Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-02-22 / 8. szám
4 gyűlöletet hirdetett és gyűlöletre izgatott. Az ilyen érzésekkel telitett lélek nem alkotásokra, de rombolásra való. Szánandó ő is, de még inkább az a nyáj, amely ilyen pásztorra akadt. És ezzel végeztünk is a kínos botránynyal, melynek sara a dobálózót szennyezte be. Hanem igenis a már századok óta hangoztatott állítás: mintha a katholieismus az elmaradottság és sötétség, a Protestantismus pedig a haladás s világosság vallása volna — egy-két megjegyzést vált ki belőlünk. Már csak arra is elég volna rámutatnunk, hogy a legutolsó öt század alatt a ka- tholicismus életereje nemcsak ki nem merült, de megfrissült, tevékenysége fáradhatatlan, hite mély és tudatos, egysége szilárdabb és tömör, — mig a protestantizmus széttagozódott, száz és száz felekezetre oszlott, hite elfakult egész a philosophikus deismusig, a keresztényieden rationalismusig, a kinyilatkoztatás lényegéből alig őriz valamit, szinte lépósről-lépésre föladta hittételeit és ma már ott áll, hogy theologusai még az alapot: Krisztus istenségét is elhagyták. De nem ezzel akarjuk a százados állítás hamis voltát igazolni. Ma, félévezred után, a történelmi kutatás már tisztán lát annak megítélésében, hogy az emberiség életében mit jelent a Protestantismus. A reformatio hullámverései már megcsitultak, százados távlatban áll előttünk a mult, a szenvedelmek nem lobognak, az elfogulatlan tárgyiasság tehát megmérheti a Protestantismus súlyát és jelentőségét az emberiség szellemi történetében. És épen protestáns tudósok oldozgat- ják e kérdést. Valami fönségesen nagyszerű a történelmi obiectivitás magaslatairól nézni az emberiséget : mint változik át, nemesedik meg felfogásában, .kultúrájában, művészetében és életében, amint a pogányságot elhagyva, ke- reszténynyé lesz. E perspectivában látni a fokozatot: a keresztény Európa más ideálját faragja ki az embernek, mint a pogány. Az emberi méltóság, a lelki ember, a tudós, az aszkéta, a szent ember. Tizenöt századot) át eddig faragta a torsót a kereszténység. Megérttette a tökéletesedést, mint czélt, megérttette az örökkévalóságot ; értékekül oda állította az el nem mulókat, az eget, a lelket; értéktelennek mutatta a mulandÓKat, a földet, a testet. Tovább nem jutott. Föllép a reformatio. A kereszténység szárnyakat adott; azt mondotta : akarj és elérsz mindent. A reformatio a fatum, a végzet rettentő hatalmát beszéli a praedestinatio sötét tanításában, mely megállítja a tetteket, töprengőkké teszi a lelkeket, vigasztalan látásokat nyújt Istenről, aki előtt nyáj az emberiség; hatalma, előrendelése választja.ki minden mérlegelés nélkül,a kiket akar a boldogságra, a kárhozatra, — s ebben nincs része az emberi akaratnak, élet nek, tettnek. E zordon, fagyos szél megfonnyaszt mindent. Megsemmisítő a hatása, mint a számumé. Óriásit változik a „jó“ fogalma. A cselekedet semmi, a hit minden. Az a hit, a melyre saját vizsgálódásával, saját eszével, saját ítéletével jut el az ember. Kutatás, mérlegelés, felülvizsgálás, kritizálás, bonczol- gatás, kételkedés veszi kezébe az „isteni“ kinyilatkoztatást. És a nekiszabadult „ember“ ledönt minden tekintélyt. Teljes anarchia következik be. A protestáns Carlyle mondja: A Protestantismus szülte a franczia forradalmat. A mai történeti látás azt mondja, hogy a Protestantismus nem előbbrevitte, hanem századokkal visszavetette az emberiséget. — Nemcsak azzal, hogy ledöntögette, amit a középkor alkotott, de főként azzal, hogy nem engedte a kereszténységet tovább faragni az emberi ideál torsóján. Mert a kereszténység még nem öntötte ki minden kincses tartalmát, még nem valósította meg minden czélzatát. Csak a lélek „HETI SZEMLE“ és a lelki ember fönséges képét rajzolta meg a szentben, de az anyagot és a testi embert még nem vette ecsetjére. Nem engedte a protestantismus. Hogy most, — annyi tombolás után — erőtlenül foszladozik felekezetekre, hogy az anarchiával már teli az emberiség, — újból fölléphet a katholieismus, hogy tovább faragja ki az Isten képét az emberen. Ezt láttatja öt századra a reformatio dulása után az obiectiv történelembölcselet perspectivája. = NAPI TÉMÁK, = ÖRÖK PROBLÉMÁK HŰ Szatmár, 1911. februárius 22. ünnepi tempót, mely hozzá méltó tragikus fön- séggel emelte! Minek ? Miért ? Hogyan tépázhatják meg ennyire azt a komoly, igazi dicsőséget ? — Most arcképét osztogatják az ingyen könyvek módjára, nem tudom, de lehet, hogy cigória mellé csomagolva . . . ’ Nehogy megtévesszen bárkit is Komjáthy értékére nézve ez az aprópénz-szórás! Komjáthy Jenőnek nincsen szüksége arra, hogy nagyszerű meteor-rögeit tantuszokká verten dobálják a nép közé. Maradjon ő meg csak úgy, ahogy van : ritkaságnak, mely éppen értékénél fogva nem akárki kezébe való. S ha egy időre talán meg is sínyli, majd csak kiheveri holt nagyságokhoz illő türelemmel, hogy túlságosan is földi, túlságosan is bolt-szagú aranyfüstben hempergették meg az ő végtelenségnek írott zsoltárkönyvét. írja: HARSÁNY! KÁLMÁN. A KOMJÁTHY-KULTUSZ. — Nemesen kezdték meg ezt a kultuszt. Azzal a szándékkal, hogy tizenöt esztendei észrevétlenség után egyszerre iktassák be irodalmunk remekírói közé azt az egyedülvaló költőt, akinél fenköltebb hangja még nem volt magyar poétának, aki a sphaerák zenéjét muzsikálta, de aki egészen elszakadt a földtől, hogy himnuszt és örökké csak himnuszt zengjen a fényről, a napról, az űrről, az örökkévaló végtelenségről. Nagyszerű hangok a Komjáthy Jenő hangjai, de mindig üveghangok; fölséges harmóniák és diszharmóniák, de basszus nélkül valók. Olyan ez a po- ézis, mint valami óriási inga, mely csak szélső kilengéseikor villan föl az űrben. Erre is, arra is látjuk roppant messzeségben, de sohasem érezzük, mikor suhan el láthatatlanul a földnek légkörében. Mondhatnám égig érő fának is, melynek, ha van gyökere, nem e földön van. Csak néhány étherillatú, azúrhímes szirom került hozzánk, — Isten tudja, mekkora magasságból. Ez Komjáthy Jenő, a kétségtelen remekíró, aki mindamellett is tökéletlen poéta, mert semmi köze a földi világhoz. Bizonyos, hogy még Vajda Jánosnál is inkább rászületett a népszerűtlenségre. Jól tették, hogy hozsánnát kiáltottak neki, jól tették, hogy beiktatták az őt megillető helyre, — de nagyon elvétik most a dolgot leglelkesebb hívei, a fiai, mikor mindenáron népszerűvé akarván tenni a népszerűvé sohasem tehetőt: — új meg új fogásokat eszelnek ki a Komjáthy-kultusz terjesztésére. Nem érik be a választottakkal, mindenki kell nekik, pedig a mindenki rfieg fog csömörleni tőle, mint a kizsákmányoló szenzációktól általában. Tartok tőle, hogy buzgó hívei hamar lejáratják, és belekergetik egy második feledésbe. Az pedig esetleg letöröl valamit igaz dicsőségéből annak, akinek az agyonhallgatás nem tudott ártani. Megíratták az életrajzát. Helyes! Aki megírta, rosszul írta meg. Hagyján ! Elvégre mégis csak ez a könyv segítette újra felszínre vetődni azt a nevet. Hanem amit azután tettek, az már nemcsak a jó Ízlés, hanem egyenesen e rendkívüli poéta érvényesülése ellen való. Összeszedtek minden fikarcnyi írást, mely róla valaha bárhol megjelent, s tekintet nélkül a cikkeknek irodalmi színvonalára: kötetbe gyűjtötték és a kötetet — ingyen kinálgatták bárkinek, holmi utcasarki reklámcédulák mintájára. Azután következett műveiből, válogatott verseiből, néhány versének német fordításából — még hat ilyen ingyen kínált kötet. És ennek a nagy poétának még nagyobb dicsőségére megkerítették a verselő kispesti susztert, vagy szabót, vagy mi is tulajdonképpen az a Bergendy Szilveszter s vele küldettek szét az országban reklám-levelezőlapokat, amelyen jelzi, hogy „Szikra“ címen megindítja „a Komjáthy-kultusz harsonáját“. Ez már ízléstelenségnek is sok. Kispest és vidéke annak, aki a világűrben száguldozott; reklámajándékok és fél-analfabéták harsonázása annak, aki néhány tüneményesen szép verset, versszakot, holta napjáig dicsőségre való áhítozás nélkül zsugorgatott a fiókjában! Olyan sürgős most neki a dicsőség? Milyen tragikus-szépen élt és dolgozott, milyen nagyszerűen merült föl a homályból és hogy megzökkentik most az VÉRES SEBEK ÉS BÁRSONY FkAGEL- LUMOK. — A Goethe hidegségéről belénk gyökerezett balhít magyarázata abban van, hogy mi, a nagyközönség, vagyunk vele szemben hidegek és csupán ez a mi fagyos érzésünk láttatja márványból faragott udvari tanácsosnak azt a forrongó elméjű, melegszívű embert. A költőt — mi a nagyközönség — nem tudjuk a balsors ragadozó körmein kívül, a nagy nyomorúságok, a nagy szenvedések látszata nélkül szeretni. A tisztelet érzése más kérdés. De hogy szeressük, hogy szívünk egész melegével szeressük a költőt, ahhoz üldözött vadnak kell lennie. Öntudatlanul ugyan, de a részvét, a balsorsukon való megindulás hajt mindannyiuk felé. Az érdeklődés kezdete, hogy megesik rajtuk a szívünk, vagy megesett valamikor valakié, aki ezt az érzést, — ki tudná, mily messze múltból, — átszármaztatta ránk az unokákra. Az első nagy poéta vándorbotos vak aggastyán a szemünkben, az utolsó nagy poéta pedig megjövendölt halállal csatában elesett fiú. Dante száműzött; Madách, Moliére, megcsalt férjek; Aesopus rabszolga; Balzac, Dosztojev- szki robotmunkások; Tasso tömlöcre vetett rab,; Shakespeare babérkoszorútlan, közepes színész ; Heine matrác-sírban eleven halott; Rousseau lakáj és hangjegymásoló; Byron számkivetett; Wilde az életnek daróc rabruhába bujtatott királya; Verlaine a kórház halottja; Schopenhauer élte végéig föl nem ismert nagyság; Rabelais, a „lángeszú bohóc“, alázatos koldus; Spinoza üvegcsiszoló mesterember; Pellico, Kazinczy, az elnyomatás áldozatai; Chénier vértanú !. . Á dédelgetett Goethe, a békén aggkort ért Arany, az egyhangúan örökké ünnepelt Corneille, a maga szenvedéseit a világba soha ki nem kiáltó Ibsen, a dús remeteségben élő Tolstoj,— hidegek. Csak a szenvedő költőt tudjuk mi, a nagy- közönség igazán szeretni. A sebeiken csüggünk és vérnyomos alkotásaikon. Akkor hatnak meg azonnal és könnyen, ha kikiabálják nagy nyomorúságaikat és szemünk láttára vájkálnak sebeikben. Három évezred óta vonul fel így előttünk a költők flagelláns hadserege. Meghatnak a szétmarcangolt, meggörnyedt, bilincstörte, békó- nyomos testek, a vérző mellek, fölhasított hátak, a szeges korbács látása és a sok fájdalmasan eltorzult arc. De bármi nagynak lássuk is különben, nem illet meg a sebek nélkül, véres- verejtéktelen homlokkal, nyugodtan, mosolyogva, lépkedő kiválasztott, akinek csak a forma kedvéért lóg valami bársonyból való játék-flagel- lum a vállán. — Ezekről azt mondjuk: piedesz- tálra valók, amazokról pedig, hogy jöjjetek oltárképekül a szívünkbe. A LÉLEK VÉRE. — A léleknek is van vére : — a remény. Mennél kevesebb a vére, annál jobban fázik, s mennél több, annál jobban lángol és lobog. A csalódások megannyi érvágás, s a köppöly kéznél van mindig, — vértoluláskor. KIS TITÁNOK EMLÉKKÖNYVÉBE. — A reklám mindent pótol, a reklámot nem pótolja semmi. Kávét legjobbat és legolcsóbban beszerezhetünk kávékereskedőnél Szatmár, Kazinczi-utcza 16. „ MOKKA “ keverék ezégem különlegessége. 1 klgr. 4-40 korona. Villany erővel pörkölve.
