Heti Szemle, 1906. (15. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-24 / 4. szám
„HETI SZEMLE“ (4. szám.) 3 pök Kiss János olvasó és Demeter János éneklő kanonokokat, mint teljhatalmú megbízottakat 1905. szeptember 19. ón avógből küldötte Póc9ra, hogy a nevezett Isten Anyja képét a hívek nyilvános tiszteletére az Urban szabadon kilőhessek és kitegyék, meghagyván egyúttal a kép őrzőinek, hogy azt kegyelettel és nagy gondal őrizzék. — Hogy ezek után hányán keresték fel és illették csókjaikkal e csodálatos képet, hányán könyörögtek előtte segélyért az élet ezernyi bajainak békés elviselésére, hányán kértek és nyertek szenvedésekben vigasztalást, meghallgattatást, — ki tudná megmondani ! — Azok a drágaságok, emléktárgyak, ezüst votumok, melyek közül négy a gróf Károlyi családtól, három gróf Forgách Páltól való s melyeket a háladatos kegyelet helyezett el a mária-pócsi templomban örök időre, — sokat, nagyon sokat beszélhetnénk erről 1 — És maga ez a nagyszabású kegytemplom, melyet Bizanczy György munkácsi püspök, aki mint nagykállói esperes és püspöki helynök a Szüzanya képét könyezni átta, — 1731.-ben építeni kezdett és a saját költségén jó magasra felemelt, Olsavszky István és Brankovits György püspökök folytatták, Olsavszky Mihály pedig, kinek holtteste a templom sírboltjában várja a boldog feltámadást, — 1756-ban befejezett, — melynek márvány nagyoltárát hálából gróf Forgách Pál ópittetó, s melyet 1896-ban, hazánk ezeréves fennálásának emlékére nagyrészben a mária-pócsi Szűz Anyu hü gyermekeinek, bölcseségén oly gazdagon fölékesitettek, Fir- csák Gyula püspök pedig fényes ünnepségek közt fölszentelt, — mit hirdet ? És az a nagyszabású zárda, melynek építése 1749-ben kezdődött s Olsavszky Mik lós és Rácz Demeter, a gróf Károlyi-család javainak teljhatalmú igazgatója, — költségén T épült, melynek alapját Gróf Károlyi Ferencz fejedelmi bőkezűsége vetette meg, midőn 1757. junius 20-rál kelt levelével a Mária- Pócson levő ingatlan vagyonát (1000 hold) a pócsi kegykép iránt való kitűnő szerétéiből és lángoló búzgóságból a pócsi zárdának adományozta, ez a roppant nagy áldozat is ugyan miről tanúskodik ? És, — és mikor látom szatmár ősz püspöke, Meszlényi Gyula, 1904-ben itt, e csodálatos kegykép élőt', mutatja be ötvenéves papságának aranyáldozatát; és mikor látom, hogy gróf Károlyi Imre és neje gróf Károlyi Zsófia 1905. szept. 8.-án itt e templomban könyörögnek elhunyt kedves gyermekük fölötti bánatukban vigasztalásért; megint csak azt kérdem, hát ez mit mond, miről beszél ? — És hallom a feleletet lelkemben : Minden a kegyes, az áldott Szüzanyajkönnyeiről beszél, azt hirdeti, arról tanúskodik 1 . . ; * Szomorú időket élünk ! — Minden intézmény legmélyebb alapjában inog ; hány- kódik, felfordul minden, mint a viharvert hajó fedélzetén. —t- Szinte kétségbe kellene esnünk a jövő felett, ha nem volna hitünk az Istenben, az ő mindenhatóságában, atyai gondviselésében, ha nem tapasztaltuk volna soha, hogy mikor legnagyobb a veszély, akkor van hozzánk legközelebb az isteni segély ! — De vigasztalásunkra szolgál az a tudat is, hogy a megpróbáltatások nehéz napjaiban a jó anya nem hagyja gyermekeit, velük szenved, velük sir, velük könyezik ! A múlt óv december havában minden- felé elszállt a hir a mária-pócsi Szüzanya képe könyezik ! Sokan mosolyogtak e hír felett; sokan bosszankodtak e könyeken. — És mégis úgy van ! A mária-pócsi kegykép 1905 december 3- tói egész 19-ik, valamint december 30. és 31-én könyezett! Százan és százan látták ezt a csodálatos eseményt! Látták papok és világiak, férfiak és nők, tanult és nem tanult emberek, katholikusok és nem katholikusok! — December hó 3., 4. és 5- ón a nép nagy sokasága tolongott a mária- pócsi kegytemplomban. És a szerzetesek hozzáférhetővé tették a népnek a kegyképet, hogy lássák annak könyezÓ9Ót. — És látták és sírtak elérzékenyülve, szivükben meghatva azzal a tudattal tértek vissza otthonukba, hogy a Szüzanya könyezett! A zárda elöljárósága nyomban értesítette Firczák Gyula munkácsi püspököt, aki a csodálatos esemény megvizsgálására bizottságot küldött ki Dr. Mikila Sándor ez. prépost, munkácsi székesegyházi őrkananok vezetése mellett, meghiván a vizsgálatra egyúttal Szabolcs vármegye alispánját is, aki azonban a meghívást nem fogadta el. A bizottság, melynek tagjai voltak a fent- emlitett prépost-kanonokon kivül Lengyel Endre ez. prépost, hajdudorogi püspöki helynök, — Tozevies Jenő, sz. Bazilrendi áldozár, a munkács csernekhegyi monostor főnöke, — Mosolygó Antal, gyulai lelkész, mária pócsi kerületijesperes, — jegyzője pedig llepkovics Sándor, nyir-császári h. lelkész, 1906. január 11., 12. és. 13 ik napjain tartotta meg a vizsgálatot és 8 tanuk kihallgatását. — Legelsőbben maga a kegykép vétetett vizsgálat alá. E czélból helyéről levótevón, a bizottság jelenlétében átadatott Dr. Ekkert László, budapesti egyetemi segédtanár vegy- tudornak, ki is azt Wirtzfeld Jenő (ref.) mária-pócsi gyógyszerész és dr. Bulhányi Ernő (izr.) körorvos segédkezess mellett tüzetes szakértői vizsgálat alá vette s a tapasztaltakról a saját keze aláirássával megerősített következő nyilatkozatot tette: A képállványon elhelyezett kegykép sem kérem, a legvakmerőbb fej is, eltud-e képzelni asszonyt utazni skatulyák nélkül? Nem 1 Soha nem ! Inkább otthon csücsül, mintsem egy halmaz skatulya nélkül utazzék. Újra útnak indultunk. Egy állomás még, és mi elérjük utazásunk Mekkáját. Hopp ! itt vagyunk. Kezdünk szedelőzködni. A vonat egyre lassabban csúszik be az állomás elé. Kiszállunk. Újra, de Istenemre, utoljára leszek az a már említett valami. — Tehát szabad igénybe venni színes utbaigozitását ? mondtam kérő hangon. — Kérem — erre hálásan vontam pi- zike csókolni való kezecskéjét ajkamhoz, hogy egy gyengéd csókot helyezzek rája. Keresztül törve a forrongó tömegen, karon ragadva hölgyemet indultunk a város felé. Az ég borult s akkora felhőzsákok lógtak a fejünk felett, hogy a botommal piszkálhattam volna a leereszkedett csücskét. Daczára ennek a mostoha időnek, mi mégis vidáman lubiczkollunk az immár zuhogó záporban a pocsótás utón. Beszélgettünk. A többek között, emlékszem, áttértem arra is, megengednó-e, hogy holnap meglátogassam? — Kérem — mondta a szemehólyáig elpirulva, csakhogy ............s itt elhalgatott. Eg y óriási kérdő jellé vált előttem minden s úgy hirtelenóben zagyva gondolatok leptek meg, hogy tán férje .... vagy tán ked vese .... ha megtudná .... szóval, csak a valót nőm gondoltam. — Hol is tetszik ? . . . . Liliom-utcza 13. Csak aztán el ne tévedjen, mondta édesen.-— Liliom-utcza ... ott menten elhadartam vagy hússzor egymás után. — Egy helyen megállt. Ez itt a „Szarvas“ vendéglő, jó koszt, kitűnő szobák, s ami egyebeket illet, éppen kifogástalan. Bizonyosan afinám- ziális kérdésekre czólzott, — gondoltam. — Ajánlom magam I Tehát holnap! — elvárom. — Kezeit csókolom ! ! Elváltunk. A vendéglőben nehéz, fojtott levegő csiklandozta meg az orromat, vegyítve mindazon dohánynemek füstjével, melynek nagy részét a bölcs finánczia nem ismeri. Beléptemkor egy álmos pinezérnek keresztelt kopott ember fogadott, kinél tudakozódtam a szoba végett. Micsoda rósz magyarsággal beszélt, itt a tősgyökeres magyar városban, minden harmadik szavát némettel igyekezvén fűszerezni. Én pedig, mindig irtóztam germánia nyelvétől, de kénytelen kelletlen el kellett tűrnöm. Tö mérdek lik-lukon keresztül; egy tágasnak épen nem mondható udvarba jutottunk, hol friss konyha-szag ütött az orrunkba. Azontúl egy magánosán álló épületbe vezetett emberem, mely szinte kongott a nagy ürességtől. Szobát nyitva, magamra hagyott. Micsoda kényelemmel bútorozott szobai Itt egy kopott díván, amott egy rozzant asztal támasznak vetve lábait, emitt egy morezos mozsdó-szekrény ketté tört edénynyel. A falon zúzott tükör, rámátlan képek I Csoda-e, hát ha egész éjjel ébren nyújtózkodtam végig a számomra elkészített ágyban ? 1 Másnap-de nehezen is vártam, hogy megvirradjon ! — dolgaim végzésével, hogy a látogatást leróhassam. Liliom utcza 13! Szűk sikátor, melyet a merész fántázia utcának keresztelt 1—7—13. hopp ! megvan, kiáltottam a nem mindennapi öröm hangján. Körül néztem magam, hogy amenyire lehetséges, külsőleg is ne hagyjak magam után semmi kivánni valót. Tűnődni kezdtem. Egyszer azonban az alsó épület felől valami gyenge hangtöredék jutott el hozzám, ha jól tartom a „Korvevillei harangból„. „Kinek jó szolgáló kéne Alázatos dolgos féle Jöjjön idébb, jöjjön idébb“. Talán a szives, hivó szóra , . . . elég a dologhoz az, arra tartottam. Az ajtót, amint felnyitottam, kit látok , mint az ón hölgyemet a konyha közepén . . . surulni. Ahogy feltekintett, láttam, rém módon elpirult egész a füle hegyéig. Jó magam pedig, érthető zavaromban — annyit hebegtem : talán zavarom is, s oly hirtelen visszavonulást csináltam, hogy dicsőségére lehetett volna akármelyik huszár századnak is 1 Az ajtót berántva magam után, rohamléptekkel siettem e különös találkozásról. Útközben megfogadtam, hogy soha, de soha, még egyszer is soha, nem bolondulok semmiféle néven nevezendő asszony után. * De nini! milyen csinos az a kis szőke abban a bokorágró ruhában I
