Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-01-15 / 3. szám
Szatmár 1913. januárius 15. HETI SZEMLE 3 melynek intézőiről tudjuk, hogy azt, magyar szivük sugallatát követve, tisztán látó szemmel, erős kézben tartott fegyverrel, úgy fogja kezelni, hogy a nemzet ellenségeit visszavonulásra, vagy tisztességes békére fogja kényszeríteni. „A Czélu azt akarja elérni, hogy a használható emberanyagnak sok és becses részét, mely szétszórva anyagi és erkölcsi te kintetben megbénulva, vezetés nélkül elhagyatva, ki van téve a kisértésnek, bevonja a nemzeti társadalmi élet egészséges területére, hogy sok és erős küzdőtársat nyerve, félretolja azokat, akik a történelmi magyarságot teljesen szétbontani igyekeznek és félre- magyarázott jelszavakkal, nyomtatott betűkkel dolgozó hazugságokkal igyekeznek a könnyenhivő embereket tőrbe csalni. A nemzet ellensége elszaporodott, ha ezt le akarjuk győzni a hosszú nyugalom és tespedés után, ébreszteni, ébren tartani és gyakorolni kell testvéreinket, fiainkat az ősi erkölcs és a keresztény felfogásban, hogy a nemzetbontó munkának sikeresen ellenál- hasson. Nemzeti ébredés bajtársai lesznek azok, akik félrerugják a megfertőzött piaczi sze metet és házuk szentélyébe csak olyan nyomtatványokat eresztenek be, melyek az istentagadó, nemzetellenes, erkölcsrontó elemek leküzdésére, az eltompult nemes érzelmeket ébresztgetik. „A Czél“ "kiadóhivatala Budapest VIII., Baross-utcza 11., mely mutatványszámot kívánatra készséggel küld, hogy minél többen tudomást szerezzenek az olcsó havifüzet nemzeti szelleméről. „A Czél' tartalmas felhívása a következő : Árván áll a magyar az európai nagy nemzetek családjai között. Határain kívül meg nem értve, határain belül részben irredentizmussal, részben az internacionalis radi- kálizmussal közdve, ha elpusztulni nem akar, egyetértőén egy táborban kell tömörülnie, tömörülnie az önvédelemben és a harczban egyaránt mindazok ellen, kik megtagadják a magyar állameszmével, az egységes magyar nemzeti közművelődéssel ezer év óta buzgalom. Ez a gondolat. Ez a tett. Ez a legendás idők egy gyönyörű darabja. — Legendáról beszél ön. Oh minden legendának van egy kis magva. Az igazságnak, a valónak egy-egy sugara. . . Ám hallgasson meg még . . . — Szívesen . . . — Mikor Krisztus Urunkat a keresztre feszítették, megfosztották ruháitól is. És elosztották az Ö öltözetét kínzói közt. Azok a a ruhák azonban abban a pillanatban láthatatlan eszmékké, gyöngédséggé, találékonysággá, tiszta, örömteljes buzgalmakká váltak. És, mint a szellő szárnyakat kaptak ... és száilanak röpülnek ma is arra . . . mindig oda, a hol csak tudják, hogy a templomokban Krisztus teste él. És táplálja a lelkeket. És különösen mozgásba hozzák azokat a női sziveket, a kik ismerik, tisztelik, szeretik a ruhájától megfosztott Megváltónak anyját, a boldogságos szűz Máriát. És vele egyesülve, szinte a názáreti kis házikóban egybegyülve .. szövik, varrják, készítik a ruhákat. Az Istennek. A Megváltónak. Az ő oltárának . . . templomainak. S valahol egy templom áll, és valahol egy kereszt található utón, erdőn, magaslaton ... a kereszt alatt ott áll a mater, az anya. A anyával a nő méltósága. A nő buzgalma. Gyöngédség. Beczéző szeretete az ő fiának temploma, oltára iránt is. Ez az örök . . . közös kelengyéje a leánynak, a nőnek ... — Hiszen ön az Oltáregyesület eszméjét rajzolja meg . . . ... A város legzajosabb utczájának hullámai közé értünk. Lelkűnkben még rezegtek a tiszta, a földet elhagyni tudó érzel' mek húrjai, de ajkunk beszéde az élet lármája és kalmári zsibvására közepett többé nem beszélhetett . . . Csak azt éreztük, hogy lelkünk valahogy közelebb jutott egymás leikéhez. Lesz-e idő ? mikor együtt fogjuk hangoztatni, vallani, hogy „az örök e'let igei ott vannak . . . oltáraink tabernákulumában . . . ? fűzött kapcsokat, kik sárba tapodják nagy történelmi hagyományainkat, az emberek szivéből ki akarnak irtani minden hazafiságot, minden vallásos meggyőződést, lehetetlenné akarnak tenni minden tisztességes erkölcsöt, minden valláserkölcsi világnézetet. Az egységes nemzeti művelődés, ez a magyarság történelmi czélja és „A Czél“ feladata ezen egységes nemzeti kultúra bátor, szókimondó szolgálata a művelődés minden terén, a közgazdaság, társadalom, tudomány, irodalom, művészet, népnevelés, sport minden ágában, mindig nemzeti alapon, történelmi nagy hagyományokhoz híven, de a napi pártpolitika teljes kizárásával. Hazánk művelődésének, nemzeti életének lüktető, eleven ütőerén akarja „A Czél“ szerkesztősége folyton kezét tartani, hogy megállapítva az egészséges vérkeringést, de a kóros tüneteket is, a nemzeti közvélemény igazmondó kifejezője lehessen — ám a modern kor elevenségével, a modern, igazi haladást szolgálva a külföld politikai, társadalmi, szocziális, irodalmi és művészeti mozgalmainak ismertetésével is, azonban mindig szem előtt tartva, hogy : Minden országnak támasza, talpköve a tiszta erkölcs ! A szerkesztősig nevében: Ajthay József Dr. Balázs btván Bernáth István Dr. Dobók Emil Dr. Egán Lajos Oiesswein Sándor Kállay Uhui Kemény Árpád báró Dr. Kovács Ernő Löcherer Andor Mezey Gyula Dr. Nagy Elek Dr. Nyáry Albert báró Palotai- Kovács Károly Petri Elek Simon József Sándor Szemere György Támedly Mihály. A Szentföld felszabadítása. A legen dás középkor legszebb napjai jutnak eszünkbe annak a hírnek olvasására, hogy X. Pius pápa előterjesztést küld a londoni tárgyalásokra s ebben arra kéri a nagyhatalmakat, hogy amikor a balkáni keresztényeknek a török uralom alól való felszabadításáról tárgyalnak, ne felejtkezzenek meg a Szentföldről sem, hanem vegyék ki azt is a félhold kezéből s helyezzék a "nagyhatalmak oltalma alá. Kilencszázesztendős vágya és törekvése ez a kereszténységnek, melynek megvalósitá sáért hat nagyobb hadjárat indult a Szentföld felé, élükön a középkori fejedelmek és lovagok legkiválóbbjaival, Bouilloni Gottfrid- del és Szent Lajossal. Á sok vér- és pénzáldozat nem érte el ugyan kitűzött, czélját, de nyomában sok áldás fakadt, feléledt a hősi lovagkor legszebb kora, nagy lépéseket tett elhaladásában a tudomány és kereskedelem s a klasszikusok tanulmányozása megindította a renaissanceot. Időkmultával sikerült emberségesebb bánásmódot biztosítani a zarándőkok számára, de a kereszténység legszentebb helyei, ahol isteni Üdvözítőnk szenvedett, ma is a törökök hatalma állanak s ha nem is kergetik el karddal az ájtatoskodókat, de bizony sok-sok botrányra adnak alkalmat. Nagyszerű gondolat a Szentatyától, hogy a mostani tülekedések közt erre gondol. Vajha lenne foganatja gyönyörű tervének. Ha most még nem jött el az ideje e szép terv megvalósulásának, akkor is helyénvaló, hogy foglalkozzanak vele a nagyhatalmak s készítsék elő a dolgot, mely a kereszténység közóhajának felel meg. Benyó Andor kocsigyártó Szatmár, Bányai-ut 8. Ajánlja magát mindennemű uj és újabb divatu ■ kocsik készítésére. ■ Készít ruganyos kocsikat, homokfutót, szánkót és gazdasági eszközöket a legjobb kivitelben. Raktár uj és javított kocsikból. Javítások gyorsan és pontosan eszközöltetnek. *70 éves apácza-anyaház. (mm. dr.) Lapunk múlt heti számában dr. Wolkenberg Alajos egyetemi tanár egy szép kis füzetről emlékezik meg, amely „kézirat gyanánt“ jelent meg, s a melyben a szatmári irgalmas-nénék kongregácziójának elöljárósága ismerteti a kongregáczió megalakulásának és immár 70 éves életének és működésének történetét. Ő a kis munkáról ügyes, áttekintő könyvbirálatot adott, én más szempontok szerint — kultúra és emberbarátság figyelembevételével foglalkozom a szatmári egyházmegye százados életének eme igen szép és legjobban kifejlődött intézményével. 70 éves jubileum! E dátum mellett nem haladhatunk el szó nélkül. Kevesen tudják e 70 esztendő történetét, kevesen ismerik e nagyfontosságu és üdvös intézmény bölcsőjét, kitartó küzdéssel teljes ifjúságát, majd örökbecsű alkotásainak, melyeket büszke örömmel szemlélhetünk, hosszú sorát. Lássuk hát dióhéjban, a múltat. B. e. Hám János püspök a Szatmár és Németi között fekvő 5965 négyszögöl terjedelmű, a nemes várostól felajánlott telken megveti a szatmári anyaház alapját, hogy a létesítendő intézetben városi gyermekek is nyerjenek oktatást és nevelést. 1839. tették le az alapkövet, 1842. évben megnyílt az intézet. A szent emlékű püspöktől alapított szatmári provinczia első főnöknője a püspök fölkérésére Strasser Xaveria lett, a ki a gumpendorfi (Bécs akkori külvárosa) anyaházból 1842. aug. 21. utazott el Szatrnárra. Vele jött 5 fogadalmas néne, 1 ujoncznő és 3 jelölt. Az 1842—43. tanévvel megnyílnak a nyilvános elemi iskolák. Az irgalmas-nénék mindjárt a megnyitás első évében a Leonhard tábori püspök alapította katona-leánynevelő intézetet, úri leányok internátusát és egy női kórházat látnak el. Rövid idő múlva szűknek bizonyult úgy a templom, mint az intézet. Hám püspök szeretetteljesen alkotott, fejlesztett, épített és jót tett. A templomot a mindenható Isién dicsőségére, Isten anyja Szűz Mária és Mindenszentek tiszteletére a b. e. alapitó 1846. jul. 19. szent Vincze ünnepén szentelte föl. B. e. Hám János püspök megalkotta az irgalmasnénék zárdáját és gondoskodott alapítványaival annak fennmaradásáról. Az ő halála után utódai Haas Mihály, Biró László, Schlauch Lőrincz, Meszlényi Gyula szatmári megyéspüspökök minden irányban éreztetett atyai támogatásával sok nehézség és akadály leküzdése után a még ifjú kongregáczió fejlődött tovább. Az alapitó után az anyaház legnagyobb jótevői közt szerepelnek bold. Hámon József praelátus kanonok, akinek előbb direktori, később superior működése idején a kongregáczió föllendült, virágzásnak indult, és Lessenyei Ferencz dr. protonotárius kanonok, aki kulturális ezélokra tetemes összegeket adományozott az anyaháznak. Az alapitó utódai, a szatmári püspökök sokoldalú kérelmek után elrendelték, hogy az anyaház a lehetőség szerint fiókházak átvételére is vállalkozzék. így történt, „hogy ez uj kongregáczió oly terebélyes fává fejlődött, melynek ágai átölelik az egész magyar hazát, sőt áthajlottak már a tengeren túlra is.“ Ennek a vállalkozásnak természetszet- szerü következménye volt: az anyaház személylétszámának az emelése, az intézetek szaporítása, és a helyiségek kibővítése. Az irgalmas nénék száma rohamosan nő, arányosan fejlődnek ezzel az anyaház intézetei is. 1857-ben nyílt meg a tanítóképző, 1858- ban a II. tanfolyama, 1872. a III. osztályt és 1885. a kultuszminiszter rendeletére fölállítják a IV. osztályt. 1868. körül létesült az árvaleányok, 1883- ban az aggok intézete, 1889-ben a polgári leányiskola, 1892. a kisdedóvónő-képző felállítása, 1894. a polgári iskolai tanitónőképző, 1902. a Patronage intézménye, 1912. a kézimunka tanfolyam. így fest az anyazárda száraz, történeti vonásokban. Ezt előre kellett bocsátanom, hogy következő czikkeimben érdemlegesen méltathassam a 70. évét jubiláló szatmári irgalmas-nénék congregatióját. (Folyt, köv.)
