Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-07-09 / 28. szám
XXII. évfolyam. Szatmár, 1913. juilus 9. 28. szám. Bettii * JÉ SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K Félévre — 4 „ f. Negyedévre — 2 K — f. Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdoüos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, detések stb. Etting-er- János tanulmányi felügyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------A lup megjelenik minden szerdán Mit tegyünk? Szatmár, 1913. jul. 8. (+) Foerster, ez a szavait a szív mélységeiből felhozó psychology, beszél egy agg regéről. A fekete rém nyargal halállován és aratja az ember-rendeket. Betér egy mosolygó házba is, ahol nem lakik más, csak a boldogság. Kaczag a virágos kert, kaczag a tűzhely lángja, kaczagnak a fürtösfejü, an- gyalarczu gyermekek, kaczag szive énekes kedvében az anya és kaczag a hegedű is a „muzsikus ember“ kezében, a kié a mosolygó ház minden kaczagásával. És a mikor kilép a pestis a a házból, megnémul az. És néma a feleség és már nem kaczagnak a meghidegült gyermekajkak. A fekete halál csak a „hegedűs embert“ hagyta élve, a kiben kővédermedt minden. Nem tud szólni, mert csak a ka- czagó szavakat ismerte. És most már nincs beszéde. A szeme ég, a szivét szorítja valami. És ekkor kezébe veszi a hegedűt... Különös hangok ömlenek belőle. Sohasem hallott ilyet. Mintha gyöngyszemek peregnének. És a szeme sem ég már, harmat hull belőle. És a szive sem kemény már, fölenged. És mintha szebb volna az uj beszéd, a mit megtanult. És mintha nagy és mély, templomáhitatu boldogság járná át, a minőt soha nem érzett azelőtt, a míg csak kaczagni tudott. És eszébe jut a többi ház, a hol szintén meghalt a kaczagás, a hol az emberek szintén nem tudnak szólni és követ éreznek szívok helyén, tüztől ég a szemök ... És megy hegedűjével a néma házakba. S a mikor fölzokognak vonója alatt a hurok, a mikor égi hangok peregnek hegedűjéből, egyszerre megélednek a néma házak és megtudják : micsoda igazat beszélt Krisztus a hegyen, a mikor azt mondta: „Boldogok, a kik sírnak, mert ők meg- vigasztaltatnak.“ — Ez a „vigasztaló testvér“ hegedűjének legendája. Foerster ezért az igaz mondatáért emlékezik a régi legendára: — „A kik a legjobban tudják megérteni, vigasztalni és segíteni embertársaikat, azok valaha legnagyobb megpróbáltatásokon mentek keresztül... Csak igy érlelődünk meg a szeretetre. A mit eddig szeretetnek gondoltunk és hívtunk, az csak az önzés egy különös formája volt.“ A legenda első, szomorúbb része ma is igaz. Fekete pestis járt körül és ellopta a régi, mosolygó idők hitét, jámborságát, erkölcsét, tisztaságát. Megölte az égbetörő vágyakat, az evangélium szellemét. Lehervasztotta a szentek gondolatait, az Istennek, léleknek s az örökkévalóságnak szeretetét. Az egyszerűséget, áldozatkészséget, önzetlenséget, a keresztényi életet. Kipusztilotta az egyhá- zias érzületet, a lelkiséget. A nagy haláljárás után nem ismerünk rá a házakra, emberekre. Nincsenek lelkek, csak testek élnek és ezek nem érzik, hogy Krisztus „az ut, az igazság és az élet.“ A kik legtöbbet vesztettek, a kik legjobban át tudják érezni, hogy miket ölt meg a mi időnk lélek- pusztitó pestise, — azok lehetnek csak a „vigasztaló testvérek.“ — Az egyházias érzületüek, a Krisztus iskolájában kicsiszoltlelkek. Ilyenek kevesen vannak a világiak közt. De ilyeneknek kell lenniük a „világ savának,“ a papságnak. Utam a Fehérséghez. — MAGYAR UÁL1JYT. — &gy zárdá6a megyéd Havonta, büszkén, Hangosan csengetek. Jönnek; csend6en nyílik a porta, DKert a kávátok csendesek. Az ódon, ősi folyosókon tbgy ősz pap ott vár engemet <pS a mikor ráHutt csókom, AuHa keze úgy megremeg. 0 reszket, 6ár megkajoíva én Hordom a sekfíefyeket, Ddlindig, a Hányszor Havonta Dföeggyógyulni kecsengetek. A mennyország kapujánál. Mikor reggel Lioyds báró felesége, a bájos Camilla elhagyta a báltermet, sajátságos kedélyhangulatban volt. Alig hogy a kocsijába ért, dideregve burkolódzott be fehérkék báli köpenyébe, lábait a melegítőre tette s a bundatakaró alatt megvonult az egyik sarokban. — Nem tudom, mi ez, édes Gaszton, de nem tudok felmelegedni. — Különös! — válaszolta a báró s reá nézett monoklis szemével. — Mi különös van ezen? — Mert tánczoltál, úgy tánczoltál, hogy a ruhatárban mindenki azt mondta nekem: Különös, hogy az ön neje mily gyorsan meggyógyult az operáczió után ; árnyékba borítja az összes többi táncosnőket. — Mind annak daczára nem tudok felmelegedni 1 Igazán úgy van, ez tény! — Még pedig nagyon megható. — Ah, kérlek, ne gúnyolódjál ne úgy... Ekkor visszavetette köpenyét és karjával átölelte férjét, mint egy nagy gyermek, de mindig jobban érezte, hogy a hideg mennyire^ erőtvesz rajta, s igy panaszkodott: „Jéggé fagyok!“ Mikor a báró látta, hogy a rosszullét egyre emelkedik és a dolog kezd komollyá válni, gyengéden magához vonta őt, keztyüs kezét a felesége kezére tette.-- Hogy is jutott eszedbe a gondolat, hogy az operáczió után két héttel bálba menj ? — Az a vén kofa, Clamory asszony ennek az oka, aki azt állította, hogy nem jól estem át az operáczión; meg akartam neki mutatni . . . — Anélkül, hogy arra gondoltál volna édesem, hogy épen a nagyböjt közepén vagyunk ! Egy olyan tökéletes jámbor léleknek, mint te vagy, ez igazán nem válik dicsőségére ! Camilla bárónő többe tnem felelt; ajkai olyan fehérek voltak, mint a báli ruháján a prém. Férje és a kocsi vánkosa között dideregve, egyre csak azt susogta: „Ah Istenem! Mennyire fázom, mennyire fázom!“ Es azon a reggelen úgy megfázott a kis báróné, hogy meghalt, mielőtt haza ért volna és a báli ruhában jelent meg Szent Péter előtt, aki az elhunytakat Isten itélőszéke elé vezeti. — Szent Péter, én vagyok a kis felesége a báró . .. — A névvel én nem törődöm! — De mégis ... Az éjjel hirtelen meghaltam; de mégis előbb tökéletes bánatot keltettem fel magamban, tökéletes bánatot, érted, hogy kikerüljem a poklot. Tulajdonképen nem is kellett volna a nagyböjt közepén a bálba mennem. De a gyóntató atyám bizonyosan megengedte volna azt nekem. — Úgy ? .. . A gyóntató atyád ? Lapunk mai száma 8 oldal.
