Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-06 / 2. szám
XIII. évfolyam. Szatmár, 1904. Január 6. 2-ik szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ITjgy évre — — —• — — — 6 korona — fillér Félévre — — — — — — — 3 „ — Negyedévre — — —■ — — 1 «. 50 „ Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő b Á t h o r V j; rv i) ií i ;. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAJTÓ“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a „Páztnány- sajtó“ czimére küldendők, (Iskolaköz 3. sz.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nylíttér sora 40 fillér. A lap meg-jelenik minden szerdán. A veszély ellen. Elhangzott az angyali szózat: „Békeség legyen földem az embernek!' Az ünne}ű>4ttíB<fulatot felváltotta a köznapi élet zaja, a küzdelem a létért. Azt a békét, melyet az anyaszentegybáz hirdet, a világ fia csak a templomokban ismeri, annak küszöbén kivül az ádáz harcz, a kíméletlen gy ülölség fegyverei szoktak érvényesülni. A barát lerántja barátját, a testvér számkiveti a testvért szivéből, ha útjában áll legtöbbször jogosulatlan és igaztalan érdekeinek. A hírvágy és kaján irigység százada aranykorát éli. Azok az idők, melyekben még e<^y arczizom változással sem szabad elárulni az agy működését. Ha pedig fegyvereidet ismerik, biztos lehetsz felőle, hogy azok tenszivedet fogják átjárni. Az önérdek a bálványkép, mely előtt karóba törik a legtisztább érzelmeket, megfeszítik a legnemesebb törekvést, rablánczra fűzik a gondolat és akarat szabadságát. Aki az őszinteség, a nyílt karakter jegyében lép a világba, annak sorsa meg van pecsételve. Ez a kor nem ismeri a becsület útját. Éhes mint a fenevad mindarra, ami szellemi vagy anyagi téren az ő czirkulusaiba belevág. És az egyház mégis azt hirdeti: békeség! . . . Békeséget akar, mert ez képezi az ember boldogságának alapját. De a világ fiai nem értik már az angyali szózatot, fülledt a levegő, az eszméknek és elveknek olyan valami zűrzavara kavarog a légben, melyek a népeket, a nemzeteket romboló pusztulásoknak szoktak előjelei lenni. A nagy franczia forradalom kitörését megelőző éveket mintha megismétlődni látnok. A gazság vette kezébe a vezórszerepet, melynek vasmarkai alatt halálhörgések közt vergődik a társadalom. Az Isten, a vallás másodrendű fogalommá változott, melynek csak a templomban van a helye, sőt ott is üldözik. A jellem ismeretlen valami, mely az egyéni czélok útvesztőjében van rabszijra fűzve. Strébereké a világ, kik saját erkölcstanukkal kóposek dominálni a helyzetet. Azzal az erkölcstannal, melyet nem ismer ugyan senki, de központja a saját egyéniségük. E körül kell, hogy kavarogjanak az eszmék, ezért kell, hogy lángoljon a társadalom, mert különben a kezűkben levő hatalmi pöröly vissza- sulyt azokra, kik a métely tovahur- czolása ellen tiltó szavukat fel merik emelni. / Es az egyház most is azt hirdeti: békeség! . . . Az a fenséges eszményi czél lebeg előtte, mely az emberi boldogság templomának előcsarnoka. Ezt a czélt azonban épen a béke fegyvereivel, illetve fegyver- telenségével a világ rabló szuronyai ellenében elérni nem lehet. Az szép, nagyon szép, magasztos czél, de eszköznek nem válik be abban a gyilkoló hadjáratban, melyet az istentelenség tolytat épen az isleni béke ellen. Az a kígyó, melyet az egyház keblén ^melengetett, sokszor megmarta. És ismét- meg ismét felveszi az utcza sarából, azt hívén, hogy méregfogait elvesztette már. Nem úgy! . . . Uj erőt szedve hat be a már egyszer megsebzett helyeken az elevenbe, gyakran ott pusztít, ahol nem is sejti a gazda. Lenyűgözi legjobb erőit, mintegy észrevétlenül veti ki azokat az oszlopokat a küzdők sorából, melyek a sziklavár bevehetetlen frontját ké- pezék. Akkor aztán nyílt az utcza, szabad a vásár. Pedig tanulhattunk volna az előzményeken, mert a katholicziz- mus visszaszorítását az a túlságos bókeszeretet eredményezte, mely egyértelmű volt a semmittevéssel. Ezeknek az időknek boldog óráiban kicsavarták kezűnkből a valláserkölHa a napi munkából fáradtan tér haza, jól esik neki, mikor gyermekei ujjongva veszik körül. Egyik is kérdezi: —Atyuskám ! nem hoztál e valamit? . . . Sokszor vitt is nekik holmi apróságot s már úgy megszokták, hogy valahányszor haza megy, mindig kérik a valamit. — Mily jó is az Isten — gondold — a szegény embernek is ad vigasztalót. Ott van a kis gagyogó Pistája. Ha rátekint, leikébe megelégedés száll. Mennek az évek, a gyermekek is nőnek. Bárdosynak a feje fő a sok gondtól. Mit csináljon ? Sok kell egy olyan családnak, mint az övé. A fizetés meg éppen kevés. Számtalanszor folyamodott már előléptetésért; de neki nincs „protektora“ s igy mindig csak marad ugyanegy állapotban. Mert bizony: szegény embernek szegény a szerencséje is. — Ilyen ez a mai világ, — mondogatja magában — keserű a szegény embernek még a fehér kenyér is, mert gonddaltelt könyeivel áztatja. A hivatalban szorgalmasan dolgozott. Lelkiismerete hajtotta, hogy pontosan végezze kötelességét. De mit ér mind az ? Fiatal hivataltársai nevetnek rajta, hogy mily lelkiismerettel dolgozik és még sem megy semmire sem. A hivatalos óra elteltével nyugodt lélekkel hagyta oda Íróasztalát s azon tudattal ment napi sétájára, hogy ismét jól végezte dolgát. Do mindemez öröme és boldogsága mellett valami nyomja a szivét. Ha meghallja a kis templom imára hivó szavát, lelkén egy keserű érzés vonul át. Az fáj neki, hogy nem mehet ő is a többi jámbor hívőkkel hála adóját leróni. Mióta a hivatal kötelezettsége nem engedi, azóta csak igen ritkán hallgathat szent misét. De küldi maga helyett gyermekeit,, kik úgy sem feledkeznek meg róla, imájukban odacsatolják-e pár szót: —• Édes Istenem ! áldd meg az én jó szüléimét! Ha nem is hagyhat nekik vagyont, de ad vallásos szivet, mely pótol minden anyagi dolgot. Ha az élet körülményei között a sors csapásai sújtják, legalább legyen hitök, mely vigasztaló minden balsorsban, minden fáj - dalomon. Magától sok mindent megvont; csak gyermekeit kellőképen neveltethesse. Hány éjét töltött otthon Íróasztala mellett, hogy TAB.cz A. gf A jó anya. — Irta: Harczos Károly. — Ha szegény is az ember, még megélhet tisztességesen ; csak a becsülete legyen szeplőtelen. Így gondolkozók Bárdosy István. Vagyont ugyan nem örökölt atyjától, de az nem baj. Van még jó két erős karja s mig bírja, addig megkeresi vele családjának kenyerét. Nem panaszkodhatott gyermekek dolgában sem, mikor hat kéz nyúlt egyszerre a kenyér után. No de a gyermek is Isten áldása. Az boldog, akinek van. Hát hogy is érezheti magát az olyan ember, a kinek egy sincs? . . . Neki szinte nem esik jól az ennivaló, ha nincs mellette egyik vagy másik gyermeke, kinek a magáéból egy darabkát adhasson. Szegény hivatalnok. Már régóta egy kisebb városkában lakik. Talán ott fogja életét is eltölteni.
