Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-02-08 / 6. szám

HITI SZEMLE

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

XX. évfolyam. Szatmár, 1911. februárius 8. 6. szám.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egy évre — 6 K — f. I Negyedévre — 1 K 50 f. Félévre — 3 „ — „ Egyes szám ára 10 fillér.

Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 4 korona. Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár.

Felelős szerkesztő :

VARJAS ENDRE.

Laptulajdonos :

A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A szerkesztőséget és kiadóhiv?* jlíotő Hat v * : .etaé- nyék, pénzek, hirdetések stb. a ]Pé.*nn<Aii;y /sújtó czimére (Szatmár ’ ,;endők.

Pályázati hír*1 6 korona.----------------- Nyllttér aora 40 filter. -----------------A lop nn gjf 1 »-nil< minden szerdán.

U< a ceresztóny restauratiot, de vájjon ké- : e ns elvek korlátain túllépve az áldozatok tetteket követelő mezejére térni ? Én nem áltatom magamat vérmes reményekkel, hanem ellenkezőleg a minimumra redukálom ezeket. Meggyőződésem, hogy az elvnél fognak maradni, a mely talán egyet-kettőt lobban is bennök. Csak a kath. sajtó támogatásának kérdésében tanúsított részesedésüket kell megfigyelnünk s ezzel megmértük a kath. ügyek iránti érdeklődésük hőfokát. Nem is esudálkozom rajta. Liberális légkörben felnőve, nem voltak ehhez hozzá nevelve.

De folytassuk tovább! Kik teszik azt a 800,000-et! Legalább 5—600,000 ruthén. Tetszik ismerni a szegény ruthén sorsát? Hát a kazárt ? ízlelte valamikor a ruthén rab kenyerét ? Látta-e nyomorult kunyhóit ? megszámlálta-e a falvaikban elhelyezett korcsmákat s bennük az alkoholt kimérő kazárt? Ezekre is tetszik számítani, mikor 800,000 kath. táborba szállásáról reménykedik ? Csalódni fog. Igaz, a ruthén imádkozik, talán forróbban, mint valaha, de az a Miatyánk sovány ajkán nem a jövőbe vetett bizalomnak imája, hanem az agonizáló sóhaj- tozása.

Van azonban abból a 800,000 katholi- kusból vagy 50—60,000 olyan is, a kiknek van érzéke a katholikus kérdések iránt. A Károly vidéki megmagyarosodott svábok, az ungi szívós tótok, a város helyeken elszórt

Katholikois palotát Szatmár i,

Ungvárra!

i.

A kath. palota ügye.

Többszöri csalódás megtanitott arra, hogy a felvetett uj ideákkal szemben, bármennyire tetszetősek legyenek is azok, nem engedem magamat az első impressió hatása alatt Ítélkezni, hanem várok egy kissé, megfigyelem nemcsak a nálamnál tapasztaltabbak felfogását, hanem a lobbanékonyabb lelkesedését is, s mintegy e két értékes tényező vegyületéből szűröm le szerény felfogásomat.

A Szatmáron és Ungváron építendő kath. palota felvetett ideájával szemben is ezt a metódust követem. Figyelemmel olvastam el úgy a Ratkovszki Pál főigazgató ur, mint a dr. Kovát s Gyula ur hozzászólását. Azóta magam is gondolkoztam a kérdés felett s iparkodtam mérlegbe vetni minden körülményt, mely annak megoldása körül közrejátszhatik.

Főleg két szempont domborodott ki lelkem előtt:

1. Alkalmas-e a mi kath. publikumunk arra, hogy az építendő kath. palotát megfelelő erkölcsi tartalommal töltse be ?

2. A kath. reneszánsz munkájában nem áll-e előttünk ennél fontosabb más tenni való ?

A tisztelt czikkiró ur 800,000 katholi- kusról beszél, a kinek gondolkozását irányítani, katholikus érzésük lüktetésének kifejezést adni a kath. paloták lennének hivatva. 800,000 ! Kétségkívül tekintélyes szám, a mellyel foglalkozni érdemes. Ha 800,000 kath. szivbe a kath ügyek iránti érdeklődésnek csak egy hajszál erecskéjét is be lehetne vezetni, e sok erecske eredője zuhogó folyammá dagadna ki, mely diadalmas hullámokban hömpölyögne az érvényesülés felé és nem volna erő, mely törtetésének gátat szabhatna. De kikből áll ez a hatalmas numerus? 120,000 laídi szertartása és- 700,000 görög szertartásu kath. emberből. Ha mármost ezekből 10 százalékot száraitok az intelligens osztályra, nagyon sokat számítottam. Készséggel elismerem, hogy kath. intelligentiánk gondolatvilágában uj szellemi irányzat fuvalma indult meg, akik a modern korszellem dekrisztianizáló, szent tradiczio- inkat taposó, tisztességes erkölcsi irányzatunkat blazirt szemtelenséggel gúnyoló rombolásával szemben elvileg szükségesnek tartA'Vedretek utcza.

Szatmáron van, vagy jobban mondva Németiben. De ugyebár senki sem hallott felőle ?

Persze 1 Ezt a nevet csak a benszülöt- tek ismerik s akik évek hosszú során át polgárjogot és megbecsülést szereztek ottan. Egyébiránt mint féltve őrzött titkot adja ezt át fiának az apa, leányának az anya, hogy továbbítsa unokájának.

Mert a vadretek történelmi múlt, összetartó jelvény, a jövőt magában rejtő program itten, mint az angoloknál volt a fehér, vagy piros rózsa.

Ezelőtt vagy huszonöt évvel, mikor a városban az utczákat mind elkeresztelték, a mi „hazánknak“ egy érdemes szatmári kereskedő neve jutott.

Szörnyen meg voltak rajta botránkozva

— Vájjon mit fizethetett az az ur a polgármesternek? — mondogatták. Bizonyosan azt akarja, hogy hozzá menjünk vásárolni. Azért se teszszük be a lábunkat a boltjába. Volt a mi utczánknak elég tisztességes neve, egy régi magyar vezéré, de nekünk az sem kellett, mert mióta a világ áll, annak Vadretek-utcza a neve.

Ugyan mondják meg már szomszéd, honnan kapta a mi édes hazánk ezt a gyönyörű nevet ?

Hát süsse ki az ur; hiszen azt halljuk

hogy históriát ir. Bár higyje, akinek tetszik ; mi ugyan soha sem láttuk a Pannónia előtt a ponyván, pedig kerestük.

Bántott a titokzatosság és elhatároztam, hogy a nyitjára jövök. Tudtam, hogy az itteni archívumokat, a mestergerendák tetejét hiába kutatom át; azért feltettem magamban, hogy megfigyelem ezt a népet, mielőtt kiforgatná ősi mivoltából a kultúrának nevezett parczellázás.

Utczáját mindenek fölött szereti. Ha nagyritkán megtörténik, hogy egy leányt a Kis-utczára, vagy a Rekettyesorra, (ugy-e ezeket sem ismeri senki so ?) visznek főkötő alá, vigasztalhatatlan marad s addig regnálja az urát, mig itt nem vesz házat, ha ugyan tud.

Nálunk az ember csak kétszer parádézik. Egyszer, amikor megházasodik; másodszor, amikor meghal. Ami bakarasznyi lét a kettő közé esik, azalatt mindenki békét hagy a felebarátjának. Kiki él a maga vaczkában nyugodtan, anélkül, hogy rányitná a másikra az ajtót. Kivéve, mikor a hízókra kimondta a halálos Ítéletet; akkor átmegy a szomszédhoz s meginstálja, hogy segítsen a disznót lefogni.

De lakodalomkor még a nagyságos képviselő ur is eljön tisztelt családjával egyetemben; azért vagyunk mi olyan elvhü negyvennyolczasok. Ha pedig valaki már végkép betelt a Vadretek utcza örömeivel s koporsóba zárva várja, mig a temető árnyas

fái alá viszik, akkor mindenki abbahagyja még a széna hordást is és magát ünneplőbe vágva, hangját és torkát nem kiméivé zengi a gyászénekeket a kántorral együtt. Nincs is olyan becsülete senkinek se az egyház belső emberei előtt, mint a Vadretek-utczai lakosnak.

Békében élnek az én polgártársaim mindenkivel, csak két emberre haragusznak : a polgármesterre és a főkapitányra. Ha az adó emelkedik, ha aszfaltot kell csináltatni, ha eső esik, vagy a foguk fáj, ezeket szidják.

És a fenntisztelt egyéneken kívül van még egy intézmény, egy épület, amely ellen szörnyen fenekednek: a Pannónia.

Ez az az átkos palota, amelyik a szegény ember zsírján épült, hogy legyen az uraknak hol tánczol ni a nagyságos kisasszonyokkal és elpezsgőzni a pénzüket. Hogy üssön belé a mennykő, amikor szinültig van ! Pszt!! Bele is ütött egyszer; azaz hogy én is ott voltam ... Micsoda gyönyörűség volt, mikor az első kődarab belevágódott abba az üveg táblába. Tudja, uram, én akkor megvesztem; nem tudom, hogy mit csináltam, vagy hogy mi történt velem, ha kerékbe törnek is. Csak arra emlékszem már, mikor a feleségem belökdösött a saját udvaromra s a kétéves tinóm keservesen rám bőgött, mintha csak azt mondta volna: Hol jártál te gazember? — Éhes és szomjas volt az istenadta.

Mint ebből is kiviláglik, vitéz nép a