Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-25 / 52. szám
4 HETI SZEMLE Szatmár, 1912. deczember 25. Az orosz hadügyminisztérium hivatalos lapja a „Ruskij Inwalid“ nem régen a nem hivatalos részében czikket hozott,, melyben egyenesen egy a monarchia elleni közeli háborúról beszél, mint az annexio alkalmával szenvedett diplomácziai kudarcz revansáról. Az orosz „Szláv egyesület“, ugyanaz, mely 1877-ben a törökök elleni háborút kierőszakolta, u. n. szláv banketteket rendez, melyeken mindig megjelenik egy-két balkáni állam képviselője, egy pár cseh, az oroszbarát ruthének nevében Wergun ur és egy csomó magas rangú orosz tisztviselő. A tanácskozások állandó tárgyát a galicziai ruthének elnyomatása és felszabadítása képezi. Megtörténnek kísérletek a lengyelek megnyerésére is. Ilyen volt pár év előtt a „neo- szláv“ idea, mely azt a törekvést jelenti, hogy az összes szláv népek önállóságot nyerjenek, Oroszország fennhatósága alatt. Befolyásos orosz férfiak gyakran csalogatják a lengyeleket azzal a tervvel, hogy a régi Lengyelországot vissza kell állítani orosz fennhatóság alatt. Daczára annak, hogy a veszély mind közvetlenebbé vált, társadalmunk nem foglalkozott e kérdésekkel. Nem gondolt aira, hogy az orosz kísérletekkel szemben biztosítanunk kell magunk számára a lengyeleket. Ezt a czélt csak akkor érhetjük el, ha megmutatjuk a lengyeleknek, hogy az ő törekvéseik nálunk méltánylást, megértést, támogatást találtak. Ennek a kérdésnek is megvannak a maga nehézségei, ezek azonban nem megoldhatatlanok, ha a társadalom a maga erejét a mérlegbe veti. Ne a nehézségeket nézzük, mert hosszú habozásra nincs idő, s ha elmulasztjuk a kellő időpontot barátok szerzésére, akkor gyengékké leszünk. Az erők gyűjtéséhez hozzá kell járulniok azoknak is, kik a békét akarják, mert maga számára csak az erős tudja biztosítani a békét. Törökország példája mutatja, hogy a gyenge — minden békeszeretete mellett is — legjobban ki van téve a háború veszélyeinek. Á zsidóirók saját fajukról. Irta: ID. EGAN LAJOS. Ha dr. Rupin szerint végigtekintünk a másfél század óta átalakult zsidóságon, azt négy rétegben látjuk élni. Az első rétegben található a zsidóságnak az a nagy tömege, melyet az újabb idő kultúrája még nem érintett. Ezek közé sorozandók Oroszországban, Galicziában, Marokkóban, Törökországban sat. élő ortodox zsidók nagy tömege, mely még a német zsidó vagy spanyol zsargont beszéli, magát külön nemzetnek tartja, régi sajátos öltözetét, füle mellett himbáló hajfürtöt viseli, saját törvényit rabbijával kezelteti, a világtudását mellőzve, saját ókori tudományát taníttatja gyermekeivel. Ezek közvetítők, kiskereskedők, kisiparosok, (nálunk pálinkamérők, pénzkufárok,) igen termékenyek, 10 és több gyermek nem tartozik a ritkaságok közé. Ez a réteg számra nézve a legerősebb, mintegy felét teszi ki az ösz- szességnek, tehát 6 millió a számaránya. A második csoport 3 milliót számlál. Ezt már a modern művelődés meglegyintette. A zsargon mellett beszéli a vendéglátó ország nj elvét.'A keresztényekkel egyenlő ruhát visel, a füle mellett himbáló hajfürtöt letette. A keresztény életmódtól nagyon is távoleső óletmódot és vallási rituálékat simogatja, a merev intolerancziát elfeledi, a gyermeknevelés itt már vegyes, a vallási nevelésen kívül már világi irányzat is belekeveredik, a keresztény literatura már megtü- retik, a házasélet már nem bővelkedik oly nagy szaporasággal. Ezek többnyire a kisvárosok lakói és saját templomuk van. A harmadik csoportba esnek azok, akik az évnek már csak egy két ünnepén jelennek meg a templomukban. Ezek a szombatot már nem tartják meg, az ország szokásai szerint élnek és nevelkednek. Ez a kereskedők és más polgári foglalkozásnak roppant csoportja 2 millió lelket számit. A negyedik 1 milliót kitevő osztály, a nagyvárosban élő gazdagok osztálya. Ez már ősei vallását és nyelvét éppen nem gyakorolja, az" áttérésre kész, de azt még csak némi családi tekintetek vagy helyi viszonyok egy ideig hátráltatják, de első alkalommal szívesen áttérnek. Ez a négy csoport oly rendszeres folyamat, mely az első csapat, az ortodoxok lassú kiválásából táplálkozva, beleömlik végre a kereszténység tengerébe. Ritkaságszámba megy, hogy az első vagy második csoportból átlépne valaki más hitre, mert bizonyos idő szükséges ahoz, hogy a megszokot milieuből valaki kiválva az uj környezetbe kellemetlen érzés nélkül beilleszkedhessen. Az első csoportot az ortodoxokat dr. Rupin szerint 10.000 lélek közül kettő hagyja el kikeresztelkedés által. A másodikat az általa toleransoknak nevezettet: 2—5 ig. — A harmadikat, a szabadgondolkozókat: 5—15-ig. A negyediket, a vallástalanokat: 15—40. Ez az átalakulás a zsidó szerző szerint, Visztula folyótól nyugatra, kézzel foghatólag bebizonyult életfolyamata a zsidóságnak, melynek természetes okát mégis magyarázza, azt mondván : Az ember szükségleteinek ki- elégithetése végett rá van utalva, hogy embertársaival érintkezzék, elsősorban gazdasági tekintetben, ez pedig a legfontosabb és legszétágazottab az életben, hogy szükségleteit minél könnyebben kielégíthesse, igyekszik embertársaival jó viszonyban élni, nemcsak a közös nyelv használata, de a másik erős fél életmódjának utánzásába is belefog. Legjobban rá van utalva a simuláshoz az, aki vevő, rendelő közönségre van utalva, tehát a kereskedő, az iparos. A gazda osztály függetlenebb, példa erre a félreeső helyen el szigetelt erdélyi németség. Éz a független, kevés igényű gazdanép megtartotta nyelvét, szokásait. A zsidóság szigorú elkülönítése a középkorban, a ghettó, fölélesztette és megerő- tette ősi hajlamukat, szokásaikat. Annak megszűntével a társadalmi élet közelebb hozta őket a másik fajjal, melyet igyekezett művelődésben elérni. Erre a pontra érve, fölébredt a vágy, hogy az elért szo- cziális helyzetben magának érvényt is szerezhessen és hogy ezt biztosabban elérhesse, át is tért a másik vallásra. Dr. Rupin szerint ez a mindég növekedő áthasonlásuk természetes útja. Érdekesen Írja le ez a szerző az okokat, hogy a föntjelzett, a zsidóságot pusztító irányzat, eddig teljesen meg nem semmisítette a zsidóságot. Ennek egyik oka az, hogy az erőszakos nagy szétszóródást megelőzőleg zsidó kereskedők, külső nyomás nélkül is, a magukban rejlő tulajdonságuk által ösztönözve, mint kereskedők a világ minden részében letelepedtek maguktól. Ezekben a zsidókban az üzletszerű pénzkölcsönzés teljesen ki volt képződve és ezek szívesen felkerestek olyan vidékeket, ahol a nép minél neveletlenebb fokon áll, ott monopolizálták üzletüket, mely annál jövedelmezőbb volt, ha azt fajrokonokkal sem kellett megosztani és így szétszórva szívesen megmaradtak jó jövedelmet élvező idegennek. Továbbá fönnmaradásuknak a nagy üldözések után is éppen az az oka, hogy ilyenkor mindig olyan vidékekre menekültek, ahol miveletlen népek laktak, ott pedig a kölcsönös vonzalom ki nem fejlődhetett. így maguknak élve, bőséges gyermekszaporulatukkal mindig kiegészítették azt a veszteséget, amit az áttérés okozott. A többször rüegnevezett zsidó Írók arra a kérdésre: lehetséges-e az, hogy a zsidóság teljesen beleolvadhat a keresztényi társadalomba ? igennel, felelnek és ezt azzal indokolják : hogy a tőkeszerzésre irányított gazdasági tevékenység, mely azelőtt kizárólagos gazdagodási erő forrása volt a zsidóságnak, ma már megoszlik, tehát a zsidóságnak az assimilációt gátoló különállása, tőke erejének ezen kizárólagosan gyakorolt módszere megszűnt. De szerintük az ő együtt- maradásuknak többi tényezői nem állanak már fenn. Azelőtt az üldözött zsidóság a magas fejlettségű országokból az alacsony mivelt- ségü népek közé menekült, ahol megszokott munkájuknak és szaporulásuknak csöndes tere volt és ott semmi kedvet nem éreztek magukat uj környezetük nyers anyaga közé fölvétetni. Ma megfordított a viszony, mert úgy a nyomás, mint a vonzás a haladott népek közé irányítja a helycserét és tetemesen elősegíti az áthasonulás folyamatát. — Végre a zsidóság természetes szaporulása sok országban az összes zsidóirók statisztikai kimutatásai szerint úgy visszaesett, hogy az már a keresztények természetes szaporulata megett maradt. Ezek az irók a mostani irányzatban látják a zsidóság pusztulásának legnagyobb krízisét, bár a 12 milliót kitevő tömegnek felszívódása hosszabb időt követel, de ezt a megsemmisülést ők mégis megpecsételve látják, például hozván fel, hogy Egyiptomban, Chinában és ahol még 200 év előtt számta lan zsidó élt, ma már nyomát sem találni, mert ott a beolvadás befejezést nyert. A mi ügyességünk pedig abban nyilvánuljon, hogy a zsidóirók sorai közt megtaláljuk azt az utat, mely a mi érdekeink czélpontjához vezet. Lázongó románok harczmodora. Csernoch János herczegprimásunk a Magyar Figyelő legújabb számában „Karácsonyi béke“ czimmel gyönyörű ékesszólásával tárja a magyar társadalom elé ezen megszívlelendő, régi, de mindig időszerű tanokat. — „Elvi harczokban nem szabad az alacsony szenvedélyeket segítségül hívni, mert ez a taktika ellene mond az elvi magaslatnak s rámutat a tiszta szándék hiányára.“ — Írja a tudós főpap s hozzáteszi még, hogy „annyi durvaság uralkodik ma a köz és magánéletben, amennyit csak a pogány társadalom ismert.“ — E tanok nem elévült gondolatok puszta emlékezetén épültek ; — e tanok ma is időszerűek. Csak egyet a sok közül. — Itt az uj gk. magyar püspökség életbeléptetése és mennyi békéden, szeretet nélküli hang, menynyi alacsony szenvedély, mennyi reprodukálhatatlan durvaság. — Úgy mondják „elvi harcz“, de igazán a tiszta szándék hiányával; — hirdetik, hogy „elvi harcz“ de valóban alacsony szenvedélyekkel, elfogadható indok nélkül, személy elleni izzó gyűlölettel. Ébben a miliőben születet meg az a nagybányai tiltakozó gyűlés is, (melyről híven beszámolt e lap,) mely a Szatmáron tartott tisztán papi titkos összejövetel határozatait volt hivatva szentesíteni le nem tagadható példátlan modorban. — Mert ildomtalanul megtámadni azt a főpásztort, ki a béke olajágával, a szeretet valódi melegével szólt lelkészeihez, híveihez, de csakis azért, mert magyar nyelven szólott a magyar haza polgáraihoz, kik egyben lelkészei és gondjaira bízott hívei; vissza nem adható kifejezésekkel mélyen megsérteni; igazságtalansággal illetni azt a főpapot, ki bár semmi esetben sem szorul dicséretükre, de a kivel szemben méltán követelhetjük az igazságosságot és akinek méltó elégtételt soha nem adhatnak ; — tudatosan meghamisitani nemes intenczióit: ez valóban annyi durvaság, „amennyit csak a pogány társadalom ismert“. — így jellemezhetjük egyedül azon vezető világi román férfiak harezmodorát, kik talán a maguk berkeiben büszkélkednek is „bátorságukkal“, de akik épen e lap hasábjain kapták meg a jogos kritika megérdemelt Ítéletét. De van e dolognak egy másik, súlyosabb oldala is : a Szatmáron decz. 1-éntartott tisztán papi titkos összejövetel és a nagybányai tiltakozó gyűlésen megjelent illetékes renitenskedő lelkészek részvéte és szavazása. És mikor ezt mint tényt szegezhetjük le, méltán kérdezzük : vájjon ezek az urak nem hallottak soha az engedelmességről ? — régi egyházmegyéjükben az engedelmesség csak hajléktalan idegen ? Vagy csak meg nem értették az apostoli adminisztrátor magyar nyelven hozzájuk intézett világos szavait, ki, mivel nem román nyelven szólott, szerintük csak „szofirmákat fecseg össze az állameszme és a nemzet érdekében“ és „nem akarja tudni, hogy a román nemzet fiaihoz beszél“ ! Meggondolták-e ezek a jó urak, — nem
