Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-03-01 / 9. szám

XX. évfolyam. Szatmár, 1911. márczius 1. HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 6 K - f. [ Negyedévre — 1 K 50 f. Félévre — 3 „ — , | Egyes szára ára 10 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS E Tsr I ) R K. Laptulajdonos : A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemé­nyek, pénzek, hirdetések stb. a Jr*á*máiiy-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona.----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------­A l ap mogjeleiiilc minden szerdán. KaLholikus palotát Szatmárra, TJn g várra! .A. katholikus palotáról. Nemcsak a lelkipásztorok érzik és vall­ják magukat hithii katolikusoknak, hanem a keresztény világi emberek is, s igy nem csak a papok óhajtják a kath. kultúrpalota tervezését s e minden tekintetben életre való terv mielőbbi megvalósítását, hanem elodáz­hatatlan szükségét érezzük a kath. kultúr­palotának mi is, világiak. S igy szives örö­mest foglalkozunk e kérdéssel nemcsak az életben, egymás között, hanem e lap hasáb­jain is, hogy ez eszme termékenyítő magvát elhintve álláspontunk, felfogásunk ismertté legyen tágabb körben s jusson abból egy- egy mozaik-szerű gondolat mindenhova, a szélrózsa minden irányába. Szerintem cronologice két kérdést kell pro és contra megvitatni s végül eldönteni. Ha az első kérdéssel nem boldogulunk, nem is kerülhet a sor a másikra. Kell, szükséges, időszerű, elodázhatat- lan-e Szatmáron egy kath. kultúrpalota, vagy nem? Ha tekintetbe vesszük, hogy kath. ka­szinó, kath legényegyesület, népszövetség, Czeczil-egyezület, Pázmány-sajtó, alapítványi pénztár, két congregátio, oltáregyesület, iro­dalmikor, Heti Szemle kivétel nélkül mind­nyájan kizárólag katholikus intézmények s hogy ez intézmények jelenleg nagy részben egymástól separáltan, szétszórva helyezked­nek el a város területén s hogy ez intézmé­nyek épen helyiségük alkalmatlan volta mi­att nem is felelhetnek meg a célnak, lehetet­len szabadulni a szükségesség gondolataitól. Hiszen ez a gondolat alapjában véve nem uj, mert lappangott eddig is a lelkek­ben. De hogy az végre is a sajtóba került, visszhangja annak, hogy a kérdés mielőbbi megoldása immár tovább nem halasztható, mert a czélszerüség is ellene mond minden további tétovának. A kath. kaszinó a » mpás Széchenyi- utczában, bár eléggé nagy területen, kevésbbé alkalmas helyiséget vallbat magáénak, talán még a magáénak sem. Ma már az igénye­ket az az ócska, szűk, alacsony szobákból álló, kellőleg nem szellőztethető, füstös he­lyiség nem elégíti ki. Sőt határozottan állít­juk, hogy kerékkötője annak, hogy e város kath. rétegeinek társadalma eleven, lüktető, pezsgő élettel dicsekedhessél hogy ez az élet nagyszabású legyen, mindig és mindig nagyobb arányokat öltsön. A Czeezil egyletben a felolvasásokat kö­vető szokásos vacsorával egybekötött kath. kaszinói tánczmulatságok vájjon nem azért hoznak-e össze évről-évre kevés közönséget, mert a kaszinó szűk termei nagyobb közön­ség befogadására teljesen alkalmatlanok ? Megfelelő helyiség esetről-esetre nagy kö­zönséget vonzana különösen akkor, ha a szo­kásos felolvasás s az azzal egybekötött táncz- mulatság egy épületben lenne megtartható. Ha kath. kultúrpalotánk lenne, akkor az abban helyt foglaló egyesületek között olyan benső, szoros lenne a connexitás, amely nem csak egy ideig adna életet az egyesü­leteknek, hanem ellenkezőleg egyszer és min­denkorra biztos alapját vetné meg életképes­ségüknek, felvirágzásuknak. Aligha szűnt volna meg működésében a Czeezil-egylet, amelynek megalapítása a ke­resztény polgárság érdekében történt. Avagy nem volna-e szüksége a népszövetségnek, legényegyletnek egy állandó szervezett ének­karra? Milyen nagyarányú módon emelné a a székesegyházi istentiszteletek fényét egy alkalmi énnekkar! Ki veszi tagadásba, hogy az énekkar szervezése sokkal kevesebb nehézségbe üt­köznék, ha a kath. egyesületek tagjai, kik­ből az énekkar összeállítható, ilyen élénk eontactusban lennének. TÁRCZA Csípi csóka, . . . — Farsangi tréfa. — Apuleius „Arany szamai á“-ban (nem ezélzatosság; igazán ez a czime) sincs annyi pikáns iz, mint abban a fölültetésben, a melyben a „Szamosának volt része az ő legkényesebb oldalán: a zsidó-kérdésben. A fölültető aristophanesi humorral dolgozott. Jóízű kis dolog ez. Hahotázni lehet rajta a könnyezésig. No, hát nem épen a magasabbrendii komikum terméke, hanem a vaskosabb humoré, de e bus világban annál jobb, minél drasztikusabban feledteti el ve­lünk egy-egy sikerült tréfa a sok ajt-bajt, adót, náthát, drágaságot, miegymást. — Hogy miről van szó? Hisz’ ép ezt akarjuk elmondani. A „Szamosába irt egy pap. — De ez inkább botrány, mint tréfa 1 No, no, csak lassan 1 Mindjárt kisül, hogy az olymposi vig isteneknek való mu­latság ez; homéri kaczaj vet föl bennünket s a csuklásig megnevetjük az ördöngősen kolosszális ötletet. De előbb legyünk tisztában a helyzettel. Tudnivaló, hogy a „Szamos“ az az új­ság, a hol a szerelmes troubadour lágy epedésével, idylli gitárkiséret mellett ejtik ki ezt a szét: zsidó. Ott censurával dolgoz­nak, s a romantika ragyogó poézisével szö­vik körül a kazár pálinkás boltját, költői fantáziával a legföljebb falusi kutyákkal harezot vívó, jámbor fütyülő zsidókat előlép­tetik hadverő bősökké (vagy az emberiség zsebe ellen történő merényletek szineződnek ki napóleoni hadmiveletekké a „Szamos“ költői képzeletében? — nem tudjuk), szóval ott a zsidó-hymnusköltészet glóriái zen­genek. Aztán az is tudnivaló, hogy nincs olyan magyar ember, aki rajongana a pajeszért és eldörögné a kaftánok belső tartalmáért a „vitám et sanguinem“-et. Már ez közős nem­zeti bűnünk. Nos, és most megesett az a hihetetlen, hogy a zsidó-körökben oly kedvelt „Szamos“ egy dörgedelmes czikket hozott — a zsidók ellen. Megvádolta őket azzal a hallatlan, — természetesen költött, — ráfogással, hogy nem törődnek mással, csak a haszonnal, ez a vezető elvük, ez is volt mindig, istenök az aranyborjú. Igaz, hogy ezt a czikket a m. t. kaf­tán-, börze-, bank- s egyéb tulajdonosok már előbb olvasták a mi lapunkban, mert oly mohó kíváncsisággal senki nem várja lapunk megjelenését, mint ők — de hogy ez a czikk az ő lapjukban is megjelenjék, az már a lehetetlenségek mesevilágába való 1 Pedig megjelent. A mi czikkünk. És pedig Iegvádolóbb, legsúlyosabb része, amely még a viharedzett bőröket is megbizse- regteti. Hogyan történhetett ez ? Épen itt van a vig eset csattanója. Egy játszian „vidor“ elme nagy furfan­gosan kifundálta a lehetetlent. Körülöntötte czikkünk legerősebb ré­szét még erősebb szavakkal, hihetetlen túl­zásokkal, látszatra beállt az illatos fokhagyma élvezők közé — és a „Szamos fölült. Elhitte az ötletes tréfacsínálónak, hogy az meg tudja tagadni magyar érzését, papvoltát, kész egyháza ellen támadni, s e támadással lehetetlenné tenni helyzetét paptársai közt és a kir. kath. főgimn. tanártestületében. Sőt még többet is elhitt. Elhitte, hogy egy pap — egyházán esett sérelemért csakis a „Sza­mosánál kereshet orvoslást; elhitte, hogy a „Szamos“ mint katholikus theologiai szak- folyóirat is szerepelhet, hogy a Vigilantia bi­zottság titkos tagjainak hivatalos közlönye lehet; elhitte, hogy a ki reverendát hord, szívesen fölcseréli a kaftánnal. S a mi a legsikerültebb, elhitte, hogy az egész czikk — komoly. Hát. bizony csakis ilyen szellemes for­mába öltöztetve jelenhetett meg az a zsi­dóság elevenjét tapogató czikk a „Sza­mosában. Vígjátékot lehet ebből írni, annyi har-

Next

/
Oldalképek
Tartalom