Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-07-15 / 28. szám

XXIII. évfolyam.

Szatmár-Németi, 1914. julius 15.

28. szám.

HETI SZEMLE

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

'-'Si

\ ü \

',r.t

91ÍVJJ

'S* ■.&' t-"

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f.

Félévre — 4 , — , Egyes szám ára 16 fillér.

Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár.

A krisztusi szeretet.. .

A szocziális működésnek egyik modern szervét „patronage“-nak nevezi a mi korunk.

Szinte tartózkodik ezt a működést krisztusi szeretetnek nevezni.

Mert korunk szereti ezt a kultur működést, ezt a szocziális műveltséget is a maga önálló fejlődésének, virágának bemutatni. Büszke reá. És lehetne is büszke.

Mert igazvaló, hogy a régi eszmével újabb és újabb tért hódit. Anyagi erőket gyűjt. Intézményeket létesit. Ezer és ezer karokat mozgat.

Csak az a kérdés, hogy ugyan ily mértékben mozgatja-e meg . . . a lelkeket is. Ugyanazon sikerrel menti-e vagy nyeri meg a benső életet is.

Mert bizonyos, hogy a lendületes, mondhatni lázas tevékenységben . . . sokan . . . talán majd mindnyájan érezzük ; sajtó és közvélemény kifejezést is ad annak a tudatnak, hogy a modern jótékonysági mozgalmakból, segítő akcziókból, a szocziális műveltségből valami hiányzik. Talán éppen a lélek.

Szerintünk : a krisztusi szeretet.

Felelős szerkesztő :

BODNÁR GÁSPÁR.

Laptulajdonos

A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

Az az erő, az a csudás, magasabb felfogás, az az önmagát feláldozó szeretet, mintegy forró lelhellet, amit az irgalmas szeretettel Krisztus hozott az emberiségnek. És Krisztus követői hintettek szét a szeretet virágaiként a földön.

Olvasom és sokszor olvasni fogom még... egy nagy műveltségű és önfeláldozó nagyasszonynak, a szegények anyjának csalódásait kifejező beszédeiből eme sorokat:

— Hölgyeim és uraim ! Nekünk nemcsak pénz kell. Nem elég nekünk a kedélyes gyűjtögetés, ott az utczák urnáinál. Tánczvigalmakkal és műsoros estélyekkel sem fogunk lelkeket gyógyítani és megmenteni. Nekünk krisztusi szeretetre van szükségünk. A mi pénzünket, a mi modern, szocziális működésűnket — keservesen meggyőződtem róla — csak a krisztusi szeretet teheti gyümölcsözővé és áldások forrásává.

Micsoda hang, micsoda vallomás ez! Mintha a negyedielszázados történeti ténynek viszhangja szállana felénk. Onnan Louvréból, ahol oly hatalmasan bontakozott ki a krisztusi, az irgalmas szeretnek apostoli szelleme. Páli szent Vinczének eszA kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. I>i-. I takkav Káltnnn szemináriumi vice-rector czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők.

Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------A l

ap megjelenik minden szerdán.

ményi alakja. Mikor oda lépett a franczia közönség elé . . . csecsemővel karjain, gyermekektől körülvéve és ajkán e szavakkal:

— Hölgyeim, ha szeretnek, ezek a gyermekek élnek. Ha nem szeretnek, ezek meghalnak.

Ez a szeretet, ez a krisztusi irgalmas szeretet ömöljön a modern „patronage“-ba is. Mert ha ez a szeretet nem ad lelket a tevékenységnek ; nem ad irányt a cselekvéseknek : olyan lesz és marad az elher- vadásig a patronage működése, mint a növény, melyet gyökér nélkül ültetnek el. És csakhamar be fog következni, hogy az újabb, kisebb zsenialitással rendelkező, de hangosabb A^oltaireknek is be kell val- laniok :

— Bizony, hogy Krisztus sze- retete nélkül csak tökéletlenül utánozzuk a krisztusi bámulatosan gyümölcsöző szeretet.

. . . Vasárnap ünnepli az egyház páli szent Vincze napját. A nyüzsgő utca, a lázban égő társadalom, a családi tűzhelyek ... nem is emlékeznek meg majd az irgalmas szeretetnek ez eszményi apostoláról. Aző napja a mai világnak vasárnapja lesz, de nem ünAz otthon maradt...

— A Heti Szemle eredeti tárczája. —

Irta: BODNÁR GÁSPÁR.

Olyan,két rózsabimbó nem volt a faluban, mint Ágnes meg Piroska.

Mintha nem is anyától születtek volna. Hanem piros pünkösd napján. Harmatos reggelen. Rózsabimbóból fakadtak volna.

Talán igen, egy rózsafán. Tszen árvák voltak. Csecsszopó korukban szakadtak le — árván.

Öreg nagyanyjuk ringatta, nevelte. Olyan szépen, csendesen. Mint neveli a természet — az ibolyaszálakat. Félrevonultan, magányos szerényen. Szépen csendesen.

Mikorára felnevelte ókét . . bizony hogy 6 maga is gyermekké lett. A vénségnek gyermeke. A két leányka fogta karon az óreg gyermeket. Bubosgatták, dédelgették, beczézgették. Az idő meg érlelte.. Aztán jött a nagy Ringató. A nagy Szövő. És jelentette . . itt vagyok. Az öreg meg szépen elaludt. Mint a gyermek. Úgy aludt igazán mint a gyermek, mikor sárga arczára ráborult — a szemfedő.

*

És most mi lesz? Hogy leszeo.?

Úgy billent, hajlongott a két* árva leány, mint a széltől legyintett fa ága. Mint két madárka . . az árva.

Az egyik azt mondotta, Piroska:

— A városba hívnak. Hát megyek — a városba.

A másik, Ágnes csak összerezzent e szóra : A városba. Hiszen őt már rég hívják.

Csalogatják, édesgetik. Mint a csicsergő madarat, úgy hívják csalogatják. Czukorral, édességgel. Aranyos kalittal, úri élettel. De hallgatott. A fiatalabbikat féltette. És ime, most már tudja, hogy Piroskát is hívják. A nagy városba hívják, csalogatják.

És hiába kérlelte Piroskát. Piroska elment. Szót se szólt. Bucsutlan ment el. A nagy városba. Zajba, tarkaságba. Csak azt nem merte kimondani — veszedelembe. Csak gondolta árva Ágnes. Gondja húzta, őszitette . . . hogy veszedelembe ment.

*

De ő maradt. A faluban maradt. Font, dolgozott. Kapált, kötözött.

És ki kijárt a temetőbe. Temetőbe laknak mind . . mind a ki őket szerette. És mikor igy ki-kijárt a temetőbe nem gondolt az önmaga sorsára. Nem is beszélt le a sírba másról, mint Piroskáról. Mindig Piroskáról. A Piroska sorsáról.

Őt magát sem kérdezték azokból a sírokból. Hogy van ? Mi fáj ? Ki simogatja szép hosszú fekete holló, omló haját? Csak mind azt kérdezték a sírokból:

—• Hol van Piroska?

— Mi baja van Piroskának ?

— Mikor láttad utoljára Piroskát.

És ő nem tudott felelni. Mert Piroskát nem látta. Mint széltől felkapott levél távozott . . ment valamelyik nagy városba. Zajba, tarkaságba. Ki leli fel, ki talál ott rája?

De egyszer aztán . . nem is sejtve, nem is várva, Piroska eljött. A faluba jött.

Milyen máskép jött, de milyen máskép, mint a hogyan elment. Czifra volt, mint a himes pillangó és tarka, mint egy dáma. És hogy — hogyan beszélt. Olyan furesán- rán beszélt.

Ágnes csak hallgatta . . . Olyan sokáig hallgatta. Szemorun, némán hallgatta. Mikor aztán nagyon sokáig hallgatta . . megszólalt, mint bus harangnak kongása:

— Menjünk a temetőbe . . .

Piroska összerezzent. Mintha azt a harangot az ő lelkében rángatnák. Kongatnák. Áz ő lelkében búgna, szólna az a mélységes harangszó. Úgy beleborzongott. Hiszen azt hitte a sírokból húzzák azt a harangot . . . Azt a bus harangot.

— Menjünk, zaklatta Ágnest.

Végre is indulnak, mennek . . ki a temetőbe mennek. És ott állanak némán, szófián a temetőben, nagy mélységes csendben a sirok mellett. Szó ? Egy szó, egyetlen szó sem. Csak nagy későn, a nagy, mélységes csendben felbug, felsír, zokog a Piroska keble. Mintha felszakadna . . . kifelé törne a lelke . .

— Menjünk vissza ... be a faluba, fuldokolta Magdolnaként az árva. Piroska, a szerencsétlen árva.

... És szótlanul térnek vissza a faluba. A régi-régi kis házba. Bogárhátu csendes házba. És leveti Piroska pávás, tarka-czifra ruháját, köt, fon, dolgozgat. És mondja . . mondogatja a szegény, megcsalt árva:

— Te vagy a boldogabbik, te itthon maradt. . boldogabbik árva.