Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-23 / 43. szám
XXI. évfolyam. Szatmáp, 1912. október 23. 4<3. szám. HETI SZEMLE * POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 „ — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pázmáuy-anjté czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetéseit egyszeri közlése I koréit----------------- Nyllttór sora filler. -----------------A lap megjelenik minden szerdán Ceterum censeo . . . Szatmár, 1912. okt. 22. (+) Egypár jámbor álmodozó; — a catholicumnak ennyi az összes képviselője Magyarorsa4gpfPj^ Ezeket a kemény szaválsat egy világlátott, contempláló bölcs mondotta, a mikor a magyar katholi- kusság életét próbálta beilleszteni a világegyház életnyilvánulásaiba. Nem a kápráztató eredményekkel dolgozó német katholikusság volt szomorú összehasonlításának alapja. Skálájában ott szerepelt még a ma született missiótelep is. De a mint rajzolgatta szellemi térképét a krisztusi evangélium egyházának, abba kopár sivatagul kellett beillesztenie a magyar katholikusságot. Az ő perspectivájából — és nagyszabású, valóban igaz ez a perspectiva — csakugyan ilyennek kell látnunk inai helyzetünket. Régen a világegyház szeme rajtunk volt. Keresztes háborúkat vivtunk; odavetettük bástyául magunkat egyházunkért; adtuk adónkat Krisztusért; vérázott földek beszéltek hitünk elevenségéről, áldozataink nagyságairól; uj, termékeny ág voltunk az egyház fáján, érleltük szentjeinket, magyar szerzeteseinket, Zrínyiinket, Pázmányainkat, Esterházyinkat; virágos kert voltunk mi, Pannónia; áldozataink lelkes adójából templomok, szerzetes monostorok, iskolák, egyetemek épültek; meleg rajongásunk Krisz tus evangéliumáért Julián barátokat küldöttMoldovába, Lengyelországba Havasalföldre, az ázsiai Nagymagyar- országba; otthont építettünk a Szentföldön, Rómában ; templomot emeltünk Máriaczellben; keresztes vitézeket küldtünk Jeruzsálembe — mi olvasós, Mária-lobogós magyarok. Ma még a magyar egyház válságos helyzete sem érdekel. Nem hogy a világegyháznak rónánk le adónkat azzal, hogy küldenők apos- tolkodni távol missiótelepekre fiainkat, leányainkat, mint a többi katholikus nemzet, de még Krisztus magyar szőllejének sem adunk munkásokat. Az egyházmegyék szűkölködnek papokban, szerzetes-iskoláink világi erőkkel dolgoznak, az irgalmasság áldozatos szeretető pedig egész kiveszőben, hiszen a kórházak betegágyai mellé apácza- rendjeink nem tudnak állítani magyar irgalmas nővéreket. És ez a lecsuszainlás nemcsak az erkölcsi élet herosi áldozatokat kívánó munkáiban van meg. A hol nem egész életet, az agynak és szívnek folytonos lángolásu buzgalmát kell odaadni, de kevesebbet, de értéktelenebbet, nem vért, lelket, munkát, verejtéket, csak — anyagi áldozatot, nem extatikus, daloktól zengő szivet, csak muzsikátlanul csengő pénzt: ott is a legutolsók, közt vagyunk. És itt megint nem a világ-egyház szükségleteiről beszélünk : missióházak fentartásáról, pétérfillérekről, — újból csak a magyar egyház anyagi áldozatokat kívánó intézményeiről szólunk. íme, iskoláinkat egymás után államosítjuk. Ali magunk. Mert meguntuk föntartásukat, nem vállaljuk tovább az ősök áldozatait. Vértelen szervezeteinknek, katholikus egyesületeinknek ha a papság nem emel épületet, társadalmunk meg nem teszi. Áldozatot kívánó oltáregyesületeink szinte csak a falvakban élnek. Újabb egyházi czélzatu alapítványaink egytől-egyíg papi adományokból létesültek. Itt Szatmáron nincs katholikus középület, amelybe csak egy téglát is épített volna a világiak sok ezre. És még a jámbor álmodozókból is kevesen vannak. Más egyházmegyében még csak akad egykét világi is ; dolgoznak a népszöBevezető születendő könyvemhez. — MAGYAR BÁLINT. — DTíár ezután éjjel alszom, DTappal járok, világoson, ffemény arczom Harmat Helyett Sles napsugárral mosom. Az Isten áldja a tisztes ipart. A nagykárolyi kath. legény egyesület házavatási ünnepére irta: Dr. HOBVÁTH JENŐ, kegyesrendi tanár. Sddig csöndöe’, lágyan léptem JjlmoH selyem szőnyegén át $ fájt, amiHor éneló’ttem %árki durva lépteHHel járt. DK ár ezután, HogyHa jároH, lépésemmel döngve lépek, if add Geszéljen, Hadd kiáltson Jf föld, a por, az enyészet. Déliért legyen a valóság DfeHem valóságos álom ? DKi érfíet, ami sujtHat, Difiért ne sújtson, mért ne fájjon?... Sddig csöndöe, lágyan léptem, DKár ezután, HogyHa járok, lépésemmel döngve (épek Ss megölök minden álmot. Derűs lélekkel ünneplő szivekkel Köszöntünk Téged, oh nagy Istenünk. Mert ünnepet készítettél minékünk, Kik fárasztó munkába’ szenvedünk. A gond elült egy napra ma körünkben Es megjelent a béke angyala, És boldogság fakaszt imát szivünkben. Öli mintha zengne angyalok kara!... Hallgasd, Uram, e zengő égi kart: Az Isten áldja a tisztes ipart! DKár ezután HogyHa szólok, Dent, dörögve, zúgva, törve Száll a Hangom . . . Hadd űzöm el Jf mély csöndet mindörökre. Szúrós (esz a tekintetem, ifogy a vágyat messze Hajtsam, DKegseöezve testem késsel, ifogy a lelkem guzsGa’ tartsam. Siet! te vagy nekem való! Sn a tied, te az enyém! — if a már a tiéd leketnék! —- if a már az enyém [ekeinél! — if a tiednek választanál fit és egykor mindörökre, ifogy ígérnék örök esküt Dsugva, törve, mennydörögve! — A küzködésben elsorvad a lélek, A szenvedésben hülnek a szivek. A hétköznapoknak fárasztó tusája Repeszti, vágja a köszirteket. És újra éled, Istenünk, Tenálad, Az elpetyhüdtben is az ideál. Repülni, szállni nem feled a lélek, Ha a közönnyel közdelembe száll. Ha lelketek nagyot, szentet akart, Az Isten áldja a tisztes ipart.
