Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-24 / 17. szám
Szatmár 1912. április 24. A pápa és az első áldozók. Az egész világot riasztó hírek járták be a pápa egészségi állapotáról sőt haláláról, E hírre kedves, sőt megható módon cáfolt rá Őszentsége, mikor április 14-én nem is annyira ünnepélyes, mint inkább családias jellegű fogadtatásban részesített több mint négyszáz kis első áldozó gyermeket, kik Francziaországból jöttek hozzá, hogy áldását kikérjék. A kis keresztes had lelkivezetője Mar- heau, meauxi püspök, a katholikus gyermekügy lelkes barátja volt, elkísérték azt többen a szülők közül is. Az egész mozgalomnak megindítója pedig — és ezt érdemes külön megemlíteni — Keller ezredes volt és a vitéz katona nagyon boldog és büszke volt arra, hogy ezt a kis hadsereget vezethette, melyet annyi lelkesedéssel és buzgósággal toborzott össze egész Francziaországból és szerencsés volt azt a pápa elé vezényelni. A Rómába érkező kis zarándokokat az assumption ista atyák fogadták ; először néhány szebb templomot, majd a katakombákat és a Vatikán kertjeit szemlélték meg. Fiatal képzelő tehetségüket csodálatra ragadta a sok fényes emlék, melyet most először láttak, fiatal szivüket meghatotta az őket körülvevő titokszerüség költészete. A Mária-Maggiore templomban résztvettek Vanutelli Vince bíboros miséjén; ötven kis apród — Gonzaga Szent Alajos mintájára készült a ruhájuk — vette körül az oltárt, friss gyermekhangon hangzott fel a frarczia népies egyházi ének. Ez volt mintegy a bevezetés a reájuk várakozó nagy eseményekhez. Április 14-én délben, amikor a Palatínuson és a Transteveren a harangok ércz- nyelvén felcsendült az Angelus, a négyszáz kis első áldozó kissé félénken, zavartan lépte át a Sixtina kápolna küszöbét; a kis leányok fehérbe voltak öltözve, a fiuk a hagyományos karszallagot viselték a balkarjukon. A gyertyafényben ragyogó főoltár előtt állott egy aranyos karszék, e körül félkörben állították fel a gyermekeket, erre megnyíltak a kápolna ajtai, megjelent a pápa, előtte a nemes testőrség, utána Vanutelli bíboros és a franczia püspökök. A pápát is meghatotta a kedves látvány, lassú léptekkel ment fel az elkészített trónra. Vanutelli bíboros bemutatta a pápának a fiatal francziákat. Azután kilépett a csoportból egy tizenkét éves kis fiú, remegő hangon olvasta fel a pápához intézett hódoló feliratot, melyben az a biztosítás foglaltatik, hogy az a hűségi kötelék, mely a fiatal francziák szivét a pápához a fűzi, soha sem fog elszakadni s azután a pápa lábai elé helyezett egy albumot, melyet száznegyvenezer első áldozó kis franczia irt alá. X. Pius pápa megcsókolta a kis szónokot, aztán megköszönte nekik az örömet, melyet, az által okoztak neki, hogy életük legszebb napja utáni nap közöttük lehet. Kifejtette nekik az Oltáriszentség fontosságát és jelentőségét! A többi közt igy szólt: „Az Isten által az Oltáriszentségben adott e jótéteményeket már most Ízleltétek, mielőtt annak teljes és Tökéletes ismeretét bírnátok, mert hiszen a ti korotokban a szív szent érzelmei még, csak várják az értelem teljes kifejlődését. És azért, mint a pápánál tett látogatás gyümölcsét, első sorban azt ajánlom nektek, hogy fogadjátok meg és ígérjétek meg ünnepélyesen, hogy még sokáig járni fogtok a katechezisre, mert itt tökéletesítitek magatokat szorgalommal és szeretettel a keresztény tudásban és itt tanuljátok meg szent hitünk egyéb tanaival együtt, hogy az isteni Oltáriszentség a hit középpontja, minden egyéb ájtatosságnak végczélja, minden jónak központja, rövid összefoglalta az isteni tiszteletnek, folyama minden kegyelemnek, balzsama minden fájdalomnak, az élet kenyere, az örök élethez vezető utón az erősítő utra- való, az örök boldogság "záloga és előize. Kedves gyermekeim! Először vettétek magatokhoz isteni Megváltónkat; de ez nem elég. Naponkint kérjük az Istentől a kenyeret, mely szükséges testünk fenntartásához; épp úgy szükségünk van az égi kenyérre, mely lelkünket táplálja. A második ajánlatom tehát az, hogy ha mindennap nem tehetnétek, leg„HETI SZEMLE“ alább minél gyakrabban járuljatok a szent áldozáshoz, mely az Istennel egyesit benneteket. Végre az utolsó kívánságom az, hogy isteni Megváltónk szeretete úgy uralkodjék bennetek, hogy az ő dicsőségének buzgó apostolaivá változtasson át benneteket. Legyetek ti családotok kincseivé, vigasztaljátok azokat jó magaviseletetekkel és a ti példátok fogja azokat is buzdítani a gyakori szent áldozásra. És amidőn e kívánságaimat és óhajomat fejezem ki előttetek, szivem mélyéből adom az apostoli áldást tireátok, fiatal franczia kortársaitokra, atyáitokra, anyáitokra, minden rokonotokra.“ A pápa beszédét mély áhítattal hallgatták a fiatal gyermekek; egy szót sem szalasztottak el abból és szemüket le nem vették a Szent Atyáról, amig az beszélt. A beszéd végeztével a gyermekek egyen- kint elvonultak a pápa előtt, megcsókolták gyűrűjét; ő mindegyiknek adott egy-egy emlékérmet, aztán felkelt s mielőtt kiment a kápolnából, még egyszer áldását adta a gyermekekre, kik lehajtott fővel térdeltek előtte. Valóban megkapó eszme volt a fiatal első áldozókat vinni a pápa elé. A gyermekek olyan emléket vittek onnan magukkal, melyet ki nem tép lelkűkből sem a kor, sem az idő. Lelkűket meg fogja edzeni arra a harczra, melyet a franczia katholikusoknak kell megvivniok a közel jövőben. A szabadkőmivesek és Krisztus. Olyan hirdetés jelent meg a magyarországi szimbolikus nagypáholy és a „Magyarország keletén“ dolgozó páholyok félhivatalos lapjában, a Világ-ban, hogy az embernek egyszerre ökölbe szorul a keze s nem tud mást mondani, mint hogy: gyalázat. A Messiásról szól a hirdetés. A Messiás szent neve van czégérül felhasználva egy hirdetésben. Maga ez provokálja minden jó- izlésü embernek az öklét, kivétel nélkül. Mert még jóizlésü zsidó is okvetlenül meg- botránkozik az ilyen profanizáláson. A mit azonban a Világ hirdetése elkövet, az nem profanizálás, hanem közönséges utálatosság. A Világ „Messiás poloskairtó szert“ hirdet. Az embernek megáll az esze ennek a hirdetésnek olvasásakor. Hát csakugyan lehet itt Magyarországon a legszentebb érzéseket alávaló módon arczul verni ? A Messiás isteni alakját, aki előtt milliók és százmilliók imádattal borulnak le, szabad utálatos férgekhez lealacsonyítani ? íme, a szabadkőművesség a maga igazi, őszinte valóságában. Modern utódai azoknak a durva pribékeknek, akik a Megváltót le- köpdösték és a kereszten is gyalázták. No de elég ebből ennyi. Az a hirdetés legalább őszintén megvallja, hogyan gondolkoznak a szabadkőművesek Istenről, a vallásról, a tisztességről, az Ízlésről. És még egyről tanúskodik: hogy a szabadkőművesség hogyan képzelj el a megváltást ? Megszabadításnak — a poloskáktól. Nem csoda. Bizonnyal erre van igen igen nagy és igen igen sürgős szükségük. A. toll és hir párnája. Irta : BODNÁR GÁSPÁR. Egyszerű e történet. És talán sokaktól ismert is, a mit elmondok itt. — Jótékonyságáról, apostoli buzgalmáról messzeföldön jó hírnek örvendő öreg papot, élete alkonyán valamelyik pletykákért, hírekért lótó-futó tinta-kuli „újdondász“ megrágalmazott. Senki sem hitt. Azért mindenki beszélt róla. Kicsi volt a község. Azért hetedhétország foglalkozott vele. Mert hiszen a jó hir mankón czammog. A rossz sebes szárnyakon röpül. És egyszerre óriási területeket hint, lát el meghizlalt, megnőtt — hamisságaival. Á pap lelke tisztaságában, lelkiismerete ítéletében megnyugodott. Hallgatott és várt. Bízott az igazság erejében. Erősnek érezte magát, — lelkében. Ám a lélek erős. Sokszor: de a test erőtlen. Az ősz pap leesett lábáról. Az aggság lépcsőin járkálván, könnyen leeshetett... 3 Egyszer csak olyan valami történt, ami az igazságot a maga teljes világában ragyogta be. A fellegek közül előtört a Nap. Kibontotta a szárnyait és bevilágított oda is, a hova eddig belátni nem lehetett. A község szinte felsírt örömében. A tiszta, a boldog örömben, hogy az ősz papnak — igy napfényre, győzelemre jutott az igazsága. Összeverődik az egész , falu. Apraja, nagyja. Férfiak és asszonyok. És mint valami győzelmi menet — vonul a község a beteg öreg embernek ágyához. Hogy elégtételt adjon az ártatlanul szenvedett embernek és papnak. A biró őszinte, keresetlen beszédében egész lelkét tette a beteg elé. —- Nincs olyan elégtétel széles e világon, a mit mi meg nem adnánk a tisztalelkü, a jótékony, a minket félszázadon szerető agg papunknak, fejezte be szóval mondókáját. A szelíd öreg mosolygó arczczal hallgatja biró uramat. Szinte átöleli lelkében az egész községet. Híveit és nem híveit. Aztán igy beszél : — Édes jó fiam! Ti elégtételről beszél tek. Ti azt mondjátok, hogy mindent megtesztek értem. Hát én nem kívánok sok mindent. Csak egy szívességre kérlek . . . —- Megtesszük ! — Nincs olyan, a mit meg ne tennénk ! — Halljuk ! Örömmel várjuk — kívánságát. Az ősz pap kihúz feje alól egy tolipárnát. És a gyülekezet nagy csodálkozására, sírboltba való csendességben igy beszél . . . — A legerősebb és legbátrabb legény vigye fel ezt a párnát — a torony tetejére. Ott fejtse fel. Bontsa ki és eressze szélnek a párnából a tollút. — Megtesszük, kiáltották a falubeliek, bár csaknem csudás kérdő-jellé görbült egész alakjuk.— Aztán . . . aztán arra kérlek titeket, hogy mikor a szél szertevitte, röpítette a párna tollát, a pihéket . . . induljatok és szedjétek össze. De egy szálig. Am egy pilléig szedjétek össze. Biró uram vállát húzogatta. Majd jobbra. Majd balra. A hívek egymást bámulták. Nem akadt ember perczekig, a ki egyetlen szót tudott volna válaszolni erre a kívánságra. Végre is a biró nyerte vissza lélekerejét. .. — Ezt ugyan, ha akarnók, se tudjuk megtenni, atyánk. Hiszen ez csudaszámba menne. Mert ugyan ki leli — ki szedi össze a tollút, a pihét ... a melyet a szél nem csak a faluban, de azon túl . . . talán a harmadik határba is elragadott . . . szétröpitett. — Hát lássátok fiaim, én is tudom ezt. Ha édes mindnyájan munkába kaptok. Gyermekek, öregek, legények és leányok ... éjjelnappal fáradoztok, tűvé teszik a falut és határakat ; nincs mód benne, hogy többé azt a tolut össze szedjék. Es az utolsó pihéig . . . megleljék és,visszahozzák. Mindig marad belőle valami. Évek múlva is fog találni itthon és idegenben valaki belőle. Es újra szélnek ereszti és a szél ismét felfújja. így vagyon, így leszen az. Azért, kedveseim, köszönöm nektek a ti jóságtokat. Csak egyre kérek mindenkit ... jól gondolja meg és vigyázzon mindenki . . . mikor a hirpárnáját a torony tetejére viszi és ott — szélnek ereszti . . . Mert azokat a tollúkat többé egymaga, de a falu dobjával, meg az újságok szájával, kürtjével sem fogja összeszedhetni. Eddig van az egyszerű, a keresetlen, a mélységes igazságot rejtő kis történet... * Mikor a mai világban, az újságok világában olyan lelketlen olyan beteges lázzá fajult a hirkeresés vagy talán inkább hi Találás, gyártás . . . sokszor, nagyon sokszor, eszembe szökik ez a kis történet. Mikor pénzért keresik a hirhajhászókat, mikor valóságos kenyérkeresetté, a létért való küzdelemben mesterséggé, jogosultnak hirdetett keresetforrássá alakul a hírlapi kacsák gyártása; nem megy talán felesleges számba ennek az egyszerű történetkének felelevenítése. A hirpáináját és sokszor fel viszik a torony tetejére. Meggondolatlanul, egy-két ko-
