Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-07-30 / 31. szám
„HETI SZEMLE“ Szatmár. 1013 július 30. 2 fényével övezi körül. Meszlényi püspök áldások forrását önti a holt kézzel a megyére. És valóságos irodalmi arzenállá avatja metropoliszát. A mely egyházmegyében tiszta öröm és bu, fény és árnyék; virágzások és kiáltó szükségek; az engedékenységnek és tapintatnak legutolsó határai; a non posszumok; a világfelfogások elválasztó harczai; vallás és nemzetiségi kérdések, politikai elvek, ősi hagyományok és történeti alapok; az uj kor láza és csalódásai, a kormányzók örömei és tövisei keresztezik egymást utjok- ban, képződményeikben és eredményeikben: ez a püspöki szék várta az uj főpásztort. Erre „a kormányzásra jött ő hozzánk. Ősz fővel, de ifjú lélekkel. Homlokán látható gond borong, de a mely gond meg- nemesiti arczát, melyen tisztán, fiatalosan csillognak elénk, figyelmes szemei. Hangja lágy. A hite cseng belőle és lelke harmóniája szól abból felénk. Méltósága imponál. De méltóságában valóegy szerűsége vonz. És meghódítja azt is, akit a méltóság meg nem tud hajlítani. * így maradt ő közöttünk, velünk a hetedik esztendőben is. Mint a fenyő, mely télen-nyáron mindig ugyanegy. Igénytelen és mégis tiszteletet parancsoló. Lágy és mégis viharral, idővel daczoló. Egyenes, sudár és mégis meghajló. A ki üldözi a gonoszt, de aki jól tudja, hogy. a liliomnak is van árnyéka. És számot vet a nappal, mely éppen foltjaival oly fényes és leszen áldások forrásává. Nem tagadhatjuk, nem lennénk őszinték: kölcsönösen éreznünk kellett azt a természet szerint való biológiai jelenséget, a mit a nagy korában átültetett fáról mond a bölcselő-költő. Hervadás emészti azt a fát, a melyet nagy korában ültetnek át. Nem tagadhatjuk, hogy a közeledő bizalom, a bensőséges meghittség hasonlóan a fa évgyűrűihez időről-időre, évről-évre izmosodott és ölelte át a lelkek egész lényét. De megizmosodott. De átöleli. Évről-évre jobban, meghittebben. És ma? Büszkeséggel valljuk, hirdetjük, hogy nem csak virágok fakadnak főpásztorunk élete fáján. Áldásait érezzük a bőven termő gyümölcsökben. A szeretet közösségében. A bizalom tisztaságában. És azon egységes meggyőződésben, tanu- ságtételben, hogy ez egyházmegyének oly atyja van, a ki önmagának legkevesebb részt vészén. De legtöbbet, mindenét: lelkét, szivét, akaratát, egész életét, egész vagyonát egyházmegyéjének oltárára helyezi. Isten dicsőségére, népének javára ... és nemzetének jövő megújhodására. Csudás jelenség az, (a melyre sokszor hosszú kormányzások sem elégségesek) hogy hogyan töri át magát egy az élet határához közeledő, öreg ember az elébe szakadó sziklákon Anyagiakon és szellemieken egyaránt. Jövedelme van. De ez a jövedelem csak később válha- tik áldások forrásává. Meg vannak kötve kezei. Eszméi, tervei lelke mélyén kell hogy zajongjanak. Szent türelemmel várja az időt, a felszabadulásnak napjait. Hittel, bizalommal. Nagy, súlyos betegségen esik át, melyet főpásztori munkájától hoz haza. Gondok, nehézségek nem szűnnek, sőt szaporodnak. _S ő mégis töretlen. Mégis erős. És szellemi épségének frissességében marad. Honnat ez erőforrás? Nem csalódom, mikor azt hiszem: a rendíthetetlen hiten kivid — a magány- nak, az elmélyedésnek, az elmélkedésnek hatalmában rejlik. Oh, a magány sokszor nagy dolgoknak szülő anyja. Az igénytelenségnek és jótékonyságnak forrása. A meggondoltság, a felelősségnek, a lelkiismeretességnek, az elhatározásoknak, az előrelátásoknak — nagy mesterei. A kivárásoknak titka. Az indulatok fékezésének műhelye. A nagy és kis kérdések érlelője. Sebeknek gyógyulása és gyógyítása. A hatalmas koncepcióknak, a tapasztalatok gazdaságának kialakítója. Ne bántsátok a magányt szerető emberek csendjét." Ebben a csöndességben készül, érlelődik a lázas társadalomi részére az átalakító, a jövőt megmentő, a megújhodást hozó vigasztalások, prevenciók és gyógyító balzsamok. Az igazán alkotó renezancze. * E nagy, csendes magányban, a tapasztalatokban megőszült főben, az ifjúságért rajongó szívben épül tel elsőben az a nagy alkotás . . . az ifjúságnak hatalmas méhköpüje, az uj püspöki konviktus. A mely palota immár készen várja kebe lébe az egyházmegyének, a nemzetnek ifjúságát. Aranymisés püspökünk kormányzásának középpontja, sokszálu gondolatának veleje, vágyódásának, elhatározásainak hullámaiból képződött legszebb gyöngye ... az ifjúságért letett ez igazán fejedelmi áldozata. Mintha a jelent ólomsulynak tartaná, a melyet férfiasán és ünnepélyesen hordozni kell. A múlt tanulságaiból táplálkozik. A jövőért odaadja egész magát. Minden nagy gondolkodó, minden emberszerető lélek bizalommal, szeretettel, sokszor egyedül való reménységgel csüggött az ifjúságon. Hiszen az örök igazságokból fakadó ideáloknak az ifjúság révén kell és lehet csak újjászületni. Magának a nemzetnek is. Oh, nincs ennél mélyebb hit. Nincs hatalmasabb alap. Jogosabb reménység. Ez a hit, ez az alap, ez a reménység a mi fözásztorunk egyéniségének legjellemzőbb vonása. Püspöki czi- merének örök gyöngye. Hallgassátok, mikor erről a hitről, erről az alapról, erről a reménységről beszél ez az ősz ember! Nézzétek, mikor az iskolákban a gyermekekkel ő is gyermekké leszen. Láttátok-e, mikor az ifjúság fogadalmát veszi át? Alakja kiegyenesedik. Lelke megifjodva lángol tiszta szemeinek tekintetében. S mikoron a Szentlélek kegyelmével Krisztus katonájává avatja az ifjú nemzedéket: hangja a lágy, a fu- volaszerü: erőre kap és szinte a jövő győzelmét hirdeti. Magyarországnak, a keresztény, a kath. nemzetnek újjászületését. Renezanczéjét. Magyar főpapnak lehet e szebb gondolata, törekvése és cselekedete. Az ifjúságért kapta jutalmul tisztán maradt lelkének ezt az aranyos napját Egyháztól és Istentől, a nemzetek Géniuszától. Ne mondjátok, hogy jnár nincsenek igaz-való érzések. És az érzések kifejezői: az ünnepek. Bodnár Gáspár. Arany legenda. — MAGYAR BÁLINT. — Tüzes olasz nap rózsás reggelén Egy szelíd arczú főpap ajakán Lélekből szakadt csendes ima kél . . . * * * Van-e virág még a Szamos-parton, Beregi völgyben s a Tisza-tájon ? Van-e virág, mely üdén kitartson, Egy tüzes olasz napot kiálljon ? Van-e falomb, mely — bárha letépem Anyagyökérről, büszke sudárról — Egy nap, egy éjjel megmarad épen És el nem fonnyad és le nem sárgul?... Mert ilyen kell ma!... Vértanuk lelke, Olasz nap heve tüzel egy oltárt. Szent Ignácz izzó porai benne . . . Kövét a márvány hegyekből hordták. Oda küldjétek koszorúi, százat, Ott állítsatok diszkaput lombból; Diadalívet, mely el nem szárad, Amit a vihar össze nem rombol 1 . . . Az oltár felé szép szelídséggel Ifjú leviták jönnek előre. Soraik után (csillagok éjjel 1) Szent Ignácz sirja sok öreg őre. Mind valamennyi régi csatáknak Holnapért küzdő hős katonája. Kezükben fény: a szent tudományok Lángoló, tüzes, gyémánt csóvája. Az ifjak és a vének sorából Ősi keresztény miseruhába’ Kivál a püspök . . . Mig homlokáról Lágyan lehajlik szem infulája: Ajka remeg . . . Tán imája közbe’ így szól: Bocsáss el, én Uram, már most, De fönt a zsoltár előre törve Zengi az Ecce sacerdos magnust . , . így jön ma vissza — Szent Ignácz — hozzád Aki sírodon enyhet esengett Valamikor, mint szolgáló szolgád, Mint szegény, kinos, lázgyötört gyermek, így jön ma vissza: Simeon édes, Szent örömével ajakán s a lelkén, így jön ma vissza sírod kövéhez: Az élet helyett — nyugalmat esdvén. Mint ősz Simeon, midőn karjára Vette a lelke vágyát: az Istent — És látta, könnyes szemével látta, Hogy minden üdvös, jó volt, amit tett: így jön ma vissza, hogy hálát mondjon A csodás testi fölgyógyulásért; Imát rebegjen, hymnust danoljon A vigasztaló nagy ráadásért.
