Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-25 / 8. szám
2 „HETI SZEMLE Szatmár-Németi, 1914. február 25. Szőrit a schizma! Még a múlt év deczemberének 29-én kezdte meg dr. Tóth Aurél debreczeni Ítélőtáblái bíró Márama- rosszigeten annak a monstre-pör- nek a tárgyalását, mely hivatva van fényt deríteni a máramarosi és beregi ruthén köznép között évek óta grasszáló schizmatikus mozgalmakra. A tiszaeszlári nagy per óta talán egy sem volt még eddig, mely iránt oly országos érdeklődés nyilvánult volna meg, mint ez a schizma- per. És nem minden ok nélkül. Tudott dolog már, hogy ez a most tárgyalt mozgalom nem a Vercho- vinának vallási belügye, hanem egy kívülről bankókkal táplált olyan tűz, mely, míg egyrészt hazánk belső békéjét és területi épségét volt hivatva felégetni, másrészt a magyar ruthénségnek a nagyorosz- birodalom testéhez való forrasztását czélozta. A gondos körültekintéssel végzett bünjelgyüjtés és a most éles szemmel vezetett főtárgyalás aktáinak közrebocsátása előtt is közbeszéd tárgya volt a megfertőzött vidékeken az a most már hivatalosan konstatált tendenczia, mely rugója és táplálója volt folyton a schizmatikus mozgalomnak. A minden oroszok hatalmas czárja, Nagy Péter hagyta testamentumképen az orosz politikának azon messze jövőbe tekintő tanácsot, amelvnek hálóba került áldozatai most a szigeti törvényszék vádlottjainak padján ülnek. „Használjuk a vallás fenható- ságát — mondja a testamentum — Magyarországon, Törökországban és Lengyelország déli részén élő görög keletiek felett- Törekedjünk arra, hogy szorosabb viszonyba hozzuk őket magunkhoz a fondorlat, a cselszövény utján is. Legyünk lan, némán néznek egymásra. Aztán mélységes csendjében a nagy rengetegnek a fiú szólal meg: — Hallottad ? — Mit? — A páter kimondotta, hogy meghalunk. Porrá leszünk. A leányka összerezzen. Aztán . . . bozontos, szénfekete hajú fejével bólintott. Szeme is úgy villogott, mint az izzó szén a barna éjszakában. — Lehetséges e, hogy mi meghaljunk, beszél a fiú kis idő múltán. A leányka újra bólint daczos fejével. És szemei még félelmetesebben villognak. — Hiszen mi gyermekek vagyunk. Fiatalok. Az élet itt hiv... a nagy rengetegben . . . Mi nem halunk megl És nem leszünk porrá! A leány most felugrik, mint az őserdő fiatal vadja . . Mint egy őzike . . fürgén, kecsesen. És kitárja karját és a fiú kebelére szalad, mintha a haláltól menekülne. — Vigyél . . vigyél engem innen. — suttogja. Beljebb . . a vad látatlanba. Élni akarok! A fiú hihetetlen vad erővel emeli ölébe a remegő leánykát. És viszi élő terhét, mintha könnyű pehely, vagy vadliliom lenne .. Yiszi-viszi mindig beijebb-beljebb a sűrűségbe. És lépésről-lépésre egyre sugja-suttogja : — Mi élni akarunk ! — Mi nem halunk meg! rajta, hogy minket pártfogójuknak ösinerjenek el és igyekezzünk jog- czimet keresni és nyerni vallásos alapon felsőbbségünk éreztetésére, ami a politikai leigázást és meghódolást fogja maga után vonni.“ És ennek a két érzelemnek: a vallásinak és politikainak egyesit- hetése sehol sem kecsegteti az orosz politikát annyi reménnyel, mint az orosz néppel faji és nyelvi rokonságban levő és véle közvetlen szomszédságban lakó beregi és máramarosi ruthénségnél. A titkos ügynökök pénzzel dolgozó agitácziójának nyomában 1903-ban fel is üti fejét a ruthónek között a gör. kath. vallás ellen szi- tott schizmatikus mozgalmak hidrája. Először a beregi Nagylucskán, aztán a máramarosi Izán. Az utóbbi helyen már nyíltan lázong a nép és 1908-ban már a főkolomposokat el is ítéli a törvényszék vallás elleni lázitás, meg kihágások czimén. Persze akkor nem vették észre, mert nem keresték a politikai ge- rinczet a mozgalmakban. Annyira nem, hogy a lehűtött nép — úgy látszik titkos biztatásokra — nyíltan akar a gör. keleti valláshoz csatlakozni, hivatkozván a vallás- szabadság törvénye által biztosított jogaira, 1910-ben a járási főszolgabíró engedélyével egy schizmatikus pap férkőzik a megszedheti nép falvaiba és csomóstul harácsolja össze az embereket az orosz ortho- doxia aklába. Csak mikor aztán ennek következtében a nekivadult nép a község régi lelkészei, a gör. katholikus papok ellen támadólag, lázadólag lépett fel, akkor nyúlt az ügyhöz a vármegye akkori főispánja, Perényi Zsigmond báró. A foganatba vett nyomozás megdöbbentő helyzetet tárt fel. A nép között a vallási mozgalmak leghatékonyabb frázisai a haza, a És mikor igy suttogja, igy beczézi. . magához ajkához szorítja a leányka arczát.. Most elcsattan az első, az égő, a szilaj, az ősi szüzcsók. ... És az utolsó. * Lassú, bontakozó szürkületben busan- szomorun kondul a missió torony harangja. A gyermekek hosszú sorokban temlomba indulnak. Sorba’ párba oltárhoz borulnak. És jő a páter. Hamuval hinti be feketefürtös fejüket. Mondva zsongva: — Porból lettél, porrrá leszesz. És felhangzik — zsong az ének is. — Légy férfi, vagy gyermek, szolga vagy király . . egy csapásra elejt a rideg halál. ... A missió-telep szolgái a felügyelő páter vezetésével már az éj sötétében elindultak a gyermekek keresésére. Abban a pillanatban, a mint észrevették, hogy a meleg fészekből kibuktak . . . eltűntek. Keresték, kutatták, tűvé tették őket . . Végre dél felé rájuk akadtak. A szétmarczangolt testükre, inkább csontjaikra. Véres ruhájukra. Talán éppen abban a pillanatban vetették reájuk magukat az ős erdő vadjai, mikor elcsattant az első, az égő, a szilaj ősi szűzi csók. Az utolsó . . . király ellen szóltak. A schizmatikus összejöveteleken, istentiszteleteken azzal a vágyódással imádkoztak a czárért, hogy csak minél előbb jönne már és szabadítaná ki őket a magyarok és zsidók szolgaságából. Talaborfalván aláírásokat gyűjtöttek és az ivet elakarták a czárhoz küldeni, aki majd sereggel jön be, elfoglalja a felvidéket, iskolákat és templomokat fog építeni és „olyan papokat küld, akik hétköznap az utczán is misemondó ruhában járnak.“ És mindehhez a czárnak joga van, mert „negyven- nyolczban, mikor segített leverni a magyar szabadságharczot, hát Ferencz József király neki Ígérte Magyarországnak ruthénlakta vidékeit. Jó lesz tehát, ha még idejövetele előtt meghódolunk neki, hogyha eljő, hát már mint hűséges alatva- lóit találjon bennünket.“ Ilyen szédilésekkel, no meg bőséges pénzzel sikerült is az agitátoroknak lángralobbantani a különben tunya és czinikus ruthén- nép kedélyét. Világos, hogy a vádlottaknak óriási mentségül szolgál tudatlansá- ságuk. A bíróság bizonnyára tekintettel is lesz erre a büntetés kiszabásánál, mint Berchthold külügyminiszterünk kifejezte a múlt héten nála tisztelgő egyik duma-képviselő előtt. De ha enyhén is fogják., büntetni a máramarosi lázongókat, vájjon érdemileg alkalmas lesz-e ez a felvidék nyugalmának biztosítására? Vagy ezen enyhe ítélet által sziin- patikusabbak leszünk-e az Oroszbirodalom szemében? Vájjon el fog-e ülni most már a hazánkbeli rut- hénségre kacsingató nagyorosz propaganda? És végre, ha az eset ismétlődésével nyílt kenyértörésre kerül a dolgunk Oroszországgal, a hármasszövetség másik két tagja meg fog-e bennünket védelmezhetni ? Vagy pedig meg kellene fogadnunk Károlyi Mihály tanácsát, aki azt ajánlja egy tranczia lapban, hogy „keresnünk kellene a közeledést Oroszországhoz a hármasszövetség rovására is.“ Molnár Károly. A virág és a méh. Alig néhány éve, voltak még vármegyék, ahol nem volt annyi árnyékot adó fa, nem volt annyi illatárasztó virág sem, mint amennyi kis falusi ház még kisebb kertjében szépen elfért volna. Kopár a község határa, kopaszok a domboldalok, fátlanok az utmenték. Olyan puszta, olyan kietlen, olyan sivár köröskörül mindenhol, úgy elkívánkozik az ember innen valami csendes akáclombos faluba, ahol mintha más „ize“ volna a levegőnek s úgy érezzük, mintha minden idegünket puha meleg kéz simogatná. Hogy ma jóval kevesebb a fátlan vidék s hogy több a virágos kert, nagyobbára a méhészetnek köszönhetjük. A méhekkel foglalkozónak kedvelnie kell a fát és virágot. Hiszen a saját érdeke parancsolja, hogy fa és virágültetésével, szaporításával tegye széppé kellemessé, lakásának a táját és a környékét. De minél több a virág, annál több a méz is.
