Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-25 / 43. szám
Szatmár 1911. október 25. .HETI SZEMLE“ gT SZÜRETI TŰZIJÁTÉK!! Röppentyűk, görög és római tüzek, durranó bomba és békák, jux apróságok. Szőllő mosó, szőllő szedő ollók, kések. Gillett borotválkozó készülékek, lehúzó szíj, szappan. Valódi solingeni és angol borotvák, liajnyiró gépek, zsebkések, ollók, manicür ollók, csipeszek, manicür teljes készletek, illatszerek, toilett különlegességek. Ragályinál Szatmár, Deáktér 8. szám, Qilly én-ház. Telefon 296. előle senki. Annyira ismerem egyházmegyénk papságát, bizton hiszem, hogy teljes anyagi és szellemi támogatásával lép a sorompóba. Sőt mindenki saját körében a világi katholikusok közt is elhelyez pár részvényt. És ez felette kívánatos. Minél inkább bevonjuk a világi elemet érdekkörünkbe, megismertetjük közös törekvéseinkkel, annál inkább számithatunk támogatásukra. Eddig is hiba volt, hogy oly keveset foglalkoztunk velők e téren. Úgy fogták fel mindig, hogy a „Heti Szemle“ papi újság. Hát ne legyen papi újság. Legyen csak katholikus újság, mely felölel minden felszínre dobott kérdést és katholikus szellemben, az igazság felelősségérzetével mondja meg az igazságot. Aztán lépjen sorompóba minden katholikus, világi és egyházi egyaránt. Teremtsen olvasó közönséget, mert még nincs. Keltsen érdeklődést a lap minden ügye iránt, támogassa minden téren, mert ez a siker záloga. Mindnyájunk közös érdeke, hogy a keresztény eszme, a krisztusi világnézet minél szélesebb körben nyerjen elterjedést. Adja Isten, hogy siker koronázza a „Heti Szemle“ szerkesztőjének fáradozását, amit az ügyhöz méltó nagy szeretettel és kitartással végez, hogy az egyházmegyei sajtóalapot megteremtse.*) Pilcz Ede. *) A sajtóalapról irt hozzászólásokat most megjegyzés nélkül adjuk közre; az indítványok összegezésekor fogjuk álláspontunkat kifejtoni. Az aradi orákulum. Gróf Tisza Istvánt nem annyira politikai múltja, mint inkább a mai parlamenti többség megteremtése körül kifejtett működése ezidőszerint közéletünk homlokterébe állította. Megengedjük, hogy nem saját akaratából, hanem a helyzet kényszerűségéből, de tény, hogy külön pretendensi szerep illeti meg a mai kormánypártban és minden fontosabb alkalommal tett kijelentése az irányadó tekintély erős kondulásával hangzik szét az országban. A múlt héten Aradon beszélt. És láttuk ezt a parlamenti nagyságot, ahogy sajna, régtől ismerjük. Az ő nagy tehetségének csodálatos egyoldalúságával, az ő nagy tudásának roppant elfogultságával. Ahogyan Tisza István látja Magyarország állami fejlődését, a 67 iki kiegyezést, viszonyunkat Ausztriához, nemzeti hivatásunkat és kötelezettségeinket: az mindenesetre eredeti, talán káprázatos perspektíva, de megvan az a nagy hibája, hogy nem fedi a valóságot, szembehelyezkedik a magyar néplélek százados meggyőződésével, legszentebb vágyaival és telítve van a vaskos következetlenségek akkora tömegével, aminőt a nagy szellemeknek sem szívesen bocsátunk meg. Tisza István meggyőződésének egész hevével állítja, hogy a 67-iki kiegyezés a nemzetnek az idők teljességével elért különös szerencséje, amely nemcsak megszüntetett minden korábbi érdekellentétet, hanem lehetővé tette, hogy mint önálló ország, a szövetséges Ausztriára és a teljes nagyhatal- miságra támaszkodva, beleszóljunk Európa ügyeibe. A valóság pedig az, hogy 67 óta nagyobb az érdekellentét köztünk és Ausztria között, mint bármikor volt s a külpolitika irányításában kisebb része van Magyarországnak, mint a trónörökös kertészének; fájón érezzük, hogy nemzeti életünk minden nyilvánulását elfojtják Ausztria polip karjai. Elismeri ezt Tisza István is, mikor 5 perez- czel a fenti, a kiegyezésről mondott dicsériádák után kérve kér és óva int mindenkit, hogy az ég szerelméért csak ne hangsúlyozzuk nemzeti érdekeinket s ne akarjunk nemzeti szellemet vinni a hadseregbe, mert ebből baj lesz. Mily pompásan aknázhatjuk ki Ausztriát is, a koronát is, mondja Tisza, ha csöndesen összehúzzuk magunkat és sietünk leróni a hódolat adóját. Ehhez az előadáshoz mesét kedvelő gyermekek kellenek, akik elbűvölve hallgatják, hogy a közeli Eldorádó- ban csupa mennyei gyönyörűség leszen életük, csakhogy előbb égignyuló kásahegyen kell keresztülenniök magukat. Tisza szennta nemzet a legutóbbi választásoknál kétségtelenül elfogadta a katonai terheket. Hogy egyetlen munkapárti jelölt sem hangoztatta a létszámemelést választói előtt, bogy most még a kormányt üdvözlő „fogatlan oroszlánok“, a törvényhatóságok is elszörnyedve tiltakoznak a katonai terhek ellen, az Tiszát nem zavarja. Nem kevésbbé különös az a mód, ahogyan Tisza a véderőkérdés válságos fejleményeibe a nemzeti érdeket beállítja. Határtalan lelkiismereti kényességet tanúsít aziránt, hogy a monarchia védereje a nagy- hatalmiság legmagasabb követelményeinek is megfeleljen, de hogy a magyar nemzet a maga sajátos katonai értékét, fényes történelmi rendeltetését is kifejthesse, aziránt már eltompul az érzéke. Nem érzi-e Tisza István a saját megalázott voltát abban, hogy amikor szinte hihetetlen terhek vállalását követelik a nemzettől, ugyanakkor nem tartják érdemesnek arra, hogy legalább a régen, épen Tisza miniszterelnöksége alatt megígért engedmények végleges beváltását adnák meg azok, akiknek elsősorban érdekük a haderő fejlesztése s akik hadsereg nélkül — ugyan mik volnának ? És nem utolsó érdekesség volna Tisza Istvántól nyílt, őszinte feleletet kapni arra a kérdésre, hogy vájjon akkor is olyan fanatikus hive volna a létszámemelésnek, ha annak költségeit nem a dohány- és szivarárának felemeléséből meg a szeszadóból, hanem a progresszív adózás behozatalából kellene fedezni ?! Téli Esték. írja: BODNÁR GÁSPÁR. Az én kis újságomnak a „Téli Estékének ez idei első számát készítem a sajtó alá. Leülök e perezben. Magam , elé teszem a „Téli Esték“ törzskönyvét. És böngészem, nézem előfizetőimet — az ország egyik végétől — a másikig. Mert mondhatom jó lelkiismerettel, hogy ez a kis lap, igazán primitiv kolportálási eszközökkel, úgyszólván a maga benső erejéből szalad, röpül végig az országon. Röpül, mint a fecskemadár. Itthon maradt téli fecske. Mintha ő is röpülésre lenne teremtve . . . És humoros derültség szalad végig az én lelkemen is. — Hát csakugyan igaz ! — Mi igaz? — Gáspár. Tszen már talán nincs is igazság e bus földön. — De az az egy mégis igaz, hogy a mint az öreg példabeszéd tartja : „Egy próféta se kedves a maga hazájában.“ — Bizony, hogy igaz. Abban a törzskönyvben napnál világosabban látható, megfogható igazság, hogy az én kis újságom az egész országban el van terjedve átlag. És ezen elterjedésben, ezen népszerűségben, ezen kedvességben legkisebb mértékben, sőt talán szégyenkezve kellene leírnom — éppenséggel nincs képviselve az én megyém. Az én szatmári egyházmegyém. A hol teremtem. A hol nőttem. A hol izmosodtam. A hol — önérzettel irom — országos nevet tudtam becsületes munkával szerezni. A hol maradtam, hogy a megyéé legyek. Ott nem ismernek. Ott nem nyitnak ablakot az én kis téli fecskémnek, a „Téli Estékének. Sőt talán éppen szárnyait akarják megkötözni, hogy valahogyan magasabban ne repüljön, valahogy’ túlságosan ne boldoguljon. Valahogyan túltengő népszerűségnek ne örvendjen. Boldog Gárdonyi Géza, kit az egriek megkötöztek. Oda szegeztek a vár alá, egy szép kis paradicsomban. Hogy valahogyan ne kívánkozzék attól a rögtől szabadulni. Boldog Gárdonyi, akit felszabadítottak idejében, korán az istenek gyűlöletétől; könnyű volt neked naggyá lenned. Szép nyugalomban, harmonikus boldogságban alkotod müveidet, Nézzed csak a más sorsát. Az enyimet például. Mennyi időnek kellett eltelni, mig egyáltalán a „holmi firkász“ titulosokon átestünk. Mennyinek, hogy egyáltalán csak annyit ismertethettünk el, hogy ért az ember egy kicsit a „betűvetéshez“ (Tszen még azt is megtagadta egyik Krisztusban való testvérünk, nyugasztalja a jó Isten szegényt.) Mi mindent kell elnyelni, hogy meglophassuk az időt hajnali harangszóra. És hogyan kell derűs mosollyal bennérezni, hogy „övéi őt meg nem értik és bolondnak titulálják“. Miér’, mer’ azér’, ki kéri, hogy firkáljon ? Irásból-firkából meg nem élünk ... És mi szomorú némasággal kell most konstatálni, hogy ime — bizony mégis csak úgy mozog a föld, hogy „egy próféta se’ kedves az maga hazájában.“ * * * Vannak mégis, a kik magaslaton állanak. Hálátlan volnék, ha el nem ismerném. A kik tudják, értik, hogy ma egy jó toll, egy benső szükségből és erőből dolgozó toll többet tehet egyházának, mint azt XIII. Leo oly szépen kifejezte: „Ma egy jó iró, hírlapíró becsesebbé teheti magát az egyháza számára, mint sok-sok templomi szónok“. Hát ezek közül való az a pár lélek, a kik érdeklődve lapom, kis újságom sorsa iránt azt mondották nekem : „Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát“. Miért nem zörgetsz ? Dobolsz ? Kiabálsz ? De hát mi ? Én ugyan soha senkinek nyakára nem fogom küldeni lapomat. Soha. Az én kis lapom nem üzleti vállalat. Az én újságom jó lelkeket, családokat, tűzhelyeket váj, keres magának a maga erejéből. Ám be kell mégis látnom, hogy ez ma igy nem megyen. Ma ki kell állani a fórumra. A vásárra. Különben — hoppon maradunk. Hát rámerészkedem ezekre a sorokra. Megcselekszem. Először és utoljára, annyit mondhatok. Miről van szó ? Két, mondd két koronáról. Ezért a Morvái János nyomdájába beküldött két koronáért adom a „Téli Esték“-et 17 nagy nyomtatott Ívben a téli négy hónap (nov., decz., jan., febr.) minden vasárnapjára. Hallatlan olcsóság a mai igen súlyos nyomdai viszonyok közt. Merő ajándék. A szegény sorvadásos betegek számára „csak egy virágszálért“ esedeznek. Adjunk. De vannak lelki sorvadásban levő tűzhelyek. A kiknek ha két koronáért oda jutM T" > A_ legjobbat és TV \ rr CA f 1 kávékereskedőnél Szatmár, Kazinczi-utcza 16. legolcsóbban NRlmOP »MOKKA“ keverék ezégem különlegessége. W beszerezhetünk UvlllYV KJ till vív 1 \ klgr. 4-40 korona. Villany erővel pörkölve.
