár mi baj fenyegetett ... ő az én pártomon volt. S ha sirtam . . . letörölte könyeimet. Ha felkaczagtam . . . átölelte kedvemet. Mi együtt játszottunk, mintha ő is gyermek volt volna. És együtt komolykodtunk . . . mintha én is kis öreggé váltam volna. (Elgondolkodva.) . . . Egyszer . . . egyszer különösen komolykodtunk., Nagymamuka a virágos kis kertben ült. Én meg mellé kuporodtam. — Nagymamukának is volt virágos kertje, kérdeztem hamiskásan ? (Csettintö hangon) Pedig tudom ám, hogy volt, bizony. Mamukámnak sokszor beszelt róla. És azt is elárulta, hogy annak a kertecskének nagv- mamuka volt — a legszebb virága. De nekünk leányoknak' szokásunk, hogy olyat is kérdezünk, a mit tudunk. Hát mikor a kérdést felteszem . . . látom, hogy nagymamukának az arca olyan fényes, napsugaras lesz, mintha egyszerre az egész ifjúsága tekintetébe ragyogna. — Bizony volt ám, édes kis unokám . . mondotta. Aztán egyszerre úgy megeredt a beszéde, mintha valami elrejtett forrás szakadt volna fel lelkében. — És mi — igy beszélt kéretlen — mi jobban szerettük ám a virágot,' vagy nem ''rS
