Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-24 / 4. szám
XXI. évfolyam Szatmáp, 1912. januárius 24,-í. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. 1 Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — , | Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR- EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Faacmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona.----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------A lap megjelenik minden szerdán. CJj élet. (-(-) Az óceánok mélye a legtermékenyebb. Mikor azok tavasza jön el, mikor a tenger szül — egy egész világot emel ki mélyéből. Az élet ezer csírájával. Termékeny humus-szal, a melynek televényéből erdők sarjadnak, szántók kalászos tengere születik meg. Néma esztendők — látszatra munkátlan — múlása után szerdán ilyen óriási uj világ megszületését láttuk. Hirtelen történt, váratlanul, mint a hogy a tenger sziget-gyermekei tűnnek föl. De annál nagyobb csodálatunk, elevenebb az uj élet termésöntő méhében a reményünk. Korszakos napnak tartjuk ezt a szerdait. Nem azért, hogy az élet zsendülése egyszerre három szervünkben is megindult: az Irodalmi Körben, a most összeolvadni akaró összes egyházmegyei Tanító-egyesületben és a Páz- mány-sajtóban -- hanem főként azért, mert ez a nap váratlan számban összegyűjtötte ez óriási egyházmegye minden részéből a papságot, a tanítóságot és a helyi világi intelligentiát. Egy tábor, impozánsan nagy arányú sereg gyülekezett össze egyetlen hivó szóra. Mekkora lelkesedés, a tudatos, megfeszített munkára való nagy készség élhet a nagy számban megjelentekben, a kik közül sok igazán óriási áldozatot hozott, de eljött a kibontott zászló alá sorakozni. Itt munkára gyűltek össze. Ezt hangoztatta kitörő lelkesedés közt az újra megalakult Irodalmi Kör elnöke, Szabó István praelatus-kanonok. Beszédéből aczélos energia, férfias határozottság hangzott elő ; nagy Ígéretei egy tűzzel meginduló, alkotásokra törő uj korszaknak, amely tetteket fog szülni. Ez után a jelentős beszéd után csak ilyen lehet az Irodalmi Kör élete. Szerencsés volt az elnök megválasztása. Az őt körülvevő lelkesedés, eleven bizalom, a megjelentek nagy száma az ő energikus, alkotásokra termett egyéniségének elismerése volt. Vele kikötőbe jut minden czél- zata az Irodalmi Körnek: az egyházmegyei napilap, a katholikus öntudat s a Pázmány-sajtó föllenditése. Az Irodalmi Kör szerda délutáni 3 órai gyűlésére impozáns számban jelentek meg az egyházmegye minden részéből, sokan pedig levélben és telegrammban jelentették ki lelkes csatlakozásukat. A Caecil egyesület nagyterme még sohasem látta igy együtt az egyházmegye vezető embereit. Ott voltak: Bakkay Gyula tv. jegyző, Bodnár György tanfelügyelő, Benkő József, dr. Barna János, Bakkay Béla, Bagossy Bertalan, Bertók Béla, Bodnár Alajos, Csernus József, Csernus Andor, Csechticzky József, Demján Titusz gkath. leik., Dimand Lajos, Ember Péter, Ettinger János, dr. Fechtel János, Fásztusz Elek, Gaál Lajos, Gönczy Antal gk. esperes, Hámon János, Hámon Róbert, Hubán Gyula gk. esperes, Holczinger István, Hoffmann József, Holczmann BéL, Hauler János, Irsik Lajos, Ilosvay Lajos, dr. Sz. Jordán Károly, Juhász József, Kováts Gyula dr., Köncs László, Kurimszky Zsigmond, Kustán Ágost gk. lelkész, Kerekes Mihály, Koller Béla, Láng Vendel, dr. Láng Antal, Lovász Győző, Lengyel Alajos dr., Mihály Ferencz s. tanfel., dr. Merker Márton, Mandics János, Magyar Bálint, Pásztor József, Pemp Antal, Pilcz Ede, Ratkovszki Pál, Rónai István, Récsei Ede piarista házfőnök, Reiter Endre, Sándor Venczel, Schőber Emil dr., Simon Antal, Szabó Lajos, Szalay Sándor, Schwegler Ferencz, Szűcs János, Szőke Béla, Szemere Zoltán, Székely Gyula, Turóczy Péter, Tamás Jenő, Tóth József, Viland József, Varjas Endre, Vizler Mihály, Veszprémje Sándor, Weisz Mihály, Wolkenberg Alajos dr., Zahoránszky István, Zupka Vilmos és még sokan, a kiknek nevét nem sikerült följegyeznünk. 3 órakor fölzugott az orgona s a pápai hymnust énekelte a gyűlés. A mely után a jelenvoltak nagy érdeklődése közt Bodnár Gáspár, az I. K. alelnöke nyitotta meg a gyűlést a következő beszéddel: Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus! Mélyen tisztelt Közgyűlés, kedves Testvérek ! Szeretnék sirni örömömben, úgy tele van az én lelkem. Szeretném megmozgatni minden szókészletemet és kifejezésbeli erőmet, szeretném lelkemet tenyeremre tenni és megmutatni, mily nagy az én örömöm . . . Csakhogy már egyszer együtt vagyunk! És mily felemelő, szép számmal vagyunk együtt az egész egyházmegyéből. Nem tagadom, nehéz, kemény munka volt ez a feltámásztó, ez a szervező munka. Építeni élőről nem oly nehéz, mint építeni a romokból. Lelkesedést vinni a lólekbe uj eszmével könnyebb, mint felgyújtani a már egyszer fellobogott, de aztán kialudt lelkesedést és felbuzdulást. Ez a mai nap, meg vagyok győződve, uj mesgyét vág a mi Egyházmegyénk életében. Ez a siker, mely az önök lelkes, mondhatni A régi magyar tánczmesterek. Irta : dr. Réthei Prikkel Marián. (Utánnyomás tilos.) Táncziskola és tánczmester a mai értelemben még a 17. században ismeretlen volt Magyarországon. Az előbbiről a táncznak nem nagy barátja, Szentpéteri István megelégedéssel Írja 1697-ben: „Efféle a mi hazánkban én tudomásom szerint nincsen.“ Az utóbbiról pedig az volt a megrögzött hazai közvélemény, hogy „a tánczolásnak mesterségét tanító mestereknek az ő hivatalnok nem szabados és nem tisztességes hivatal.“ Vagyis apáink a táncztanitó mesterségét csakúgy lenézték, mint a hivatásos mulattatok: alakosok, csélcsapok, csúfok, markalfok, pótorok, sódok, trágárok s más effélék foglalkozását. Nem lévén táncziskola és táncztanitó, kérdés: kitől, vagy hogyan tanulták őseink a tánczolásnak mesterségét ? Ki, vagy mi táplálta s fejlesztette ki vérbeli tánczösztönüket és ügyességüket, amely bármikor versenyezhetett a legtánczosabb európai népekével? Szentpéteri boszankodva említi föl, hogy táncziskolák és táncztanitók nélkül is tudnak a magyarok tánczolni, mert „őket a satyrusok megtanítják“. Közönséges szóval ez annyit jelent, hogy a tánezoló ügyesség benne van a magyaroknak vérében. Bethlen Miklós önéletírásában azt jegyzi meg Erdélyről, hogy ott „csak a hajlandóság, a bor és u muzsika a mester“. Az elsőre nézve tehát megegyezik az anyaországi Szentpéterivel, azaz: a táncz- ügyesség alapját az öröklött hajlamban találja, amelyet — tapasztalása szerint — a bor és a muzsika szokott rendes ösztönképpen megindítani. Valóban más források is bizonyítják, hogy apáink csakugyan bőven éltek tánczaik előtt ilyetén erősitékkel, főképen étellel és itallal. Már a 16. századnak elejéről való Sándor codtxnek jámbor apácza Írója is kiemeli, hogy a tánezhoz egyebek között „szükségösök a jóllakás — mert (veti közbe!) éhön nem jó a táncz! — és részögség“. S ehhez hozzáadhatjuk, hogy illemszabályszerü szokás-mondása volt apáinknak : „Nem illik étel előtt a táncz“, melynek gyakorlati voltát Szentpéteri is megerősíti eme tapasztalatával: „A táncz többnyire jóllakás után szokott gyakoroltatni, a,mint a mindennapi szemlátomás bizonyítja“. Ám a jóllakásnál erősebb ösztönző volt a bcrital. Úgy tetszik, mintha őseink Cicerót („Nemo saltat sobrius, nisi insaniens“ = senki sem tánczol józanul, hacsak nem részeg) követve tartották volna, hogy „részegség nélkül nem lehet táncz“, mert a régi Írónak szavaiként: előbb „Edusának“ (= az evésnek) és „Potinának“ (= az ivásLapunk mai száma 1*2 oldal. nak) áldoztak, vagy mint Szentpéteri magyarán kimondja : „a hasukat étellel és itallal megtöltötték“ és „úgy kerekedtek aztán neki a táncznak“. A Vásárhelyi dalos könyvnek (1672.) egyik nótája is vig kedvvel zengi, hogy „jó borunk termett, ki ad jó erőt: tánezra gerjesztőt.“ De meg a bornál is erősebb táncz- ösztön volt a dal és a muzsika. Apor és Cserei megegyezően tanúsítják, hogy a síppal fújt szép magyar nóták indították az embereket „mind a tánezra, mind az italra, mind a vig- ságra.“ Innét a táneznótáink legrégibb elnevezése : tánezhajtó dal! Tehát rövidre fogva ' megállapíthatjuk, hogy a régi magyarok vérbeli ősi tánczhajlamának az étel, ital és dal voltak vidító — erősítő ösztönei. Nem csodálhatni, hogy ilyen ösztönzőszerek bővében nem szorultak külön táncztanitó mesterekre. Mindamellett a külföldi (német és lengyel) egyetemeken járó magyar úrfiak közül többen keresték fel azokat az iskolákat, melyekben már rendes mesterek tanították a divatos úri tánezokat. Szepsi Csoiabor Márton református papjelölt európai bolyongásait leírva 1617-ben Danczka (Danzig) városáról azt is megemlíti, hogy vannak benne „számtalan scholák, kiknek némelyikében német, lengyel, franczia s egyéb nyelveket, némelyikében szép tánezokat, némelyikben vitézséget és fektülést (-vívást) tanítanak.“ És például Haller Gábor erdélyi úrfiról tudjuk, hogy 1633-ban Ley- denben tanulva járt táncziskolába. Bethlen
