Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-07-23 / 30. szám
f V XXII. évfolyam. Szatmár, 1913. julius 23. 30. szám. HITI SZEMLE * ' vS POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK; Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szer Vesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Ettinger János tanulmányi felügyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. -----------------A lap megjelenik minden szerdán Rosta. A magyar ember egyénisége és igy a nemzet egyénisége is — a csapásokban, a nehéz idők során csillámlik — nyilvánul a maga mivoltában. Olyan mint az acél; ma is. Mentői jobban nyomják, szorítják a sulyok, az erők — a csapások, megpróbáltatások, annál nagyobb ellentálló energiát fejt ki. A csapások nem törik meg. Tele van panasszal az ajka. De lelke mélyében mindig erősebb, súlyosabb és előtörőbb — a reménység. A keresztény világnézet metafizikájával, vigaszával, felemelő okoskodásával fogadja a legnagyobb csapásokat. Ezeket megpróbáltatásnak tekinti. A melyekből kell, hogy kikerüljön és pedig okulva, megnyugodva, megvigasztalva kerüljön ki. A jelen megerősíti. A múltra támaszkodik és a jövőben bízik. A keresztény magyar dráma Írónak tételét, filozófiáját vallja gyakorlati élettel: Bizva küzdj és küzdve bízzál ember ! Magyar ember! A bizottságok korszakát éljük újra. Bizottság itt. Bizottság ott. Természetes, hogy az árvíztől sújtott lakosok sorsát is bizottságra kellett bízni. Bármily természetesnek találjuk ezt az eljárást, mégis kérjük ezeket a bizottságokat, hogy most az egyszer szerezzék vissza a magyarországi bizottságok tekintélyét, megbízhatóságát és különösen bevégzett munkát teljesítő és gyorsan teljesítő hitelét. A magyar ember ugyanis már régen és gyakorlatilag úgy Ítél a bizottságokról, hogy: ha a jó Isten bizottságra bízza a világ teremtését, a világ még ma sem volna kész. Aztán ... igaz, hogy ma már a királyok ritkán járnak a nép közt. Apostoli királyunk egykor ott termett a szegedi árvíz romjain. Ha tisztes agg-kora nem akadályozná, talán hozzánk most is eljönne. De már mégis nagy, szociális érzékre valló dolog volt volna vagy lenne, ha a miniszteter urak elosztatják magukat az árvizsujtott vidékek közt. Es ők maguk állanának — nemcsak madár távlatból — de közvetlen közelről a bizottságok élén. A lélektani törvény, hogy csak a személyes 'tapasztalat az igazi tapasztat, ha valahol, ám itt arathatna diadalt. Persze ... ezt már nem remélhetjük. Szociális érzék és érdek nálunk még alatta van a politikai érdekeknek. A politika bezzeg oda huzza a minisz- - tereket, a hol a polikai hullámok áradattal fenyegetik a pártot. Te ászt és pártmosoly olyan vezető csónak, a melybe a minisztereknek is szabad beleülniük — árvíz hajósoknak. (Hir szerint a íöldmivelésügyi miniszter ur körünkbe jő. Szerit.) A közgazdasági katasztrófák benső és külső okait sokan elemzik. Még többen fognak majd ezzel a kérdéssel foglalkozni. A meghig- gadás, a nyugodtabb idők során. Hiszen vásár után okosodik a magyar. Akármelyik uton-soron keresik vagy fogják elemezni ezeknek a szomorú, sőt tragikus jelenségeknek okait: egyben meg kell állapodnunk. Hogy a mai társadalom összeütközésbe került a maga túlzott igényeinek, vagyoni állapotának törvényeivel; és morális felfogásainak alapjaival. Ez az összeütközés hajtotta bele abba a közhitbe és gyakorlatilag is sikeresnek látszó törekvésbe, szinte fatális, visszatarthatlan törtetésbe, hogy mindenkinek joga van a leg- elképzelhetőbb igényekre. De ezekhez az igényekhez a pénzt nem munkával, hivatásos állásokkal, még termeléssel sem lehet megszerezni. Hanem spekulacziókkal. Hazárd ötletekkel. És még hazárdabb vakmerőséggel. Ebben a fatális közgondolatban indul meg a katasztrófa felé millió és millió ember. A bankokba tódul a társadalom legnyugodtabb, legbiztosabb állású eleme. És összevegyül a megbízhatatlan, a kétes értékű alakokkal. A spekuláezió hazárd kalandjaival. A részvény-láz szerteszórja a bomlasztó elemek csiráit. A sikerek vakká és süketekké teszik az TÁRCZA V endéglátó-szokások. Minden asszony büszke a maga házára, konyhájára: Asztalára. És ha egyszer vendéget hív, szarkacsevegés nélkül érkezik is az a vendég: no akkor aztán úgy érzi magát az asszony-nép : mint a férfiak, mikor becsületről, lovagiasságról van szó. Rendén van! Csakhogy aztán nem megy rendén sok-sok vendéglátás sora. Tul- liczitálják egymást. De még hogy túllicitálják. Hát ebből a vendéglátó szokásból lássunk most egy kettőt. Amúgy ellesve. Olykor talán átszenvedve. *■ Vannak házak és e házakban asszonyok, akik nem tudnak különbséget tenni a lakodalmi, meg a vendéglátó asztal között. Némelyek azt gondolták és úgy tartják, hogy nem is láthatják szívesen, becsületesen, illően vendégeiket, ha egész regiment ételsort, az eledelek nagy litániját elibük nem rakják. Összesütnek, főznek kigondolhatlan ételeket, tésztákat, pecsenyéket. A szerényebb vendégek, a kik például nem rég szintén vendéglátó háziasszonyok voltak : úgy belepirulnak ebbe az ételsokadalomba, hogy teljesen elszalad az étvágyuk. És szomorúan mennek, térnek haza, mondván-mondogatván : — Ide se’ jöhetünk többé. — Mi volt ehhez mérten a mi vacsoránk ? — Úgy látszik le akar minket trom- folni. Elűzni. Ne tessék nagyításnak venni ezt a beállítást. Mert úgy van. A már őszinte, keresetlen, hosszú készülődés nélküli és mégis magyaros, derültséggel fűszerezett családi összejöveteleknek azért van alkonya, mert a fényűző, drága zsuroktól ijedezik a reális, meggondolt ember, háziasszony. Inkább nem megy sehova. Otthonának él. Csakhogjr ne kelljen erején felül költenie a mai fényes családi estékre. A családokat azért láthatjuk gyakrabban a vendéglők és nyári mulatók asztalainál, mert ott legalább tudják, mit kell költeniök. És izgalom, megszólás nélkül élvezhetik a hozott áldozatokat. No aztán a kínálás. Az a kínálás. És pedig kétoldalról tekintve a helyzetet. Az egyik oldal: Mikor a vendéglátó gazda, háziasszony leány, néni, anyós, vő, még a gyermek sereg is — kinálási mániában szenvednek. A háziasszony legtöbbször nem ül le. A konyhában is elvégzett már mindent. Vagy gondoskodik, hogy az étkezés ideje alatt ő szabad legyen. És neki foghasson a kinálás fortélyaihoz, a melyek sokszor, ó de sokszor felérnek egy valóságos kinzó mesterséggel. Borzalmas igazán az a kinálás, a melyet az agyonkinálás véghez visz az emberrel. Bele kell ebbe zavarodni. Úgy érzi magát a vendég, mintha kinzó kamarába kerülne, a hol a vallató egy perezre nyugton nem hagyja. Mintha az lenne a büntetése a vendégnek, hogy perezről-percre megzaklassák. Mintha lesnék, mikor nyeli le a szerencsétlen vendég a falatot, hogy mint a dugás alatt levő libának, már a másik marok eledelt nyomják a bárzsingjába. Rettenetes még el is gondolni! Beleizzad a vendég. Verejtékek gyűrűznek az ar- czán, homlokán. És rémülve néz a tálra, hogy neki abból még le kell nyelnie valamit És a hozzá tartozó, a kínáláshoz tartozó beszéd, szemrehányás, cselfogások és próbára- tevósek egész sorozata : — Talán nem izük. — Persze othon jobb és többféle van. — Művészet kell ahhoz : kinálni tudni. No édes jó Istenem, mi boldogság, mi öröm pere az, mikor már azt hisszük, a háziasszony is megelégelte a zaklatást. És erre a megnyugvás és boldogság perczeiben jön egy másik ostrom. Jön a leányka. — Hát kosarat ad ? — Hát éppen azért nem eszik, mert én kínálom. Vagy nem is kínálták talán? — No csak menjek én magokhoz. Semmit sem fogok enni. Boldog Isten ! Mit is tehet ilyenkor az agyonkinozott vendég. Eszik, nyel, szinte belekönyezik. így fest ez a kép! Pedig festhetne máskép is. Ez a házi szokás nem jó szokás. Sokszor betegségek okozója. A tele-etetés, a tele-itatás. Vagy pedig olyan vendégüző, a milyet csak elképzelni lehet. Van egy uram- bátyám, a ki az ilyen háztól szalad. És ha Lapunk mai száma 8 oldal.
