Heti Szemle, 1908. (17. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-23 / 52. szám
6 Szatmár, 1908. deczember 23. „HETI SZEMLE“ nyeréért kellene könyörögniök. E vak embertársaink érdekében, kiknek száma hazánkban a 18.000-ret meghaladja, fordul a Vakokat Gyámolitó Orsz. Egylet a nagyközönséghez, hogy csak egy perczig képzelje magát az örökös sötétségbe, mindenkorra megfosztva a természet szépségeinek szemlélésétől bizonynyal segítségére lesz szegény vak embertársainknak. Most, amikor a tél zordsága, úgy a szegény vakokra, mint azok kis gyermekeire, kétszeresen nehezedik, azt a kérelmet intézi a nemesszivii emberbarátokhoz, kegyeskedjenek adományukkal nagylelkűen hozzájárulni ahoz, hogy a szegény vakok közt tüzelő és élelmiszert oszthassunk szét, hogy a vak gyermekeket és a felnőtt vakok látó gyermekeit felruházhassuk és ezen szegény teremtéseknek a közelgő szent karácsony napján örömet szerezhessünk. A szenvedők nevében előterjesztett kérelmünkre adakozók küldjék adományaikat Budapest, VII., Hungária körút 16 szám alá. Ebzárlat. Deczember hó 17-ik napjától január hó 26-ik napjáig ebzárlat rendeltetett el. Kutyák szájkosárral látandók el és pórázon vezetendők; szájkosár nélkül az utczán szabadon talált ebek kiirtatnak. Karácsony. — Irta: Varjas Endre. — Elhagyott barlang sötétjében, zizegő szalmán, oktalan állatok közt egy apró gyermek jelenik meg. Az éj csöndje fogadja. Tudatlan pásztorok hallják azt a csudálatos Ígéretet, a melyet angyalajk mond el a néma kisded helyett: — Dicsőség Istennek az égben, békesség az embernek a földön! A hatalmas világváros, Róma, nem tud semmit a kis faluról, Betlehemről; a caesari palota nem veszi észre az istálót; a patríciusok szemébe nem hat el az égi csillag fénye — mégis ez a szalmabölcső, a melynek gyalázatos vesztőhely a vége, beírja magát a világhistóriába s az emberiség szivébe. Jászol, a mely győzedelmeskedik a caesar trónján! . . . Istáló, a mely fölé ragyogó templomot épit az emberiség! . . . Mezítelen kisded, a kit bíborba öltözött aranykoronás királyok imádnak! . . . — Ne födjétek el szemeteket e kiáltó csodák előtt! A kérdések közt, a mit töprengő elméteknek ezrével ad föl az élet, a nagy Universitas — ez az egyetlen, a melyre a legkönnyebb a felelet. Hallgassátok, ne fussatok el előle! — Isten az, a ki e nagy és szent éjszakán bevilágitott abba a sötét, hosszú, vak éjbe, a mely ijesztő rémeivel az emberi lelkek fölött terjengett. . . . Isten ? . . . És szalma közt, istáiéban, tehetetlen gyöngeségben ? — kérditek töprenkedve. A fönség mindig egyszerű. Apró, kicsiny emberek találták ki, hogy bíbor ruhába öltözzenek, fejükön koronával, testökön csillogó, aranyszövésü köntösben jelenjenek meg — másként föl nem tűnnének. Ez a földi nagyság! Dobjátok csak el egymásután a palástot, koronát, hermelint, a tűzben égő gyémántot, a menyezetes trónt — mi marad meg a Caesarból? . . . Mit fog megbámulni rajta az emberiség? Az Isten nem szorult ilyen kendőző eszközökre. Nem akarja elkápráztatni a föld testi szemeit: palotával, trónteremmel, ala- bárdos testőrökkel. . . Mindez silány szemét előtte. Megtapodja, mint az elszórt szalmát, a melyen nyugszik. A lélek látását akarja megnyitni s vakká tenni a testét. Megölni kívánja a bűnt, gyiilölséget és elültetni az ég virágát: a szeretetet. Milyen soha nem hallott gondolatokat dob bele az emberiségbe ez a jászolban trónoló ! A paloták lakóinak azt hirdeti, hogy Isten előtt a rabszolgákkal egyenlők. A kunyhók nyomorultjainak odakiáltja: Megmérhetetlenül gazdagok vagytok! Lelketek többet ér, mint a kagylók gyöngye, a hegyek aranya, mint ez az egész világ! A fáradt, megdermedt emberiséget meg kivezeti az önzés jégverméből abba a ragyogó kristálypalotába, a melynek oromzatára ezt az uj szót vési: Felebaráti szeretet. A próféták rimánkodása uj világ után rég elhangzott, a várakozásban megaszott szivek nem reménykednek többé. . . Ott tobzódnak mámorosán, részegen, féktelen orgiákba fuladva. Kéj, testiség, bachanáliák izgalmai iszapositják el a lelkeket. . . És felhangzik a merész jóslat a tricliniumok megkoszorúzott, kábult fejű dőzsölői fölött: Claudi ambulant, surdi audiunt, leprosi mun- dantur, mortui resurgunt! — Halottak ezek mind! S megélednének ? Süketek, bénák, nyomorultak, mámorosak! És elevenekké, épekké, tisztákká válnak ? . . . — Ki vagy te, karácsony éjének gyönge gyermeke ? Epikureus megneveti álmaidat, a melyekben nem gyöngyözik a gyönyör pezsditő bora, a kábító falernumi. — Ki vagy te, hogy szalmatrónusodról parancsolni akarsz? A hatalom büszkén lenéz, még fegyverére sem csap, annyira nem veszi észre. — Ki vagy te, hogy uj oltár elé akarod térdeltetni az embert? Hisz az — aranyborjút imád és Vénusszal járja tánczát. — Ki vagy te, erőtlen hangú gyermek, egy ismeretlen világ uj igéivel? A te „nyolcz boldogságodtól“ megfázik, didereg, megrémül az üldözéssel, szenvedéssel, epével, myrhával megkinált test. ... De nem gyönge gyermek ez! Hát nem veszitek észre azt a leszállóit égdarabot, a mely a barlang szemetes földje fölött lebeg? Nem halljátok a felhőből kicsengő angyali dalt ? Nem látjátok ezt a, csak Istent megillető kíséretet? A császár praetorianus testőrei csak fegyvereiket csörtetik meg, de itt, de itt az ég glóriás éneke zeng. — Ego sum via, veritas, et vita. . . Te vagy az élet, az út, te vagy az igazság ! Uj typusokat teremtettél: szüzeket, aszkétákat, szenteket, martyrokat, apostolokat. Epikureus kinevethetett, a hatalom lenézhetett — az emberiség mégis észrevett. Veled kezdődik történelme. Két büszke nép meg akarta állítani az időt. Kitörölte az elmúlt századokat az emberi élet könyvéből, s élőiről kezdi számítani — egyik olympiásaitól, a másik Róma alapításától — az emberiség éveit. Elmúltak. Ködbe vész minden, a mi a bethlehemi jászol előtt lefolyt; sötétség és halál van a múlton. Élet a bethlehemi istállóval kezdődik. — Isten vagy te, karácsony szent, va- rázsos éjszakájának gyermeke ! Dicsőség Néked a magasságban s békesség a föld embereinek! Levél Gy. Z. barátomhoz. Irta: Vlazáts Vincze. Édes Barátom ! Bizony, bizony mondom Néked; azért adatott az embernek a gondolkodás, hogy eméssze magát és vesztébe rohanjon. És szomorú az én lelkem, és nincs megnyugvása; meg kell tehát halnom. Lcszállani iparkodtam, hogy föl, a magasba jussak. S állok miként a fa kopár hegy magaslatán, de ámbátor közel vannak a terhes felhők, nem jön amire várok, az üdvhozó villám. Megáll egy bizonyos ponton a fa és bár terjedelmében növekedhetik, nem tud magasabbra emelkedni. De mit ér a szélesedés, ha mit óhajt, nem érheti el, csak kin lódás az, és nem kielégedés. S mig kielégedését várja azonközben ágazik gyökere a földben; megy lefele, a sötétbe — a gonoszba. Jönnek láthatatlan szelek és kínozzák, hajlítják a fát, ám ez ellenáll nekik, mig gyökerei televóny talajban élnek. De a villám késik. És a gyökerek haladnak lefele. Vékony a talaj hegy tetején és hamar elérik a kopár sziklát és a gonosz nem ad nekik további életnedvet. Történik pediglen ekkor, hogy elszáradnak a gyökerek, és jővén egy fergeteg kicsavarja a fát és a völgygyei ellenkező irányban veti, szakadékba — őrületbe. * Balga fővel azt gondoltam, magasra vezetnek a lépcsők. Föl a magasba, hol a villámok lakoznak. És neki indultam. Kínokkal küzködék. Nehezen bírtam emelkedni. Mértföldnyi magasnak tetszett minden egyes fok. A magasban vagyok: s most látom, hogy bizony igen alacsonyak azok a fokok. Széleseknek szélesek. Nem jártam össze őket széltében-hosszában. De vajon kell-e ahhoz, hogy a magasba jussak mindeu egyes fokot hosszában — végig csoszognom? És én a Ezért lettek igazak szavaid : Fogorvosi műtermein és lakásom a Lévay-palota emeletén, Hám János-utcza 12-ik _ szám alatt van (a kir. törvényszéki palotával szemben). Kiváló tisztelettel BAKCSY, fogorvos
